Tolna Megyei Népújság, 1969. november (19. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-30 / 278. szám
D. Kónya József: A család képviseletében 1. A megboldogultat vagy kétszer láttam életemben, s amikor megkaptam a táviratot, csak azt éreztem, amit egy véletlenül megpillantott temetési menet is kivált belőlem. Egy kis szorongást, s valami torz örömet, hogy tulajdonképpen nem sok közöm az egészhez. Ha családom történetesen nem utazik külföldre, talán soszeeszkábált koszorú. Lehetne háromszáz is. Ki az ördög £11- iéreskedik ilyenkor? — Nem, nem kérek szöveget, maradjon így ahogy van. — Dehogyis uram, így nem fair az üzlet. A szalag benne van az árban. — Vonja le belőle. — A, azt nem lehet kérem, így van kikalkulálva. Meg aztán kell a szalag, különben honnan tudnák, kitől van. hasem látom meg ezt a kukoricatáblák közé bújtatott apró temetőt. De elutaztak, s én éppen eleget éltem falun ahhoz, hogy tudjam: az életben nem bocsátanák meg a d-iek — s emiatt az elhunyt hozzátartozói sem —, ha senki sem jön el a család képviseletében, önkéntelenül az újságok proto-' kollrovata jut az eszembe: a minisztérium képviseletében p.tt volt... , , ... 2. A kollégám viccel: — Látod öregem, ez az élet- színvonal! A paraszt ünneplőben megy kapálni. A parasztbácsi tényleg ünneplőben van. Jól szabott szürke öltöny, fehér ing, nyakkendő nélkül. A kapát suta tartással a kezében viszi, egy világért sem vetné a vállára. Érzi az ünneplő és a kapa kontrasztját. — A temetésre jöttek? — Igen. — Hát csak jöjjenek velem. A többiek még a templomban vannak. — Megkéstünk egy kicsit. — Értem én. Nem mindenki megy a templomba. A kollégám kényszeredetten velem tart. Azt még szívesen' vállalta, hogy elhoz ide az isten háta mögé, de a temetéshez nem fűlik a foga. Szótlanul ballagunk. Legalább kérdezni kellene valamit, de nem megy. — Azt már amúgy sem tudja meg. — Nem szegény, isten nyugosztalja. De a rokonok kérem. Ugye először megy temetésre? A szöveg bárgyú és ízléstelen: „örökké tájó szívvel búcsúzik tóled szerető bátyád” természetesen egy K-val, a „bátyád” viszont nagybetű. Ha valaki megtalálta az útszélen biztosan nagyot nézett. Micsoda szentségtörés egy koszorú- szalagot elveszteni! A kereskedő idétlen bájvi- gyorral az ajtóig kísér: — Legyen szerencsénk máskor is. 4, 3. A művirág-kereskedő úgy ajánlgatja portékáját, mintha gatyát árulna. „Ezt a lilát tessék, vagy Inkább ezt a fehéret ott a sarokban, tetszik látni, nem azért mondom, de az egyenesen gyönyörű.” Semmi hangulatom esztétikai vitába kezdeni, kérem a fehéret. A gyönyörű fogalma ugyan egész más élményekhez kötődik bennem, de ez a kereskedőnek természetesen tökmindegy. ö abból él, hogy mások meghalnak. És nem is rosszul. Százötven forint a nagyon mértéktartó ízléssel öszA temetőben nagyon sok a dupla sírbolt: „Keresztes János 1902—1967. Alatta: Keresztes Jánosné (Mácsik Julianna) 1913—19... Gondolom a kőfaragó ezt is bekalkulálta az árba. Csak értesíteni kell, s néhány perc alatt odavési a hiányzó két évszámot A mester legfeljebb 86 évre saccolja Julis néni életét. Ez kockázat. Ha netán tovább él, az első két számot is meg kell faragni. A két öregasszony rovar- gyűjteménybe illene. El is tudom képzelni alattuk a címkét: „temetöbogarak”. Napra tudják, — mondják is — kit mikor szólított magához az Isten, milyen idő volt a temetésen, hányán jöttek el, mekkorák és milyenek voltak a koszorúk, igazán sírt, vagy csak tetette az özvegy. Továbbá: „Katót tegnap úgy megverte az ura, hogy csupa kék a mejje meg a nyaka és biztosan el se mer jönni a temetésre, a Bakosné már őt hónapos terhes és a Janikát szerdán megint Pestre vitték egy professzorhoz..." A részleteket tőlük hallom. A megboldogultat kétszer vitték kórházba, de hiába adott a Maris annyi pénzt, napról napra csak rosszabbul lett „Én már tudtam mi lesz szegénnyel, láttam rajta. Már olyan beteg volt szegény, hogy a bort sem szerette. Meg is mondták szegény Marisnak, hogy nem lehet megmenteni. Pedig szegény Pista bácsi még élhetett volna. „Állítólag rák. Állítólag tüdő. Azt mondják a szíve...” A Pista bácsi egyébként vagy húsz évvel volt fiatalabb náluk... Fiatalember kaptat fel a lejtőn, kocsikerék nagyságú koszorúval. A szeme könnyes, elég nagy erőfeszítésébe kerül, hogy meg tudjon állni a lábán. — Ide temetik? — Látja. — A Kajári Lad bácsi mellé? — Oda. Artikulátlanul tör fel belőle a zokogás. — Szegény Pista bácsi! Az életben is szomszédok, meg a sírban is. A2 életben is... — mondja és sietve eltántorog a ravatalozó mögé. Amikor megszólal a lélekharang kipakolják a koszorúkat. Egy bamainges férfi nagy műgonddal rendezgeti, miközben fütyörészlk. A „lila orgonákat” fújja. Akkor hallgat el, amikor a gyepes temetőoldalon felfelé kapaszkodik egy vadonatúj 'Wartburg. Első ülésén az özvegy. Körülbelül százan lehetünk. Vizsla szemek a koszorúk szalagjainak feliratát kutatják. Köztük az enyém is, de ano- nymus. Ez az érthetetlen dolog birizgálja a kedélyeket. „Azt mondják volt valami nője..." „Szegény Marisnak nem lehetett gyereke. Lehet, hogy...” Nyugodtan beszélnek, a kutya sem tudja ki vagyok. A két öregasszony elemében van, végre hallgatóságra találtak. „...Már a bort sem szerette...” Szőke nő szemüveges, undorítóan tevékeny. — Maga kicsoda? Kedvem lenne azt mondani, hogy az egri apátplébápps, de ijedten döbbenek rá, hogy temetésen vagyok. Megmondom. — Miért nem az apja jött? Mégmondom. — Akkor ne itt ácsorogjon. Magának ott a helye a bal oldalon az özveggyel szemben. Röntgenszemek kíséretében odarángat. Két házaspár toporog már ott, mögéjük állok. A szőke megint jön, idegesítően suttog: — Nem oda! Melléjük. Engedelmesen helyet szorítanak. Eszi őket a kíváncsiság, hogy ki vagyok, de eszem ágában sincs bemutatkozni. Nem szólítottak fel. Egy órája várunk a tűző napon. Megtudom, ml az a halotti csend. A kis dombról látni a falut, a kukoricás piszkossárgáját fekete foltok tarkítják. Rájuk várunk. A paphoz egy asszony is tartozik. Jó harmincas, barna ruhában, zöld blúzban. Énekel. Szépen intőnél, tiszta csengésű hangját az öregasszonyok hátborzongatóan fals kórusa sem tudja elnyomni. Egy asszony elájul. Azt mondják, „minden temetésen így szokott." Az özvegy sírógörcsöt kap. Mögöttem suttognak, „Ne mondd, már nyolcadikos! Hogy múlik az idő!" „Nem élnek együtt?,.." Zsong a tömeg. Hirtelen csend lesz. A halál dobol ritmust a koporsón. Az özvegy a sírba akarja dobni a koszorút — Jaj ne! Kár lenne... Bedobják. A kereszten alig látszanak a kályhaezüsttel festett betűk. „Élt 53 évet". bardosi Németh János: Példa a gyümölcsfélén fáról Ha már árnyékot ad, hagyd, ára van annak, ne vágd ki a fát! ülni lombja alatt madárfüttyben nyár forró idején, fröccsöt iszogatva, vagy nyugágyon megbúvó csöndben jó elaludni. Ne vágd ki a fát, gyümölcsfélén Is aranyat érő, ha nincs közel árnyék. S ha könyvre hajolsz messze röpít, föl a magasba, népbe, reménybe. Életed Újait Is látod a lomb rajzaiban a gyógyuló szívvel mondod napseállat előtt: mégis, ez a fa aranyat érő, meghozta gyümölcsét a szép örömet, nyugovást, a keli-e több ennél? PALOS KÖZIT A: Kain füstje lettem kövekké tördelt hallgatás faiak nélküli ház magányom és időm nem igazolt mozdulatlan járó prés csorog fedezet nélküli halálom ANJA VAMMELVUO: Nagyam/ám A nagyanyámról semmit sem tudok, á, a nagyanyámról, Amandáról, a szeretnivalóról, semmit sem tudok. Szült ő nyáron és télen Ikreket és koraszülötteket s most ügy bámul ki a képből mint a szürke évszázad, kendőbe bagyulálva és betegen. Milyen biztos a szem háromszöge, n választék mint egy országhatár, a keze milyen rezdületlen, gőcsörtös és kemény, nyugodt, mint a haláL Ülj csak, nagymamám, ülj és nézz a világba felmérve a termést. Képes Géza fordítása finn eredetiből A koszorúkat a sírra helyezik. Ketten összekapnak azon, hogy leszedjék-e a celofánt vagy sem. Leszedik. A férfiak rágyújtanak. 6. Csirkepaprikás, marhapörkölt, bor, pálinka. Általános káderezés. Negyvenkettedszer is elmondom, ki vagyok, negyvenkettedszer törtöm le a felismerést követő rokoni csókokat. Kollégám már cseppet sincs vicces kedvében. Egy ha- jósegyenruhás öregúr lerohanja. sose látták egymást. — Hogy vagy Jantkám? Tudod, tisztára olyan vagy mint az apádt Kollégám nem tiltakozik. Tényleg olyan mint az apja. — Na vegyél még! Úgy nézel ki mint egy giliszta. Az özvegy felzokog, közelebb tolja a tálat. — Amikor egyszer katonakorában hazajött, azzal kezdte.., — Emlékszel? Csak úgy virtusból képes volt... — Akármit mondasz, ő volt a legstrammabb hórmótok közül. A Rozinak is... — Szegény Pista! A légynek se... Amikor...-- Merjél még anyjuk, úgy megéheztem, mint a rosseb. — Csak a torkodon ne akadjon. — Jó lenne ml? Ne félj én sorra eltemetlek benneteket. Tányércsörgés, cigarettafüst, emésztés. — Nem tanul a rohadt kölyök, hiába mondom neki. — Olyan nehéz fejű, mint az apja ml? Az első halk kuncogás. — Te hallgass, te csak faiskolába jártál! — Téged még onnan is kivágtak I Az első őszinte hahota. — Tisztén vagy szódával? —• Fele-fele. — Idd már meg, nem fogok rátölteni! — Egészségünkre! — Jó kis bor ez, hallod! — Megjárja. 7. A postáskisasszony kék Irón- nal húzza alá a szavakat. „A temetés rendben megvolt A rokonok csókoltatnak." A kék ceruza egy pillanatra megakad, a csinos kislány kicsit elbiggyeszti az ajkát. — Ennyi az egész? — kérdi.
