Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-03 / 52. szám
6. — Cosi: drin-drin. Capisci? (így:... Érted?) Lenin nyomban felrántotta a halat, megmutatta és gyermeki lelkesedéssel, a vadász szenvedélyével kiáltotta; — Ahá! Drin-drin! A halászok fülsiketítő s ugyancsak gyerekesen jó kedvű hahotában törtek ki, és halásztársukat így nevezték el: „signor, Drin-drin.' Elutazott, amazok pedig egyre kérdezgették: — Hogy van signor Drin-drin? Nem csípi el, ugye, a cár? Nem emlékszem, hogy Plehanov még Lenin előtt vagy után járt-e Capriban. A capri emigránskolónia néhány tagja — Öliger író, a szocsi felkelés megszervezéséért halálra ítélt Lorence-Metner, Pavel Vigdorcsik és azt hiszem, még ketten — beszélni akartak vele. Plehanov elutasította őket. Joga volt hozzá: beteg volt, pihenni érkezett. Öliger és Lo- renc azonban elmondták, hogy nagyon sértő módon utasította el őket. Az ideges Ciiger azt bizonygatta, hogy Plehanov valami olyasmit mondott, hogy „belefáradt a. rengeteg emberbe, aki mind beszélni akar, de cselekedni nem tud.” Amikor nálam járt, valóban nem akart találkozni az ottani kolónia egyetlen tagjával sem. Vlagyimir Iljics mindenkivel találkozott. Plehanov semmiről sem kérdezősködött, ő már mindent tudott, és ő maga mesélt. Oroszosán pazar tehetségű és európai műveltségű ember lévén, szerette fitogtatni ékes, szellemes beszédét, és nyilván éppen az elmésség kedvéért kegyetlenül éreztette külföldi és orosz elvtársainak fogyatékosságait. Úgy véltem, hogy el- mésségei nem mindig sikerültek; csak a sikerületlenek maradtak meg emlékezetemben: „a mérséktelenül mérsékelt Mehring”, „az önjelölt Enrico Ferro, akiben egy lat vas sincs” —* amely szójáték azon alapul, hogy a ferro vasat jelent. És valamennyi ilyesfajta volt. Általában lenézően bánt az emberekkel, persze nem úgy, mint egy isten, de kissé hasonló módon. Mint igen tehetséges írót s a párt megalapítóját mélyen tiszteltem, de nem rokonszenveztem vele. Túl sok „arisztokratizmus” rejlett benne. Az is lehet, hogy tévesen ítélem meg. Nem szeretem különösebben a tévedéseket, de mint mindenki, én is tévedhetek De ami tény, az tény: ritkán találkoztam egymás- jmMmMmmM.................................. .. ♦ Kürti András: 1 /lumm vilin | ♦ Még az előszobába sem engedte be őket, X úgy tárgyaltak, azok ketten a folyosón, ő az ♦ előszoba ajtajában. X — Dehát értse meg asszonyom, mi csak azért ♦ keressük, hogy elvi gyük vacsorázni — ma- X gyarázta türelmesen Ambrózy. ♦ — Lent áll a kocsi — tette hozzá Andreát t— X Kilencre beszéltük meg a találkozót a Béka $ Szállóban, negyedórát vártunk rá, nem jött. X Kovalcsikné vállat vont. t — Bánom is én, keressék, ábdf akarják. S X pokolban, oda való. Nekem kéthavi lakbérem♦ mel tartozik az a huligán. És a rántásom is X odaégett miatta. X Már csapta is volná be ä látogatok Brra ♦ előtt az ajtót, de Ambrózy a nyílásba tette a X lábát. ♦ — 36, hogy eímlítl, kedves asszonyom, nekem X egészen kiment a fejemből. Honda úr meg♦ bízott, hogy egyenlítsem ki a tartozását. Meny* X nyircjl is van szó? ♦ Az ajtó szempillantás alatt tágra nyílt $ — Két hónap — mondta Kovalcsikná H ♦ Ezernyolcszáz forint. ♦ A professzor nyúlt a pénztárcája után.' ♦ — Ezernyolcszáz és négy forint — helyesbítői annyira elütő emberekkel, mint Plehanov és Lenin. S ez természetes is: az egyik befejezte a régi világ lerombolásának munkáját, a másik pedig már elkezdte az új világ építését Az élet olyan ördögi ügyességgel van elrendezve, hogy áld nem tud gyűlölni, az képtelen őszintén szeretni. Már pusztán ez az embert gyökerestül eltorzító lélekhasadási kényszer, hogy szeretni csakis gyűlölet által lehet, egymagában is pusztulásra ítéli a mai élet- körülményeket Oroszországban, abban az országban, ahol a „lélekmentés” általános módszere a feltétlen szenvedés, egyetlen olyan emberrel sem találkoztam senki mást nem ismerek, aki annyira mélyen és erősen gyűlölte, utálta és megvetette volna az emberek szerencsétlenségét, bánatát, szenvedését, mint Lenin. Ezek az érzések, az élet drámáinak és tragédiáinak ez a gyűlö’ete az én szememben különösen magasra emelik Vlagyimir Iljics Lenint. annak az országnak a fiát, ahol a szenvedés dicsőítésére és szentté avatására a legtehetségesebb evangéliumokat írták, és ahol a fiatalok az aDró. köznani drámák tulajdonképpen egyforma leírásával telezsúfolt könwek szerint kezdik életüket. Az orosz irodalom Enróoa legpesszimistább irodalma, nálunk minden könw arról az egveUen témáról szól, hogv miként szenvedünk fiatalságunkban és érett korunkban: az értelem hiányától, az elnyomástól, a nőktől, a felebarát; szeretettől, a világmindenség rosszul sikerült rendjétől: öregkorunkban: az életünk során elkövetett hibáink tudatától, fogaink hiányától, az elégtelen emésztéstől és a halál elkerülhetetlenségétől. Minden orosz, aki „politikáért” legalább egy hónapot ült, vagy száműzetésben töltött el egy évet, szent kötelességének érzi, hogy megajándékozza Oroszországot szenvedésének naplójával. De mindmáig senkinek sem jutott eszébe, könyvet írni arról, hogyan örvendezett egész életében. Minthogy pedig az orosz ember hozzászokott, hogy kigondolja az életét, de berendezni rosszul tudja, ezért nagyon valószínű, hogy egy boldog élet könyve arra tanítaná meg, Hogy egy olyan életet Hogyan kelt kigondol«!; ^ Az én szememben Lenin éppen azért volt kid vételes nagy, mert engesztelhetetlenül, oltha- tatlanul gyűlölte az emberek bajait lángolóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszö- bölhetetlen alapja, hanem olyan nyavalya, amelyet az emberek kötelesek éj; képesek is eltá-j volítani maguktól. Ezt az- alapvető jellemvonását, a matérialistai ember harcos optimizmusának nevezném. S éppen ez vonzotta telkemet különösképpen ehhez az emberhez, ehhez a nagybetűvel írandó Emberhez. 1917—1918-ban Leninhez fűződő kapcsolataim korántsem voltak olyanok, amilyennek szerettei» volna, de nem lehettek mások. Lenin politikus. Teljességgel magáénak mondhatta azt az élesen kidolgozott, elvhű látásmódot, amelyre feltétlenül szüksége van egy olyant hatalmas, súlyos hajó kormányosának, mintámig lyen az ólomsúlyú, paraszti Oroszország. . En viszont alkatilag utálom a politikát, net»S igen hiszek a tömegek értelmében általában, a különösen nem a paraszttömegek értelmében^ Az értelem, ha nem irányítja egy eszme, koránt-; sem olyan erő, amely alkotó módon hatolhat be az életbe. A tömegek értelmében nincs esa-í me egészen addig, amíg nincs meg benne vala- milyen egyén érdekközösségének tudata. Évezredekig a jobb iránti törekvésben él a tömeg, ez a törekvés azonban tulajdon húsából megteremti a ragadozókat, akik rabságba döntik, a véréből élnek, s ez így is lesz mindaddig;' amíg tudatára nem ébred, hogy a világon csak egyetlenegy erő szabadíthatja ki a ragadozója rabságából: Lenin igazságának ereje. Amikor Lenin 1917-ben Oroszországba érkező ve közzétette „téziseit’, azt hittem, hogy e tézisekkel a politikailag képzett munkásoknak számszerűen jelentéktelen, minőségileg hősies csapat tát és az egész őszintén forradalmi értelmiséget áldozatul dobja oda az orosz parasztságnak, s Oroszországnak ez az egyetlen aktív ereje, mint egy maréknyi só fog beleszóródni a falu sótlan mocsarába, és nyomtalanul feloldódik, felszívó-* dik benne, mit sem változtatva az orosz nép lelkén, életformáján, történelmén. A tudományos, műszaki, és általában a szak*; képzett értelmiség véleményem szerint lényegé^ nél fogva forradalmár, s az én szememben a szocialista munkásértelmiséggel együtt az egyedüli értékes erő volt, amelyet Oroszország felhalmozott; olyan erőt, amely képes lett volna megragadni a hatalmat és megszervezni a falut, a 17-es Oroszországban és nem láttam. Ezek a számszerűen elenyésző és ellentéteik folytál? szétforgácsolt erők azonban csak a legszilárdabb belső egység esetén tudták volna betölteni szerepüket. Lenyűgöző feladat várt rájuk; megfékezni a falu anarchiáját, ráébreszteni a muzsikot a szabadságára, megtanítani arra, he gy észszerűen dolgozzék, átalakítani gazdálkodását, s ennek segítségével gyors ütemben előbbre vinni az országot. Mindezt csak úgy lehetett elérni, ha a falu ösztönösségét valóban alávetik a város szervezett értelmének. A forradalom legelső feladatának olyan körülmények megteremtését tartottam, amelyek előmozdították volna az ország kulturális erőinek növekedését. Ebből a célból javasoltam, hogy létesítenek munkásiskolát, a reakció éveiben. 1907—1913-ban Capriban, erőmhöz mérten igyekeztem minden úton- módon fokozni a munkások szellemi frisseségét. (Folytatjuk.) tett gyorsan a főbérlőnő. — Négy forint a rántásért, kérem szépen. A látogatók összenéztek, aztán a professzor Kovalcsikné tenyerébe leszámolta a százasokat a tárcájából, az aprót a zsebéből kotorta hozzá. — Először egy telefon volt — kezdte tájékoztatóját a házi sárkány —, valami szemüvegről beszéltek. Ö aztán elment, nekem any- nyit mondott, hogy a Pálma presszóba megy. Az itt van mindjárt; a Körúton. Ha be tetszenek fordulni— Csupa készség volt, csupa jóindulat, bűbáj. Elkísérte a vendégeit a lépcsőházig. Szimpat- ron nélkül, ,. , . ; ! i 9 - ! : | G Megkérhetem — szólt Honda; Bálintnak S ÍJ épköztársaság úti kereszteződés előtt — amikor a lámpa tilosat jelzett, hogy a Béke Szálló előtt is álljunk meg egy pillanatra? Csak a portással váltanék két szót, ő féláron szerzi be nekem az italt, kifogyóban már a készletem, ésJ Hem fejelhette Be 3 mondatot, enyhe, hide» fémes tárgytól eredő nyomást érzett a tarkóján. — Égy mozdulat; is az egész tárat 3 buksidba eresztem, hajasbabai — sziszegte Mucur a hátsó ülésről. — Ne fordulj hátra, ne nézz a szemembe, nem fogod velem még egyszer megjátszani azt a szuggerálást! Te, pedig drága haverom — mondta Bálintnak, — nem állsz meg a Béke Szálló előtt. Egyáltalán, sehol sera állsz meg. ,U — Honnan kerültél ide? — kérdezte ijedten a pakompartos vezető. — Mit akarsz te itt. Az döcögve felnevetett. — Bújócskát játszottam, úgy kerültem ide. És most furikázni akarok. Kellemes társaságban. Világos? *— Dehát mégis... Hová megyünk? — Ö, én, a segédmunkás hogyan is merném megváltoztatni a szakember eredeti útirányát? Természetesen a Málinkó utcai villához megyünk. Így terveztétek, nem? És téged is figyelmeztetlek, mamakedvence, hogy menetközben semmi stikli! Ismersz, hamar eljár a kezem. És amúgy is a bögyömben vagy. Átváltott a lámpa, nyomás! 1 — Hogyne emlékeznék — mosolygott a felszolgáló lány és köténykéje zsebébe süllyesztette a húszforintost. — Még össze is nevettünk Zsuzsikával — intett a pénztárosnő felé—, mert amikor kimentek, az a magas, göndörhajú, jó képű fiú úgy simogatta meg annak a kicsi kopasznak a fejebúbját mintha valami csinos kislány volna. Nincs még öt perce sem, hogy távoztak. Az utcán Andrea és a professzor tanácstalanul néztek egymásra. —- Nagyon, nagyon nem tetszik nekem ez az egész dolog — szólalt meg végül is a lány. — Akiről mi azt hisszük, hogy a szemüveget véletlenül, zavarában felmarkolhatta, az egy szeplős képű, szögletes állá lenyalt hajú, szőke fiatalember volt, nem lehetett az, akivel Honda találkozott itt a presszóban. Aggódom. Itt valami nincs rendben! Ambrózy legyintett. (Folytatjuk.)
