Tolna Megyei Népújság, 1970. április (20. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-21 / 92. szám
Varga József: ULJANOVSZKTOL MOSZKVÁIG Az Uljanov család háza Uljanovszkban, az egykori Szimbirszkben. Itt élt Lenin. 1878- íól 1887-ig. II. „Fal, de korhadt, döngesd és leomlik!“ Szí mbirszk városa, mai nevén Uljanovszk, a Volga partján fekszik. Még kemény hideg tél van. A vastagon befagyott folyót enyhe köd borítja. A nap lassan legyőzi a ködöt, a látóhatár messzebbre nyílik. A magas homloké, komoly gimnazista sokat járt, sétált ezen a parton: innét indult ed a forradalmi harc útján. A parti sétány, ahol állok, a város legszebb része. A centenáriumra épülő Lenin- emléknegyed felé vezet. A sétány egyik ékessége az az emlékmű, amely örökké égő lángjával a magyar Varga Gyula vezette internacionalista harcosok dicsőségét idézi. A fiatal szovjet államra törő fehérgárdistákra mértek itt csapást Lenin magyar, német, szerb, horvát, román katonái. Az emlékműtől indulok Lenin szülőháza felé. A várost töbib mint 300 évvel ezelőtt alapította Hitrovo bojár, Alekszej Mihajlovics cár hadvezére. A kis település lassan várossá terebélyesedett a magas hegy — régi nevén Szimbirszk-hegy — gerincén. Itt. a Venyeren gerendákból vár épült. A Venyeren haladva a hegy alatt meglátni a Csuvics-félszigetet, ahonnan 1670-ben Sztyepan Razin doni kozák, a híres felkedés vezére szabad csapatávad a város ostromára indult. A Venyerhez közeli utcákról máig ig legendás történetek járják: hogyan vívta harcát Styepan Razin a cár seregei ellen. Az egyik heves csata Razin és a cári seregek között a Sztreleckaja utca közelében dúlt. Kétszáz év múlva ebben az utcában született Lenin. Sztyepan Razin még nem tudta az orosz nép sorsát megfordítani. Amikor a fiatal Lenint egy diákmegmozduláson való részvétei miatt letartóztatták, a börtönbe vezető úton érdekes beszélgetés folyt közte és a rendőrbiztos között. — Mit lázadoznak maguk. fiatalember? Hiszen fal van maguk előtt — oktatta a rendőr Vlagyimir Iljicset, aki azt felelte: — Fal, de korhadt, döngesd és leomlik! A történelem őt igazolta. Milyen szilárdnak látszott ez a fal a XIX. század végén, amikor a fiatal gimnazista ezeket az utcáikat járta. A kapitalizmus épülete megdönthetetlennek tűnt. Kibontakozott már az ipari forradalom, a villamosság kiszorította a gőzt, feltalálták az autót és a repülőgépet, fejlődött a nehézipar, vasútvonalak szelték át a kontinenseket, a távíró és a telefon a mindennapi élet tartozéka lett. Megalakulnak a nagy konszernek, az államok az államban: a Krupp, a Ford, a Standard Oil stb. A kapitalizmus az imperializmus korszakába lépett. Gyors ütemben nőtt a proletariátus, éleződött a munka és a tőke közötti ellentét. S ez abban az időben Oroszországban jelentkezett a legélesebben. I3s Szimbirszkben 1870. április 22-én megszületett az Uljanov család ötödik gyermeke, Vlagyimir. Egy csendes utcácskában állt ebben az időben az Uljanov család háza. A haladó szellemű Uljanov tanár volt, majd a szimbirszki kormányzóság népiskoláinak felügyelője lett. A családj ház fő bejáratán át világos folyosóba, onnan kis előszobán át a szalonba juthat a látogató. A berendezés egyszerű: pamutszövettel kárpitozott pamla- gok. karszékek, deszkapadlón egyszerű futószőnyeg. Zongora kottákkal, dossziékkal. Az egész család nagyon szerette a zenét. A családfő dolgozószobájában porcelánernyős petróleumlámpa, amit pedagógiai munkásságának 25. évfordu- ján kapott ajándékba. Az íróasztalán — ahol a szíves vendéglátók magyar újságírónak szóló kedvessége okán e jegyzeteket megírhattam — pedagógiai tanfolyamokról és tanári kongresszusokról szóló kézírásos beszámolók. A kis Vlagyimir szobájának ablaka a kertre néz, ahol almafák, cseresznyefák és egész nyáron sók-sok virág volt A család legkedvesebb időtöltése volt a kertben dolgozgatni, majd nyári estéken ott vacsorázni. Szobájában íróasztal, rajta klasszikusok művei, iskolai jegyzetek. Az egész házban egy művelt, az élet szépségeit értő, szerető és megbecsülő, harmonikusan élő család melegsége árad. Az Uljanov család élete a gyermekkor benyomásai voltak azok az alapvető élmények, amelyek a felnőtt férfit, a forradalmárt olyan nemesen gondolkodó, művelt, igazságos és egyszerű emberré formálták. A házból kilépve enyhén emelkedő úton, a régi házak között indulok el az iskola felé — ahogyan annak idején a fiatal gimnazista is naponként. Az egykori gimnáziumban — ma az Uljanovszki I. számú általános iskola működik benne — a Lenin életét tanulmányozó, s e tárgyban idegenvezetőnek készülő szakkör egyik nyolcadikos tagja fogad. Okos, értelmes és szakszerű magyarázatát élvezet hallgatni. íme — gondolom — annak az ifjúságnak egyik képviselője, amilyennek Lenin álmodta őket Milyen keményen ostorozta Lenin a kapitalizmus iskola- rendszerét! Az I. országos közoktatási kongresszuson, 1918-ban mondta: „.. .Az iskolát teljességgel a burzsoázia osztályuralmának eszközévé változtatták, maradéktalanul áthatotta a polgári kasztszellem, célja az volt, hogy kész. séges lakájokat és értelmes munkásokat adjon a tőkéseknek”. S azóta a Lenin útmutatásai nyomán kiépült szovjet iskolarendszer a tudomány és kultúra virágzásának dús talaja. Csak néhány példa : A szovjethatalom évei alatt a tudományos dolgozók száma nyolcvanszorosára nőtt, ami azt jelenti, hogy a világon ma minden negyedik tudományos dolgozó szovjet állampolgár. 1917-ben egy akadémia volt, ma 20 működik, mert azóta a szövetséges köztársaságok is létrehozták akadémiájukat. Csaknem nyolcszáz felsőfokú oktatási intézmény. .. Kicsit messzire szállnak a gondolatok a Volga-parti város kis iskolájának tanterméből, a pad mögül, ahol valamikor a fiatal Vlagyimir Iljics tanult. Messzire — a Szovjetunió életének általa megálmodott valóságához. Következik: A lét raayló fája zöld. agyapára gondolok. Erősen. Csak rá. Megidézem. „Szép ember” — mondták róla mindig. Az volt. Festeni se lehetett volna szebb, kifejezőbb parasztarcot: széles arccsont, hófehér haj és nagy bajusz. Gyermekkoromban a Mondák könyvét olvasva, mindig nagyapám arca jelent meg előttem. Azt hittem, hogy ö volt Árpád, a honfoglaló magyarok vezére. Mindig csalódott képpel néztem fel rá, amikor lovait, a Lenkét és a Kesét kocsi elé fogta. Hát nem nyereg kerül a hátukra? A nyereg alá pedig hús? Valóban azt hittem, hogy nagyapám titokban lóháton jár, s nyereg alatt puhított húst eszik. Mindig ezekről faggattam, ő meg csak mosolygott. Ha soká nyúztam, előszedett néhány szem diót, vagy mandulát, hogy összeroppantsa fogaival. Akkoriban már közelebb volt a hetvenhez, mint a hatvanhoz. A dió belét mindig nekem adta. Finomabbat máig se ettem. Aztán kettőt rápaskolt a fenekemre, s ment a dolga után. Ahogy emlékszem, mindig dolgozott. Aratáskor ő volt az első a határban, déltájt meg utolsónak érkezett vissza a faluba. „Ha munka nincs, élet sincs” — mondta olykor. Bezzeg ha munkáját elvégezte, s főleg ha vasárnap volt... Négyen-öten összeálltak, s kimentek a szőlőbe. Nagyanyám főzött, ők metszettek, vagy kapáltak. Az ételszagra, mintha vekker hívta volna őket, a présházhoz mentek. A lábasban pörkölt Totyogott. — Bort bele! Többet! Pincepörkölt ez, vagy mi a fene?! — pirított nagyanyámra, aki készségesen borította meg a pint est. A férfiak körülülték az asztalt, nagymama tálalt. Ö ilyenkor a „sáskahad” után evett, úgy az asztalsarkán. Délután mag jött a vidámság. Iszogattak, beszélgettek. Egyik ilyen vasárnapon én is velük voltam. Sosem felejtem el. Nyolcéves lehettem. A hangulat már nótás volt. Odasettenkedtem, átfogtam nagyapa térdét, s kértem — Táncolj nagypapa! Hangosan felnevetett, vidáman kacsintott. — Na, pajtások, halljam a nótát, hadd járom az unokámmal! — aztán felkapott, kétszer megpördített a levegőben, majd letett. Egyedül járta tovább. Először megsértődtem, Nagypupn táncol majd csodálattal néztem az én fehérhajú nagyapámat. Kipirult, s végeszakadhatatlanul járta a táncot. Pajtásai meg csak fújták a nótát. Többet nem láttam táncolni. Akkori mosolyát nem lehet elfeledni. * Amikor a nagymama meghalt, nagyapánk hozzánk költözött. Szerettem, ö is engem. Ha egy napig nem látott, zsörtölődve kérte számon: Hol voltál? Hirtelen megbetegedett, nyomta az ágyat, aztán jobban lett. így ment ez vagy két évig, aztán agyvérzést kapott, többet fel se kelt. Jött a borbély, de hiába, nem nyúlhatott hozzá. Attól kezdve az én feladatom lett a nagypapa borot- válása, sőt, a hajnyírás is. Lehet, hogy csak én láttam úgy, de „borbélykodás” közben mindig megváltozott az arca, s többször nevemen szólított. Rajtam kívül nem ismert meg senkit. Eleinte ritkábban, később naponta borotváltam. Azt, hiszem, akkor örült. Mikor kész voltam, betakartam, ő megfogta a kezemet és elaludt. Egyik délután is bementem, hogy megborot- váljam, Arca elgyötört volt. Halkan kérdezte: — Te vagy? — Én, nagypapa. — Most nem kell:.. A kezem után nyúlt. Szorosan fogta a karomat, körmeit már a húsomban éreztem, és csak nézett rám... Nagyon ■nézett. Még egyszer megkérdezte, egészen halkan: — Ugye, te vagy? Megsimogattam ráncos bőrét. Egyre jobban szorította karomat, már fájt. S csak azt láttam, hogy a homloka sárga, majd az orra is. Arcából eltűnt a vér. Szeme pedig rajtam. Keze a karomon. Negyedóráig ültem az ágy szélén. Fagyos arcára mintha a régi, „táncos mosoly” telepedett volna. Lehet, hogy megint táncolt. Talán ő is arra gondolt utoljára, hogy egyszer a szőlőben unokájának tán- colt. Tudta, hölgy eljött érte a halál, s buszken feküdt, mert nem ő ment elébe. Nyugodtan adta neki magát, s csak egyik kezével kötődött az élethez, összekapcsolta az élőt az élettelennel. Valami rettenetes mozgás volt az egészben. Azóta nem érzem, hogy a halál megalázó. A halál szép, olykor talán felemelő is. Nagyapám számára mindegy, hogy mi van a világon, ugyanúgy, mint ahogy születése előtt is mindegy volt. De a hosszú, s mégis oly rövid nyolcvanöt éve is gazdagította azt a kicsi világot, amelyikben én is éltem. HORVÁTH MARIA
