Tolna Megyei Népújság, 1969. november (19. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-27 / 275. szám
— Muszáj mennem kedvesem. .. Anyám halálra izgulja magát, hogy valami bajom lesz a sötétben, aztán meg sem találnak. Át kell mennem azon a nagy üres réten, a Pulyka-tó mellett, ahol szabadon járnak a golyók... — Milyen önző az ember. Erre nem is gondoltam. Tényleg siessél. — állt fel Laci, s ellentmondást nem tűrően közölte: — A kapuig elkísérlek. — Kivételesen — egyezett bele Magda. Ö ment előre, az udvaron megállt, hallgatózott, aztán hátraszólt: — Jöhetsz. A házfalhoz lapulva, belesimulva a sötétbe, csókolóz- tak. — Szörnyű egy állapot — suttogta Laci — Úgy kívánlak, majd -megveszek érted. Ha nem volna itt Jenő, milyen nagyszerűen... — Legyél türelmes egy kicsit, csillagom. Még 'annyit lehetünk együtt, hogy rám is fogsz unni. — Soha! Soha! — Pszt, csöndesebben, te kis szamárkám, úgy ordítasz, mint egy füles, amikor már nagyon éhes... Laci szorosam tartotta Magdát, gyönyörködve nézte a fiatal leányarcot. Magda megfeszítette a derekát, kissé elhajlott, ringott a fiú karján s visszanézte őt, mozdulatlan pupillákkal, mozdulatlan arccal, azzal a titkolózó rejtelmességgel, amelyet minden leány • magában hord s érez, tud, ha fiú van mellette! Egy indulat rántotta Ösz- sze ismét őket, jóllakhatat- lan szenvedéllyel csókolóztak. Magda hirtelen elkapta a fejét s a fiú mellére szorította. — Jaj istenem, megfujtasz egészen, nem kapok levegőt... — megsimogatßa Laci arcát: Még valami nagyon fontosat meg kell beszélnünk. Válaszoljál, de úgy, mintha most nem én állnék itt, a Magda, hanem valaki egészen más kérdezné, mintha egy parancsnok állna itt, aki katonákat toboroz a fasiszták ellen. .. Érted, Lacikám? — Értem — mondtk a fiú elkomolyodva — Mondd meg annak, aki kérdezi: mindenben, mindig számíthat rám. — Jól van, én ezt tudtam. De mégis meg kellett kérdeznem. Még egy hátra van: a barátoddal tisztáznod kell ugyanezt. — Ismerem, tudom; 6 is... — Várj. Őneki kell kimondani. És ha jön, a te felelősségedre jön. — Szavatolok érte. — Most szépen menjél vissza. A kapun egyedül lépek ki. Holnap ilyenkor. Laci megállt, halkan utánaszólt: — Nagyon-nagyon vigyázz... Megvárta, míg a lány lépteinek kopogása elhal az utcán. Jenő olvasott, Laci nem tudta, hogy közelítsen mondanivalójához. Tulajdonképpen csak közölnie kellene: végre szóltak, ránk is számítanak, holnaptól készenlétbe állunk. S még hozzá tehetné: vége a meddő napoknak, a vakondéletnek. Egyikük sem szereti a pa- tétikus dolgokat, s most mégis, formálisan fel kell tennie a kérdést és választ is kell kapnia: Jenő, megbíztak azzal... Ki bízott meg?... Hát tudod te is... Van egy erő, egy... Jenő, mintha megérezte volna Laci töprengését, letette a könyvet és ránézett. A többi már csak úgy magától adódott. — Azon gondolkoztam éppen — vágott bele Laci —, hogy tudnánk-e elég bátrak és elég kíméletlenek lenni, ha volna fegyverünk. S ha lebuknánk és a Gestapo villanydrótot dugna a fülünkbe, tudnánk-e hallgatni... — Jaj, hagyd már ezt az örökös fantázia-játékot — intette le Jenő türelmetlenül — egyelőre éppen elég ezt -is idegekkel bírni, ezt a négy fal közé szorult, bezárt világot... A Somos-fiúk is, látod milyen nagy ellenállók voltak, aztán, magunk között megmondhatjuk, amikor a helyzet egy kicsit komplikálódott, amikor már nem úgy klappolt minden, ahogy ők azt előre kitervelték az őrmester lakása, meg nyílt parancs, meg hátsó kijárat, és a többi, hát akkor ők is csak a — hogyan fogalmazzam, na, hogy ne legyen sértő — akkor ők is a „kevésbé kockázatos” megoldást választották: átlógni a fronton, oda, ahol már nincs háború, ellenállás, csak sonka és reggeli, meg lányok vannak. Aztán az az őrmester is jól lelépett. Pedig neked akkor nagyon igazad volt, hogy lehetett volna találni egy romos házat is, pincét, meg lehetett volna szervezni, ki lehetett volna alakítani. De- hát... így néznek ki a hősök közelről ? A villany hirtelen kialudta fejük felett. — Van itt valahol egy petróleumlámpa ... De ahhoz először a gyufát kéne megtalálni ... — Laci az asztalon tapogatott. — Hagyd csak. Sötétben is beszélgethetünk. Úgyis mindjárt lefekszünk. — Igaz. Az is, amit mondtál. Vannak igazi hősök. Emlékszel a foglyokra? Akiket a németek kísértek. Amikor mentünk le Szigetcsépre. Az egyikük, ahogy felemelte az öklét a puskás svábra. Emlékszel? — Emlékszem. Én még mást is mondanék: hát mit gondolsz, a Linda néni nem látta az újságot, hogy a katona- szökevényeknek a rejtegetőit is felkoncolják?!... Mégis idevett minket. Nem hiszem, hogy a kedélyes kuncogása, gügyögése mögött ne tudná nagyon is jól; mekkora rizikót vállalt. Ez a hős, látod, ez az igazi hősiesség, mert Linda néni még csak nem is csinál nagy ügyet az egészből. (Folytatjuk.) Legyen vagy ne legyen játszótér ? Szombaton megjelentek a szakemberek és társadalmi munkások, hogy játszóteret létesítsenek a szekszárdi Ybl Miklós utcában, hétfőn pedig megkereste szerkesztőségünket az utca egyik lakója, hogy tiltakozzék ellene. Megmutatta annak a beadványnak a másolatát is, amelyet még októberben juttattok el a városi tanácshoz, hogy tiltakozzanak a tervezett játszótér ellen. A beadványon 12 aláírás szerepel. A tiltakozók a következőkkel érvelnek: A játszótér egy bérházat érint, amelynek az ablaka alá építették. Mivel keskeny volt a rendelkezésre álló hely, a játékszereket kénytelenek voltak közvetlenül az épületszegély mellé felá llítani. E ház lakóinak ezért nem lesz majd egy percnyi nyugtuk sem a gyermekektől. Mellesleg, annak, aki tiltakozásként szerkesztőségünket is felkereste, két általános iskolás korú gyermeke van. íme egy idézet a tiltakozó levélből: „Annál is inkább tiltakozunk ezen megoldás ellen, mert lakásaink egyik oldala egy garázsokkal beépített járműfordulóra néz, és ha a tervezett játéktér elkészül, akkor gyakorlatilag a ház lakóinak pihenésre alkalmas lakrésze nem marad. Mindnyájan felelős beosztásban dolgozók vagyunk, akiknek munka után megfelelő pihenésre van szükségünk. Sőt, egyesek súlyos betegsége még fokozat- tfibban kívánja a nyugalmat.” Sajnos, itt voltaképpen nem Ybl Miklós utcai problémáról van szó, hanem Szekszárd városiról. Másutt is az egyik tapsol, a másik tiltakozik hasonló esetekben. Hosszú időn keresztül azon problémá- zott mindenki, hogy épül a város, a gyermekek pedig beszorulnak a szobákba, mert sehol sincs számukra hely. Jogosan háborogtak a szülők. Ezután mind több helyen alakítottak ki játszóteret, s alakítanak ki napjainkban is, de ez meg azért nem tet< szik, mert ott nagy a gyermekzsibongás. Kétségtelenül nagyok az érdekellentétek. Az Ybl Miklós utcaiak is azt mondják, hogy akinek az ablaka alá nem épül játszótér, nyu^idtan pihenhet, és szívesen veszi ha a gyermeke a harmadik bérház ablaka alatt labdázik. Császár József, a városi tanács vb-elnöke' a kővetkezőket mondotta minderről: „örülünk, hogy most már ilyenek a város problémái. Szívesebben vállal juk a tiltakozást, mintha azért jönnének a lakók, hogy egyáltalában nincs játszótér. Városi környezetben tudomásul kell venni, hogy mindenütt lakóépületek állnak, tehát akárhova helyezzük el a játszóteret, az valakinek a nyugalmát mindenképpen zavarja. Az Ybl Miklós utcában sem volt más megoldás.” B. F. X LANDRU, a kékszakáll Egy rendőrnyomozó emlékiratai 17. A törvény értelmében a bérleti szerződés csak lajstromozás után érvényes, csak lajstromozás után használható fel okmányként Felmerül tehát a kérdés, hogy a második szerződést Landru nem azért lajstromoztatta-e 1915. március 31-én Cuchet néven, hogy ilyen módon könnyebben értékesíthesse az asszony hátrahagyott holmiját? Ebből arra következtettem, hogy 1915. március 31-én Cuchet-né ég fia már nem voltak az élők sorában. LANDRU, A DISZKRÉT GAVALLÉR Magam elé vezettettem Landrut. Most is nyugodtan. minden látható izgalom nélkül várta a kérdéseket, de sunyi tekintete bizalmatlanságot árult el. — Nézze Landru. ön azt állítja, hogy Cuchet- né és fia. André elutaztak Vemouillet-ből, viszont elutazásukat senki sem látta. Nem gondolja, hogy ez mégis csak különös? Landru a vállát vonogatta és gúnyosan mosolygott. Nem válaszolt. — Mondja csak, tulajdonképpen mikor történt ez a titokzatos elutazás? Szenvtelenül a szemembe nézett és csak akkor szánta el magát a válaszra, amikor kérdésemet kissé erélyes hangon megismételtem. — Mégis csak furcsa — mondta méltatlankodva —, hogy emberfeletti emlékezőtehetséget követelnek tőlem. Mit tudom most már, hogy mikor utaztak el? Legfeljebb annyit mondhatok, hogy tavasszal történt, 1915. április végén, vagy május elején. — Úgy? Ezt tudomásul veszem — mondtam nyomatékos hangsúllyal, — Most már csak azt szeretném végre megtudni, hogy Cuchet-né és fia milyen célból és hova utaztak. Mert azt már megállapítottam, hogy az ön meséjéből, amely szerint a cég Amerikába küldte, egy szó sem igaz... — Persze, hogy nem igaz — hagyta helyben szemtelen fölénnyel Landru. — Csak nem gondolja Riboulet úr hogy az ilyen intim dolgokat az emberek orrára kötöm? A mesét azért találtam ki csak. hogy éppen mondjak valamit az embereiknek. — Tehát megtudhatnám végre az elutazás igazi hátterét? Landru kihúzta magát, és lovagi pózban, sértődött hangon válaszolta: — Sajnálom, nem elégíthetem ki kíváncsiságát. Cuchet-nénak és fiának titoktartásit fogadtam, s addig nem beszélhetek, amíg ők nem oldanak fel a titoktartás alól. Nem tudtam megállni, hogy gúnyosan a szemébe ne nevessek. — Nézze Landru. ezzel a taktikával senkit sem vezet félre. Diszkréciójának nincs semmi értelme. Nyugodtan elárulta, hogy Cuchet-néval bensőséges, bizalmas viszonyban élt, s ezek után már nem árthat Cuchet-né jóhírének... — Sajnálom, nem nyilatkozom — hajtogatta Landru konokul. . — Rendiben van, nem kényszeríthetem. de figyelmeztetem, hogy hallgatásából súlyos következtetéseket fogok levonni. Landrut visszavezették a cellájába. Hallgatása csakugyan nem tudta megakasztani a nyomozást, mert nyilvánvaló volt. hogy a Cuchet névre szóló bérleti szerződést már olyan időben lajstromoztatta, amikor elhatározta, hogy értékesíti Cuchet-né ingóságait. Cuchet-né és fia 1915. január végén, vagy február elején tűntek el. André Cuchet január 27-én írta utolsó levelét nagy bátyjának, s ebben többek között azt írta. hogy júliusban vagy augusztusban bevonul katonának. Viszont Landru március 16-án már házassági hirdetést tett közzé egy párizsi újságban, s.a pályázók leveleit Vemouillét-be kérte. Ebből arra következtettem, hogy ebben az időben Ver- nouillet-ben már tiszta volt a levegő, tehát Cuchet-né és fia már nem éltek. A második bérleti szerződést Landru március 31-én lajstromoztatta. Április 20-án megjelent egy párizsi tőzsedügynöknél. s miután felrpu- tatta Andié Cuchet személyazonossági iratait. 145 frankért eladta a fiatalember egyik értékpapírját. A nyugta alá a Cuchet nevet hamisította. Április 29-én Landru André Cuchet nevében Vemoui 1 let-ben átvett -a postástól 2.60 frankot, amit Avignonból küldtek a fiúnak. Május 1-én Landru feleségének ajándékozta Cuchet-né aranyóráját. Május 12-én ugyancsak Vemouillet-ben átvett egy 6 frankos küldeményt André Cuchet nevében. Májusban elhatározta, hogy megszerzi Cuchet-né elhalt férjének házassági levelét és születési bizonyítványát, hiszen már amúgy is bitorolta a Cuchet nevet. A Limoges-i elöljáróságnak postán megküldte a szükséges díjakat és az iratok június 23-án megérkeztek a címére. Ezekre az okmányokra nyilván azért volt szüksége, hogy könnyebben értékesíthesse áldozatának értékpapírjait. (Folytatjuk) ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦
