Tolna Megyei Népújság, 1970. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 27. szám

Szerb Antal:*

A MENTHETETLEN

Peter Rarely éppen hazafelé tartott Invemess^ol, a skót féltőidről, ahol sajat költségén tanfolyamot tartott fenn skót dudások számára, mert többféléi az a panasz hangzott el, hogy ez a nemes és ősi művészeti ág a rádió és a gramofon hatása alatt kiveszőben van. Rarely a záróünnepéiyre utazott most fel, és nagyon meg volt elégedve. „Vajha a medvetelepem is Ilyen jól prosperálna” — gondolta magában. Mert Walesben, ottani erdőiben néhány Erdélyből importált medvét helyezett el, minthogy nagyon nyugtalanította, hogy ez a jeles vad már kiveszett a brit szigeteken. De legjobban számolói aggasztották. Ugyanis néhány munka- nélkülit szerződtetett azzal a megbízással, hopv számoljanak egyfolytában hétmillió-háromszázezerig. Kettő mái- feladta, három még számol, de a legtehetségesebb is még csak egy- millió-kettőszázötvenezer körül járt, amikor Rarely elutazott Londonból. Vajon hol tarthat azóta?

A londoni gyorsvonat étke- zőkocsijába-n ismerős arcot pillantott meg: Tom Macleant, az írót. Maclean egyedül ült, és álteknősbéka-levest kana- lazgatott, közben mereven nézett maga elé, és szavakat írt egy jegyzetblokkra.

— Megengedi? — kérdezte Rarely, lételepedve az író mellé. — Nem zavarom?

— Dehogynem, de mennyire zavar — felelte Maclean kitörő örömmel. — Éppen azért nagyon kérem, maradjon itt Zavarjon, legyen olyan kedves, rendkívül lekötelez vele.

Rarely kezdett megdöbbenni. Hirtelen az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a legkülönösebb ember a vonaton.

— Tudniillik dolgozom — mondta Maclean, — Jegyzeteket készítek egy rádióelőadás számára, amelyet skóciai élményeimről fogok tartani. Amíg magával beszélek, ad• Huszonöt éve, január Zt-én pusztították el a fasiszták a kiváló írót és Irodalomtörténészt,

dig legalább nem dolgozom.

Uram, nerh lehet kibírni, mennyit dolgozom, már undorodom magamtól, ahszolute undorodom. Most Skóciában voltam, hogy egy kicsit kipihenjem magam. Kérem, egy hónapig voltam ott: azalatt lefordítottam egy francia regényt, megírtam két esszét és egy novellát, nyolc eszmefuttatást, a Morning Glory számára, hat könyvkritikát a Spectatomak és tíz hosszabb cikket egy készülő lexikon számára, amelynek ez lesz a címe: Nők, gyermekek és kutyák az emberiség szolgálatában. De két rádióelőadással még el vagyok maradva.

— Érdekes — tűnődött Rarely —, én mindig azt képzeltem, hogy egy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ihlet, akkor ír is valamit. Hiszen magának több dolga van, mint egy magamfajta egyszerűbb milliomosnak.

— Nem tudom, mennyi dolga van egy milliomosnak, mert utálom ezt az emberfajtát, a jelenlevőket természetesen kivéve. De nekem annyi dolgom van, hogy azt már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a vakációm. Képzelheti, mennvit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a kiadómnak. hetente három cikket a lapnak... és hol vannak még a könyvienHkák. a lektori jelentések, és időnket mégis egv novellát is kell írnom, hoov mePTmitnssam, hogy még művész vaovok. és valami kis tudományos munkát, hmv ne butid iák el egészen az írásban, na és a prop® mm dac’^keeckék a barátaim könyveiről és a

kis megfúrások az ellenségeim könyveiről... kérem, számítsa ki.

— Rémes. Hogy győzi? Mikor ír?

— Inkább azt kérdezze,

hogy mikor nem írok. írással alszom el, írással ébredek. Álmomban tovább gondolkozom hősnőm sorsán, és amikor felébredek, eszembe jut az a bemondás, amivel a rádióelőadásomat be fogom fejezni.

— És mikor él maga?

— Soha. Nine« időm sportolni, és nines időm a szerelemhez. Évek óta csak olyan nőkkel beszéltem, akik kéziratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenvesebbek nekem. De ez még nem volna baj. A baj az, hogy nem jutok az olvasáshoz.

— De hiszen könyvkritikáról és lektori jelentésekről beszélt. Csak el kell olvasni azokat a könyveket...

— Igen, uram, rengeteget olvasok, naponta hat-hét órát. De csak olyan könyveket, amiket a szerkesztők és a kiadók küldenek a nyakamra, vagy amire szükségem van valamelyik írásomhoz. Tudja, szeretnék már egy könyvet teljesen ok nélkül elolvasni. Egy könyvet, aminek semmi hasznát nem veszem. Például Andersen meséit. Évek óta vágyódom a Csúnya Kis Kacsa története után, és nem jutok ho_zá.

Rarely elmélázott, majd így szólt:

— Ml az ördögnek dolgozik

ennyit?

— Hogy megéljek, kedves jó uram, kizárólag azért. Persze maga azt nem tudja, hogy az embernek meg is kell élnie; magánál az szinte automatikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem alkalmasak arra, hogy filmet készítsenek belőlük, az agyam még nincs annyira megtámadva, hogy színdarabot tudnék írni, szürke irodalmi kézműves vagyok, és reggeltől estig kell dolgoznom, hogy meg tudjak élni.

— Ne haragudjék egy tolakodó kérdésért: mennyit keres?

— öt-hatszáz fontot egy évben.

— Micsoda? Enny} munkával? Hisz ez rettenetes. Meghasad a szívem magáért, pedig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások.

— Előbb-utóbb én is kiveszek, ez nem embernek való* amit én csinálok.

— Idehallgasson, Maclean, volna egy ajánlatom. Fizetek magának évente ezer fontot. Kérem, ne ugráljon. Persze nem adom ingyen. Ellenszolgáltatásul azt kérem magától, hogy mától fogva ne írjon többet egy sort sem. Elfogadja az ajánlatot?

— Hogy elfogadom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal beröpülne az ablakon, volna szívem belerúgni? Uram, ön visszaad az életnek és az emberiségnek, nevét csak könnyek között fogom tudni kiejteni. Uram... angyalom... mától kezdve csak horgászni fogok. És nőknek udvarolni, akiknél nincsen kézirat... akik nem is olvasnak ... analfabéta nőknek fogok udvarolni. És elolvasom a Csúnya Kis Kacsát és Aqui- noi Szent Tamás Summáját is. Én leszek az első boldog író az irodalomtörténetiben. Mert én nem fogok írni

BARANYI FERENC:

Ho szól süvít, ha hó vág

Akár bélés báránybekecs csontig ható hidegben: szerelmed biztonsága úgy takart magába engem.

Nem értek hozzám vad szelek: felfogtad őket, testmeleg szegült haragjuk ellen.

S visszadalolták a napot az égre a pacsirták, szelíden lengtek a szelek s ringattak, mint a hinták.

Teher lett oltalmad, hiszen akkor már félig meztelen dölyföltem volna inkább.

Látod, csak akkor hordalak, ha szél süvít, ha hó vág, mihelyt tavaszodik kicsit levetlek és a moly rág.

Mégsem kívánod, hogy havas legyen sorsom (bár gyakran az), te báránybélű jóság.

Varga Domokos:

Emberi gyongeségek

— állati furcsaságok

Egy budai barátom felnevelte deli lányait, unokái azonban meg nincsenek, szerzett bút nemrégiben egy kutyakölyköt, Andrea nevezetűt.

Hathetes korában hozta el a kölyköt az anyjától, akkor még pöttömnyi volt. De mint vérbeli magvar vizsla, a homlokát már akkor is ráncolni tudta. Komikus kit buta feje azóta megformásodott, testsúlya megtízszereződött: félelmetes gyorsasággal fejlődik.

Csak nézem, mi lesz ebből. Alighogy betette ugyanis lábacskáit a házba, ott körülötte kezdett forogni a világ, őszülő barátom is új nevet nyert. Ő lett a „nagyapi”. Az Andrea nagypapija. S lön Andreából tiszteletbeli unoka, akit azóta is ehhez méltó gonddal és figyelmességgel etetnek-itatnak, mosdatnak, fektetnek és szoktatnak a jóra, kivált arra, hogy szobatiszta legyen.

Mondanom se kellene talán, hogy én a magyar vizslát jobb szeretem, erdőt-mezőt becsatangolá vadászkutyának, mint szobai ebnek. Annak is jobban örülök, ha a cuclis- üvégből csecsemőt ■ táplálnak, mint ha kutyakölyköt. De hadd valljam be: mélyen megértek mégis mindenkit, aki gyerektelen házba kutyát-macskát szerez. Vagy bármiféle olyan teremtményt, mely gondviselésre szorul, s meghálálja, ha törődnek vele.

A magányos lelkek orvosságai az ilyen állatok. Látszólag haszontalanok. De alkalmat adnak a törődésre, arra, hogii akik másképp nem osztogathatják, el a beléjük szorult sze- retetet, azok legalább ígni szerethessenek.

Ahogy egyik-másik rab pókot nevel. Vagy ahogy Tolsz*oj meséiben olvassuk: egy állatkerti oroszlán a ketrecébe bedehot- kiskutyát *cgadtn társául a rabságán. Ahelvct*. hogv megette volna: dédelgette, gondozta, játszott vele, s végtére utánahalt.

Tolsztoj a meséskönyvében írt erről az esetről, de azzal a megjegyzéssel, hogy „igaz történet’. Én el is hiszem, hogy igaz. Sőt, magam is tudok szolgálni egy hasonló esettel.

A kutya barátja ezúttal nem oroszlán volt, hanem disznó. Egy falusi portán nevelkedő süldő. Okos és kedves állat, gyakran eresztették ki az ólból, hadd mozogjon egy kicsit az udvaron. így barátkozott össze a kutyával. Azt nappal kötve tartották, s hogy, hogy nem, magához kapatta a süldőt. Nyilván unta magát egyedül a láncon, megkívánta a társaságot. A süldő lefeküdt, elnyújtózkodott a napon, ő meg nyaggatta. Fülét harapdálta, farkát ráncigálta, hátát kaparta, hasát döfölte. Meg is ugatta néha, de a süldő nem ijedt meg, tudta, hogy csak komídiázik. Felnyitotta a szemét, majd megint lehunyta, s döglött tovább, jólesöen. Órákig el voltak így egymással, a disznó mehetett volna máshova is, az udvar bármelyik zugába, de úgy látszik, ő sem kívánta az egi/edülléiet.

Néha azért elment, s ez lett a veszte. Kitanulta ugyanis, hegy ha az orrával rázo- gatja a kertajtó reteszét, az előbb-utóbb kinyílik. így szabadult be a féltve őrzött ve- teményeskertbe. Majd a sikeren felbuzdulva, a tyúkudvar ajtajának a reteszét is ránci- gálni kezdte. Az is kinyílt. 11 ént be az udvarra, ment be a tyúkólba, falta fel a tojásokat. Ez a bűne már nem bocsáttatott meg. Ettől fogva szigorúan a disznóólba rekesztették, onnan felclgeteti búsan a láncát rázó kutya vakkantásaira. Soha többé nem, találkoztak, csc.k már télen, a d'z-zióCl's hajnalán. A kutya eszeveszett csahaiássnl búcsúzta ta egykori barátját. De nem halt utána. Sőt. amikor később a szánéin di-.-nct z.rgerelni kezdték, s r.eki is e.nv-cgy falatot,

azt se vetette meg. Ilyen az éle\

S ha már az állati furcsaságoknál tartunk, nem állom meg, hogy két esetet el ne mondjak, legalább dióhéjban.

Az egyik egy bátor kakasról szól, a másik egy gyáva kutyáról;

A bátor kakast • Bandi nevezetűt — a gazdája nevelte bátor, sőt dühös természetűvé. Nekitámadt az kutyának, macskának, még embernek is. Idegen nem jöhetett úgy be az udvarra, hogy meg ne csapdossa a szárnyával, meg ne csípdesse a csőrével. Elég jól tudott röpülni, úgy, hogy többnyire egyenesen nekiszökött az illető arcának, csoda, hogy soha senkinek a szemét ki nem verte. De sokakat megszalajiott, a gazda gyönyörűségére. Egyszer még a szomszédban lakó fiatal tanítónőt is megtépte: mikor az óvatlanul átjött, rövid ujjú nyári ruhában, rászállt a karjára, s véresre szaggatta.

Ebből nagy botrány kerekedett, de a kakas gazdám inkább fizetett, nem hagyta Bandit

elveszejteni.

Hanem egyszer egy kis japán kakast hozott a házhoz. Ez fele akkora se volt, mint Bandi, de sokkal fürgébb nála. Nyílt harcba nem bocsátkozott vele, hanem ügyesen rászállt a hátára, s úgy megkocogtatta a fejét a csőrével, hogy csak úgy szcdelgett. A híres kakas egyszerre meghunyászkodott. Egyik napról a másikra vége lett a dicsőségének. Nem is került-: el a sorsát, hamarosan levest főztek belőle. Nem sokkal később azonban a kis japánból is, mert kiderült róla: a galambfiakat irtogatja fenn a dúcban.

És a gyáva kutna?

Az a macskáktól félt. Még kicsi korában karmol aszhatta össze egy mérges kandúr. Ha macskát Watt, már oldalgott is el. Vagy ha nem volt hová húzódnia, lenyomta fejét a földre, úgy nyüszUett. Ugatni nem mert, támadni még kevésbé.

A körvékbeli macská'■ is észrevették, hogy tart tőlük. Ahelyett, hogy kerültek volna, még pim"s~kodtak vele. Ijesztgettek felborzolták a szőrüket, úny kurrogtak, s élvezték, hoz'i reme.nve hátrál előlük. Még az ételébe is bele-tek.

A kutya tűrte. Sokáig tűrte. De egyszer val~heay erő; vett magán, s elkapta az orra előtt ktirrogó macskát. Darabokra tépte. Cafatokra. S eztán még egy tucatnyit. Ahány macska csak volt a körmieken, kegyetlenül mind kH~tottn. Az utolsó szálig.

— Részlet —