Tolna Megyei Népújság, 1969. szeptember (19. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-27 / 224. szám

VISSZHANG

Válaszol az illetékes

RÉMTÖRTÉNET A gázszámlás nyolcszáz- milliárdot adott vissza, és mert rendőrrel fenyegetőzött, ha a nyolc köteg egymilliárdost el nem fogadom, elfogadtam. Különben is, közben eszembe jutott, hogy lent a körút sarkán százmilliárdért megmérik a pontos testsúlyomat, a százmilliárdnak tehát igenis vásárlóereje van. Le is siettem — hogy közben meg ne dráguljon — és meg- méretkeztem. 55 k>16 és 70 deka voltam. Na jó — gondoltam — és továbbmentem. A Király utca sarkán találtam egy újabb mérleget. Ez is százmilliárdot kért. Minthogy nem árt ellenőrzni az egyik mérleget a másikkal, itt is megméretkeztem, 55 kiló és 60 dekát mutatott.

— Ejnye csak — csáváit am a fejem — ez alatt a rövid út alatt fogytam volna? Vagy talán nem pontos a mérleg?

Szerencsémre a Nemzeti Színház előtt is találtam egv mérleget. Megméretkeztem. 55 kiló és 50 dekát mutatott.

Most már megijedtem. Valami titkos féreg foga rághat, ez a balsejtelem gyötört. Ha ilyen tempóban fogyok, este hatra készen leszek. Ijedten siettem át a patikába. Hajlandó volt megmérni száz- milliárdért. Itt 55 kiló és 40 dekát nyomtam.

*— Bocsánat — kérdeztem a patikust — pontos a mérleg?

— Grammra — felelte.

— Negyedórával ezelőtt egy másik mérlegen több voltam.

— Akkor az nem volt pontos.

Olyan meggyőzően mondta, hogy hittem neki. De azért a szemben lévő másik patikában is megméretkeztem száz- milliárdért. Képzeljék el kétségbeesésemet: itt már csak 55 kiló 30 deka voltam.

Ennek már a fele sem tréfa — gondoltam — és azonnal elsiettem egy belgyógyász ismerősömhöz. Elmondtam az aggasztó tüneteket. Redőkbe ráncolt homlokkal hallgatott végig. Alaposan megvizsgált, de semmit sem talált. Azt mondta: szívem, tüdőm, rendben van, nem érti a dolgot. Mindenesetre leküldött a házban lévő patikába, mérjem meg magam és ha ugyanazon a mérlegen kevesebbet nyomok egy óra múlva, keressem fel, valószínűleg vérátömlesztést kell csinálni.

Lesiettem a patikába. Megméretkeztem százmilli árdért. Már meg sem döbbentem, hogy itt csak 55 kiló 20 deka voltam. Fél órát járkáltam izgatottan a patika előtt, aztán újra ráálltam a mérlegre. Csaknem elájultam. 55 kiló és 10 deka voltam.

Már csaknem befeküdtem a kórházba vérátömlesztésre, amikor eszembe jutott, hogy mindenütt egy köteg százmilliárdossal fizettem. Ezért fogytam tíz dekát minden mérés után.

— Pardon — mondtam az

orvosnak — vissza az egész. Nem fogytam egy dekát sem.

— Meg kell vizsgálnom — felelte komoran —, mert aki ma nem fogy, annak, valami baja lehet.

A SORS AKARTA

Lakáspöröm egyesztendős évfordulóján felkerestem ellenfelemet, vitéz K élévé ny

Ervint és homlokomat ráncokba vonva, így szóltam hozzá:

— Uram, kerek egy éve verekszünk, s a lakás még ma sem az enyém, de nem is az öné. A népjóléti minisztertől a kerületi rendőrőrszobáig megjártunk minden fórumot, s hol maga járta meg, hol én jártam meg. Innen fellebbeztünk oda, amonnan emide, eminnen amoda és amonnan emide. Ám senki sem élhet örökké, s egyszer önt is, engem is beutalnak majd az örök vadászmezőkre. Rút öregségünk lesz, ha pörlekedéssel töltjük. Azt ajánlom, döntsük el a dolgot határozottan, férfiasán és egyszer s mindenkorra.

— Mi óhajt tenni? — kérdezte fagyosan.

— Amerikai párbajt javaitok. Két golyót hoztam magammal, fekete az egyik, fehér a másik. Beleteszem ezt a két golyót a kalapomba, azután húzunk. Aki a feketét húzza, 24 órán belül főbelövi magát, s ennek következtében a lakás a másiké lesz.

— Komolyan beszél? — kérdezte izgatottan és felug-* rótt a helyéről.

— Komolyan. Ez így tovább nem mehet, s ha ön olyan vitéz, mint ahogyan a névjegyén áll, az ajánlatomat elfogadja.

Ez némiképpen hatott rá, mert néhány percnyi gondolkodási időt kért. Mielőtt visszavonult volna, még azt mondtam neki:

— Ön vagy a fehéret húzza, vagy a feketét. Ameny- nyiben netántán a fehéret húzná, a lakás az öné lesz, s a legrövidebb időn belül meghitt családi körben kegyelettel áldozhat az emlékemnek. Ha viszont a feketét húzná, hát Istenem. . . Egy golyó a homlokba, s nem kell többé protekció után járnia, nem kell beadványt szerkesztenie, semmi gond, semmi izgalom. ..

TABI LÁSZLÓ (Folytatjuk.)

A Népújság szeptember lS-i számában vállalatunkat érintő „így is lehet” rfmü cikkre az alábbiakat válaszoljuk:

A Széchenyi u. 40. számú épület részleges felújítása az 1969. évre felettes hatóságunk által jóváhagyott ütemezés szerint történik. A terv szerinti kivitelezési összeg 464 ezer forint.

A tervezést megelőzően 1961. augusztus 16-án levélben tájékoztattuk az épület akkor 12 bérlőjét a várható munkákról, és kértük, hogy észrevételeiket tegyék meg Munkát akadályozó észrevételt sem akkor, sem azóta nem kaptunk. A kiviteli munka megkezdése előtt, 1969 június 6-án levélben közöltük a bérlőkkel a munkakezdés és várható befejezés időpontját. Ezt követően a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalat a munkát meg is kezdte. A kivitelezés során jelenleg 16 bérlő és az épíeővállalat között kell koordinálni, így elképzelhető, hogy mindenki legjobb hozzáállása ellenére is kiesések előfordulnak, például az egyik lakó lakáskulcsait csak pár órás késéssel tudta leadni.

A munka folyamán elengedhetetlen volt a Népbolt Vállalat papírboltjának raktárhelyiségébe bejutni az első ütemhez tartozó ejtővezeték beszerelésére. A vállalat az iskolai tanév kezdetére hivatkozva nem volt hajlandó a bejutást engedélyezni, annak ellenére, hogy másik raktárhelyiséget is felajánlottunk.

Ezért a kivitelező vállalat munkaterület hiányában augusztus

26-án levonult. A Népbolt Vállalattal augusztus 27-én megnyugtató megegyezésre jutottunk azzal, hogy részére az épület egyik kiürített lakását a városi tanács igazgatási osztályától ideiglenes

raktározás céljára kiutalni kértük. A felújítást továbbra is a tervezőirodában készült terv ütemezései szerint bonyolítjuk, mely a munka minden fázisában biztosít — ha szerény körülmények között is — vízbeszerzési és WC lehetőséget.

Kérjük a fenti tényeket elismerni szíveskedjenek.

Ezen túlmenően nyilvánvaló, hogy ilyen nagy munkát az épület teljes kiürítésének lehetősége nélkül — márpedig ez fennáll — a legjobb előkészítés mellett sem lehet úgy elvégezni, hogy a bérlőktől bizonyos áldozatokat ne

igényeljen. A felújítást a bérlők várták, hisz az utóbbi években a felső emeleten általában alig volt víz és az elrozsdásodott vezetékekből nem egyszer rozsdás, ihatatlan víz folyt.

Egy lakott épületben történő felújítási munka, melynek vég- össze félmillió forint körül lesz, meglehetősen bonyolult és nagy tárgyi tudást igényel. Éppen ezért kérjük, hogy a jövőben hasonló témájú cikk megírása előtt vállalatunkat megkeresni szíveskedjenek, hogy több fél meghallgatásával tárgyilagos képet nyerhessenek az ügyröL

Végül köszönjük segítő szándékukat.

Szekszárdi Városgazdálkodást Vállalat Orbán György Igazgató *

MEGJEGYZÉS

AZ ILLETÉKES VÁLASZÁHOZ

Idézett cikkünk megjelenése óta ismét dolgoznak a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalat szakmunkásai a Széchenyi utca 40. számú ház víz- és szennyvízvezetékének felújításán. A munkát valóban körültekintő fölmérés előzte meg, a ház bérlői valóban időben értesültek a felújítással kapcsolatos minden olyan teendőjükről, amely szabad munkaterületet hivatott biztosítani. Tény viszont, hogy más részről nem történt meg a koordináció, holott például a papírbolt raktárának kiürítése a felújítás megkezdése előtt sem került volna több időbe, pénzbe és fáradságba, mint cikkünk szeptember 16-i megjelenése után. Ahogy ezt az illetékes írja: augusztus 27-én jutott megnyugtató megegyezésre a raktár kiürítését illetően. Viszont a szakmunkások az augusztus 27-én abbahagyott munkát csak e hónap 17-én kezdték meg,

A ház lakói örülnek a felújításnak, de megítélésük szerint a fenti választ követően sem sokkal nyűgödtabbak, hiszen a munka elvégzésének határideje uyil- vánvalóan nem tartható már be. Nem arról van tehát szó, hogy képtelenek az áldozatvállalásra saját érdekükben, hanem arról, hogy áldozatkészségük véges, mivel nem luxusigényeik újbóli kielégítését böjtölik jelenleg. Vízre várnak, azt remélve, hogy több munkabeszüntetésre nem kerül sor.

n viftJUsui*

KÖVETEI ?

Fantasztikus tudomány —

tudományos fantasztikum

Visszatértek égitestükre. A papok az átvett ismeretek alapján új vallást teremtettek. Ku- kumatz (a későbbi Kukulkan) isten, a Repülő Kígyó istenség kultuszát.

A papiok tudomása szerint az „istenek'’ akkor térnek vissza, ha a tőlük kapott naptár szerint elkészülnek a tiszteletükre emelendő építmények. Utasításukra a nép nekiállt a munkának, létrehozta a nagyszerű épületeket és örömmel várta Kukulkan istent, aki megígérte, hogy visszatér a távoli csillagról, birtokába veszi az építményeket és az emberek között marad az idők végezetéig.

A nagy művel elkészültek, elérkezett az istenek visszatérésének ideje. A nép imádkozott és várt egy álló évig. Áldozatokat mutatott be. Az ég azonban nem nyilatkozott meg, nem jelent meg a várt égi jármű, nem hallatszott dörgés, nem látszott villámlás, ami — a szájhagyomány és a papok állítása szerint — megelőzi az istenek visszaérkezését.

Ha elfogadjuk ezt a gondolatmenetet, könnyen elképzelhetjük, mennyire lesújtotta a csalódás a papokat és az egész népet: évszázadok munkája meddőnek bizonyult. Kétségek kaptak lábra, talán hiba esett a naptári számításokba? Talán más helyen fognak leereszkedni az istenek?

Lehetséges, hogy ez az elmaradt randevú váltotta ki azt, hogy a mayák elvándoroltak, új birodalmat alapítottak, s az istenek látogatására várva, új piramisokat, templomokat építettek. ..

KUKUMATZ ISTEN RAKÉTÁT VEZET

Nem is olyan régen, 1935-ben Paletlque mellett, a régi maya birodalom egyik legvirágzóbb városának helyén sziklarajzot találtak. Minden valószínűség szerint Kukumatz istent ábrázolja, akit később, az új birodalomban Kukulkan néven tiszteltek. A rajz még a legkételkedőbb embert is gondolkodásra készteti, mert nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy a következőket lássa rajta:

Emberalak ül a közepén, olyan pózban, olyan helyzetben, mint a versenyautók vezetői, vagy a pilóták. Minden mai gvermek, aki látja a rajzot, a vezető járművét kapásból rakétának nevezné, tévedhetetlenül felismerné benne a mai rakéta mását. Az alkotmány elől hegyes, majd kiszélesedik, több nyílás van rajta a kitekintésre. Törzse lobogó lángnyelvekben végződik.

Az előrehajló emberalak furcsa fogantyúkat fog a két kezével. Rendeltetésüket nem lehet felismerni a képien, de feltételezhető, hogy valamelyik közülük a kormányszerkezet fogantyúja. A vezető bal lábának sarka pedálszerű szerkezetre nehezedik: talán éppen gázt ad. . .

Ruházata célszerű, és elüt az akkor szokásos öltözködéstől: rövid kockás nadrágot visel széles övvel, könnyű zubbonyt, mödern japán nyakkivágással. Csuklóján a zubbony ujja szorosan záródik, mintha szíjjal volna leszorítva. Ilyen szorítószíj van a boica fölött, a lábán is. Nem hiányzik a fejfedő sem. Bemélyedések, ki- dudorodásoR és antennaszerű kinyúlások vannak rajta.

Helyzete, tartása arra vall, hogy a híven ábrázolt űfutas akcióban van, tehát a kép menet közben ábrázolja. Ezt bizonyítja az is, hogy az előtte levő műszeres táblára szegezi a szemét, mintha arról olvasná le a jármű kormányzásához szükséges adatokat.

Az űrhajós ülését rekesz választja el a jármű hátsó részétől. A rajz bizonysága szerint ebben a részben is különféle szerkezetek vannak.

Mit mond nekünk ez a rajz? Semmit? Merő fantázia szüleménye, amit leolvasunk róla?

Akik tagadják a sziklarajz jelentőségét, kénytelenek becsületesen elismerni, hogy ugyanilyen alapon sok mindenben kell kételkedni, amit a tudomány múltunkra vonatkozóan eddig „kétségbevonhatatlanul” bebizonyítottnak, tényként elfogadott...

De maradjunk meg a mayáknál, mert még számos fogas kérdést tartogatnak.

Miért építették legrégibb városaikat a dzsungel kellős közepén, és miért nem valamelyik folyó mentén, vagy a tengerparton?

Tikál például légvonalban 175 kilométerre van a Hondurasi-öböltől. 260 kilométerre északnyugatra a Cafnpeche-öböltől és 380 kilométerre északra a Csendes-óceántól. A mayák kétségtelenül tudtak a tenger létezéséről, ismerték a tengert. Erre vall a sok-sok korallból, kagylóból készült holmi, amit a régészek városaikban találtak.

Miért menekültek tehát a tenger partjáról a dzsungelbe?

Miért építettek víztárolókat, ahelyett, hogy valamelyik folyó partján telepedtek volna le? Csak Tikálban 13 víztárolójuk volt, összesen 154 310 köbméter, vagyis 154 millió liter befogadóképességgel.

Miért építették városukat éppen ott, és nem valamilyen más, „logikusabb” helyen?

Ezekre a kérdésekre mind a mai napig senki sem tudott kielégítő választ adni.

Mintha múltunk szempontjából ez nem is volna lényegbevágó...