Tolna Megyei Népújság, 1970. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
Csorba Antal Szárny nélkül A fiú, aki valahonnan a fák közül bújt a „prérire’V a gyepszélről figyelte a Góbét, a kézen fogott sast, a lebbenő pillangót, ahogy szárnyvégeit tartva, hajózó ruhában futottak velük a fiúk a feszülő kötél után. A fiúk elmaradtak mellőle; — egy pillanatig még a földön kocogott, rohant, majd erős szárnyakkal a fák fölé szökkent, a rét fölé, a sóvárgók fölé. Akik a földön maradtak, fölnéztek rá: értőn, vágyva, hittel, de nem látták elérhetetlennek. Először az anyja karjából nézett így az égre a fiú. Később azt mondta vasárnaponként az anyjának, hogy templomba megy. Az anyja nem tudta, hogy a gyülekezet szárnyra kelve mondja a mi- atyánkot —, például akkor, ha hírét veszik, hogy délutánra egy kis zivatart küld az Úristen. A pilóták szívesen bízták meg apróbb feladatokkal. A szemén, a lelkesedésén látszott, hogy mit vár a szolgálataiért. Dehát repülni nem vihették. Ha azt hallotta, hogy repülni jó, hogy repülni szórakozás, értetlenül bámulta a beszélőt. Hitte, hogy nemcsak ennyi, neki nem. Neki több lesz. Pihetollú madárfiókák hisznek így leendő szárnyaikban. Arra várt, arra készült, hogy tizennégy éves legyen. És lett. A születésnapján repülőorvosi vizsgára ment. Boldogan várakozott a rendelők előtt. A belgyógyász mondta meg neki, hogy szívgyengeség miatt alkalmatlan. Ezért állt most a gyepszélen. Nem akarta, hogy sajnálkozva nézzenek rá, nem akart ott lenni, amikor tudomásul veszik, hogy csalódtak a hozzáfűzött reményekben. Ügy érezte, hogy szégyenlené ezért magát és nem tudná megmagyarázni, hogy mit keres itt. Nem messzire tőle, járó motorral egy Tréner típusú iskolagép állt. A légcsavarszéltől földre hajolt a fű a szárnyak alatt. Ritka dolog egy Tréner ezen a prérin. Motorral itt csak a vontatógépek repülnek, a Kánya és a DO—2. Arra gondolt, hogy gázadásnál a gép mögött is elfeküdne a fű. Olyankor biztosan ő sem tudna talpon maradni.' Nagy gázt kéne adni, nagy gázt... Akkor a gép megindulna, végigvágtatna a prérin, egy kicsit elemelkedhetne vele a talajról. Ha ő most egy pici gázt adna... Egy kicsit elképzelné magának, hogy kört i'epül a hegyek fölött. Úgy ■ osont a géphez, hogy ne lássa senki. Már ezerszer lépett szárnytetőre pilótás mozdulattal, most, ezeregyedszer reszketett a térde. Mindent jól ismert, amit maga körül látott. Tízéves volt, amikor megszerezte a repülés tankönyveit. Nem tanulva, érdeklődve olvasott. Gyakorlott pilótaként ült most a műszerek közé. Amit Aanult, azt felhasználta ábrándjaihoz. Ilyenkor a keze is mozdult, érezte a kormányerőt, észrevette, ha csűrés közben kicsit jobban belépett a kelleténél. Szabályos iskolaköröket repült, figyelembe vette a szélirányt és nemcsak tudta, de érzékelte is, ha hibázott. Egyre kevesebb hibát vétett, biztosra vette, hogy már tud repülni. Elképesztette a növendékeket és oktatókat, ha a repülésről beszélt. Az ábránd szárnyain szerzett tapasztalata azonos volt a valósággal! Hallgatta a dörmögő motort és nem is vette észre, hogy keze mozdul a gázkaron. Nem érti teljesen, hogy a botkormány most igazi, a mozdulatok annyira ismerősnek hatnak. Pontosan így lódult alatta a föld, egy másik valósághoz, az ábrándjaiban is. Ha nem álltak volna eléje a kifutóra, szerelme hancú- rozva teljesülhet az éggel; — de megállították. Még dübörgőit benne az izgatottság, amikor kilépett a szárnyra. Szeretett volna haragudni valamiért azokra, . akik körülállták, jólesett volna az is, ha kiabálnak vele. Akkor nem kellene így szemtől-szembe szégyenkeznie maga miatt, talán az is eljutna a tudatáig, amit neki mondanak. Nem értette, hogy mit mondtak, menjen-e, vagy maradjon, csak akkor tudta meg, hogy elmehet, ha akar, amikor a pilóta beült ' a Trénerbe, hogy helyére vigye. Elment. Senki sem látta többé a reptéren. Egy évig minden megszerzett fillérjét léggömbökre költötte. Anyja, szegény azt hitte, hogy a fia megzavarodott. Nagyot nézett, amikor egy vasárnapi hajnalon a fiú fogta a két nagy papírdobozt az ezernyi léggömbbel, egy napra való zsíros kenyeret kért, és taxival vitette el magát valahova. Csak annyit mondott, hogy kirándulni megy és a luftballonokkal tervei vannak. Szokatlanul vidám volt, ilyen kedvesen nem is látott még ekkora gyereket hízelegni. A reggel az erdő tisztásán talált rá. Léggömböket töltött és hosszú spárgával engedte őket az ég magasáig. A spárga másik végét felcsatolt, saját készítésű hevederéhez kötözte. Százával lebegtek feje fölött a megtöltött léggömbök. Kapkodó, reszkető kezekkel kötötte a csomókat, s mindannyiszor felnézett minden gömb után. Elmúlt dél. Ekkorra, ha lépni próbált, ugrás lett belőle. Azután a sokszínű, óriás szőlőfürt már vitte volna. Szerette volna elérni valahogy a zsíros kenyeret, hogy magával vigye, de a pányva, amivel a gázpalackhoz kötötte magát, nem ért odáig. Mégegyszer körülnézett és elhatározta, hogy a fákat fogja nézni addig, amíg csak egy levél lesz fölötte, azután visszanéz a tisztásra és azt mondja majd, hogy nahát, sikerült! Ezt "feltétlenül kinyilatkoztatja majd, így hitelesíti a start sikerét. Egyszer majd a halálán lesz, megmondja magának, hogy eny- nyi és ennyi ideig élt. Az lesz az utolsó (gondolata. Ollójával elvágta a pány- vát. A győztes isten diadalával szállt az erdő fölött, a város fölé. Ezer méterről nézett le a városra. Kétezer méternél fázni kezdett és ollójával elvágott néhány zsinórt, hogy az emelkedést megszüntesse. A zsinegek azonban lógva maradtak az orra előtt. Rádöbbent, hogy hiába vagdalódzik, az ezernyi zsinór között nem ismeri ki magát, hiába vágja el a spárgát, a léggömbök nem tudnak elszabadulni azoktól, amelyek körülötte kötve maradtak. Lehetetlen kitalálni, hogy melyik zsinórok vezetnek a fürt széléhez. Már nem vághat el több zsineget, mert ha jön a szél, kifújja majd az elszabadított gömböket a többi közül. Nem ijedt meg, csak várta a szelet. Nem is félt. Körülötte röpködtek az ábrándjai. Segít, ha jön a szél. a széllökés, ha szél, ha jön... De szélcsend volt. Nem tudta már, hogy a sztratoszférában fúj a szél. Intettem. A taxi megállt. — Jó napotl — köszöntöttem a taxisofőrt. — Kérem, nem messze, csak a Sia- moíjocsnája térre ... De nagyon sietnék . — üljön be — szólt. Öt perc sem telt bele, s a helyszínen voltunk. Az óra 49 kopejkát mutatott. Egy rubelt nyújtottam a sofőrnek. — Nem tudok visz- szaadni... Kotorásztam a zsebeimben, végül találtam egy ötvenest. — Egy kopejkám sincsen ... —* szólt a sofőr. — De kérem, szót sem érdemel — nevettem. — Nem, nem! —tiltakozott. — Borravalót nem fogadok el. — Dehát akkor mit tegye’ ? — Itt a közelben van egy dohányáruda, ott felválthatja ... De abban az irányban nem lehetett köz- — Itt nem szabad lekedni, hanem egy megállni •— mondta a másik utcán keresztül, sofőr. — látja az út- Egyszóval, mire öt perc jelző táblát? múltán a dohányáru- — Akkor kapcsolja dánál voltunk, éppen ki az órát. Grigorij Gorin: A beuüleies taxisofőr lyaudvarra. Hogy ne unatkozzam egyedül két utast ültetett még mellém. A kurszki pályaudvaron szerencsénk volt, de az óra pontosan három rubelt mutatott. Odaadtam a pénzt a taxisnak. Eltette és bekapcsolta az órát. — Bocsásson meg... mentegetőzött. — Egyetlen kopejkát sem fogadok el munka nélkül... ebédszünetre bezártak. Az óra 97 kopejkát mutatott. — Nem tudok visz- szaadni... és borravalót nem fogadok el —■ hajtogatta a taxis. —- Kérem, akkor vigyen még három kopejka áráért... — szóltam elkeseredetten. Még harminc métert utaltunk. Az óra pontosan egy rubelt jelzett. —■ Álljon mse! Itt kiszállok! — kiáltottam. — Ahhoz nekem nincs jogom. Amikor olyan helyre értünk, ahol megadhattunk, 1 rubel 12 kopek volt az adósságom. — Ne keseredjen el —■ vígasztalt a taxis. — Találunk valami megoldást... A kijevi pályaudvaron a pénztárban dolgozik egy ismerősöm, ő fel fogja váltani... Elindultunk ismét. Természetesen, a pénztár éopen ’á-va volt. Tovább, a kurszki pá— Hálós vagyok önnek — s’zól*am. — De hálás lennék önnek, ha megmondaná, hogyan jutok el a Sza- motjocsnája térre. — Odaviszem ... —• ajánlotta fel szolgálatait és ismét bekapcsolta a mérőt. Amikor az negyvenkilenc kooekot mutatót*. ni ötv-n kmei,'á* az ülésre dobtam és elmenekültem a taxiból... Oroszból fordította: Antalfy István Gink Károly, a neves fotóművész, nagyobb riportutat tett meg a közelmúltban az Ezeregyéjszaka hangulatát őrző szovjet közép-ázsiai területen. Az út eredményeként a Corvina Kiadó gondozásában könyv jelenik meg Vám- béry nyomában címmel. A mű szövegét Gombos Károly írja. Két fotónk szemelvény a gazdag képanyagból. A portré öreg üzbég parasztot mutat be Khiva piacán, a városképen az 1127-ben épült buharai nagy mecset látható. LOVÁSZ PÁL: •• Onélefrap Gyerek voltam, szép, nagy falu volt a világ, fehér falú házak csodája; s a Tisza parttalan Öperencia. Az égen aranylánghajú angyal járt le-föl, hogy ború sátort ne verjen; s jó fia anyjának, én, s a kisliba gyöngyös fűben, s sáfrányrigó ág-dal-hintán, s szopós csikó édesdeden, boldog-sután kis száj-dudán, csőr-furulyán mind azt zenélte: élni jó — anyából kelni — lenni jó! Ifjú lettem, szárnyat kötöttem, széthullott a határ köröttem; a Tisza eltaposható kék-sárga csík, játékfolyó... Isten zárt ajtajára törtem, csodákért, titkokért zörgettem; s pöröltem, hogy földre való az égi szép, az égi jó. Eszményt, szerelmet ittam, ettem, lángokat, színeket kevertem, s éh-szomj, korom maradt csupán. Űj magasságba vert a szárnyam, százszor lehulltam, s törten láttam: vak cél szállni a fény után. Időtől, sorstól nincs, ki mentsen: est jött dél, éj jön est után, s elér a perc, hogy mélybe ejtsen a lét ingó egyensúlyán. A Jó, a Rossz egymásba zártan köt bennem még, de várom a föloldozást testvérben, társban, hogy szívük tisztán küldje a vigasztalás szavát utánam: ember volt, fény, sár hű fia..; '.A***## .
