Tolna Megyei Népújság, 1969. szeptember (19. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-04 / 204. szám

Hozzászólás Reméljük, nyitott kapukat döngetünk... Több mint százezer tisztségviselőt választanak újjá a KISZ-alapszervezetek A Tolna megyei Népújság augusztus 6-i és 10-i számá­ban megjelent „Aggódva kér­dezzük: Ez MESZÖV-állás­pont?” című cikkekkel kap­csolatosan véleménynyilvání- tásam az alábbiakban közlöm. Nem a MÉSZÖV álláspont­ját képviselem, ez a szövet­ség vezetőinek feladata. Egy olyan vitában szeretnék részt venni, ami a szövetkezet igaz­gatóságának döntése, a dön­tés előkészítése és megvitatá­sa kapcsán merült fel, s meg­ítélésem szerint alapvető köz- gazdasági problémákkal és ezek későbbi kihatásaival nem foglakozik a sajtó, pedig az ellentmondás kiáltó. E vonat­kozásban egyetértek Boda elvtárssal, amikor így fogal­maz: „Kiáltó ellentmondás, s ha jobban végiggondoljuk a dolgot, nem szekszárdi, vagy hőgyészi, hanem nagyon is ál­talános problémával állunk szemben, s ez bizony aggasz­tó.” Napjainkban, amikor az ál­lami — ezen belül a szövet­kezeti — élet demokratizmu­sának erősítésén, szélesítésén fáradozunk, fokozatosan je­lennek meg a szövetkezetek­kel, szövetségeikkel kapcsola­tos állami rendelkezések, ezek­kel párhuzamosan készülnek az új szövetkezeti alapszabá­lyok, bizony ez az ellentmon­dás még élesebbnek tűnik. Ké­szülő új alapszabályaink tük­rözik a demokratizmus széle­sítését, tagságunk jogainak növekedését, kidomborítják a tagság tulajdonosi szerepét. Érvényesül az az elv, hogy a szövetkezet elsődleges feladata a tagság szolgála­ta, de emellett fontos és lényeges a gazdaságosság­ra való törekvés is. Ezek után próbáljuk meg boncolgatni a felvetett prob­lémák lényeges és alapvető okait: Igazgatóságunk június havi ülésén a konkrét témá­val kapcsolatosan úgy dön­tött, hogy a jelenlegi veszte­séges üzemelés ellenére is fenn kell tartani a boltot, ke­resni kell a lehetőségeket a gazdaságosság javítására, fel kell tárni az alapvető prob­lémákat és azokat megoldás, módosítás céljából az illeté­kes szervek felé jelezni kell. Az igazgatóság a megakadás ellenére sem vette le napi­rendről az egység fejlesz­tését. A döntés meghozatalá­nál a tagság érdekeit sokol­dalúan elemezte. Az össztag- sági érdek azt kívánná, hogy az adott veszteséges bolt megszüntetésre kerüljön, de a bolt közelében lakó szövetke­zeti tagok érdeke azt, hogy to­vábbra is üzemeljen. Ha fi­gyelembe vészük, hogy a mint­egy 45 kiskereskedelmi és ven­déglátóipari üzletünk ötven százaléka veszteségesen üze­mel, akkor már nem lehet úgy állást foglalni, hogy a tagsági összérdekek és a ki­sebbség érdeke került ellent­mondásba, mivel ezek a vesz­teségesen x üzemelő egységek ellátás szempontjából szövet­kezetünk tagságát széleskörű­en érintik. A felhozott érvek minden körülmények között az egységek további üzemel­tetését indokolják és úgy gondolom, napjaink­ban nemigen találkozunk olyan törekvéssel, amely az ilyen egységek megszünteté­sére, felszámolására irányul­na. Ezzel a probléma esetleg csak elméleti oldaláról megol­dott, de gazdaságilag tovább­ra is megoldatlan, noha a gazdasági helyzet minden ve­zető testülettől objektivitást követel; döntések, érzelmek alapján nem hozhatók a gaz­dasági életben. Ismert probléma, hogy a kis településeken és periféri­kus területeken üzemelő kis boltok ráfizetésesek a jelen­legi közgazdasági szabályzók mellett. Véleményem szerint az egyenlő közgazdasági sza­bályzók bevezetésével a ke­reskedelmi szervek között nem egyenlő feltételeket teremtet­tünk, hanem tovább fokoztuk az egyenlőtlenségeket. Itt el­sősorban a gazdaságföldrajzi adottságokból adódó különbö­zőségekre gondolok, nem pe­dig egy-egy gazdálkodó szerv üzletpolitikájára, vezetésének színvonalára. Nem képzelhető el, hogy a kis településeken és periférikus területeken mű­ködő kereskedelmi egységek azonos készlettel — és válasz­tékkal — azonos forgalmat tudnak lebonyolítani vásárló­erő hiányában a megyeszék­helyi, a fővárosi, vagy a nagy településeken működő keres­kedelmi egységekkel. Ennek ellenére, ha kis eltéréssel is, az eszmei bérleti díj, az egyéb eszközterhek azonosak min­denütt, sőt a szövetkezeti ke­reskedelem a falusi kocsmák italforgalma után 6 százalékos, az állami vendéglátó kereske­delem pedig 4 százalékos for­galmi adót fizet. Mindezek a körülmények arra vezetnek, hogy az ilyen kis egységeket üzemeltető szö­vetkezetek nyeresége lényege­sen alacsonyabb, és az átlag­tól rendkívül nagy a szóródás. Tudomásom van arról, hogy az átlagosan tervezett és el­fogadhatónak ítélt 7 forintos eszközhatékonysággal (100 fo­rint eszközre eső nyereség) szemben vannak olyan keres­kedelmi vállalatok és szövet­kezetek, ahol 12—15 forintos eszközhatékonysággal dolgoz­nak, ugyanakkor mi a kedve­zőtlen gazdaságföldrajzi adott­ságokból kifolyólag a 7 forin­tost sem tudjuk elérni. Ebből természetesen kö­vetkezik, hogy hálózatfej­lesztésünk üteme — pénz­ügyi források hiányában — nem kielégítő, s az áru­készletek sem növelhetők a megkívánt mértékben. További problémát jelent a veszteséges egységek fenntar­tása a szövetkezeti dolgozók anyagi érdekeltsége szem­pontjából is. A kis falvakban működő kereskedelmi egysé­gek dolgozóinak keresete is alacsonyabb a kis forgalom miatt, de az év végi nyere­ségrészesedése is, abból kifo­lyólag, hogy a sok vesztesé­gesen működő kereskedelmi egység ráfizetése az ossz szö­vetkezeti nyereséget csökken­ti. Azt is látni kell, hogy ezek­nek a kereskedelmi dolgozók­nak a munkakörülményei is hátrányosabbak, mint a vá­rosi kereskedelmi dolgozóké (például: osztott nyitva tartási idő, stb.). Ezek az élesen jelentkező el­lentmondások feloldhatók len­nének a jelenleg érvényben lévő közgazdasági szabályzók módosításával, anélkül, hogy a népgazdaság teherbíró ké­pességét túlfeszítenénk. Véle­ményem szerint arra lenne szükség, hogy az általam em­lített — és ezenkívül még egy sor közgazdasági szabályzót az illetékes szervek differenciál­tan állapítanának meg nem egyes szövetkezetekre, vagy vállalatokra, hanem települési viszonyokra, gazdaságföldrajzi adottságokra. Az már csak számítás kérdése, hogy ezek a változások az állami költség- vetést ne érintsék. Reméljük, hogy nyitott ka­pukat döngetek, hiszen Keserű Jánosné belkereskedelmi mi­niszterhelyettes nyilatkozatát olvashattuk a Népszabadság augusztus 10-i számában, amelyben foglalkozott azzal, hogy „a kereskedelem fejlesz­téséhez a közgazdasági sza­bályzók módosítása is szüksé­ges.” MIKÓCZI GYÖRGY ig. elnök Hőgyész A Magyar Kommunista If­júsági Szövetség több mint huszonötezer alaoszervezeté- ben: szeptember 15-től novem­ber. 15-ig újjáválasztják az if­júsági szövetség több mint 100 ezer tisztségviselőjét. Mint a KISZ Központi Bi­zottságánál tájékoztatták az MTI munkatársát a legtöbb alapszervezetben már megala­kították a három-öt tagú jelö­lő bizottságot, amely „közvéle­ménykutatást” végez, megkér­dezi a KISZ-eseket: kiket lát­nának szívesen a különböző tisztségekben? A többség aka­ratának megfelelően választ­ják azután ki azokat az ifjú- kommunistákat, akiknek meg­bízatásáról majd a taggyűlési plénumok döntenek. A veze­tőségválasztó taggyűléseken több mint 780 ezer KISZ-tag adja le voksát — s dönt tit­kos szavazással arról, kit tart vezetésre alkalmasnak, kit tá­mogat majd munkájával újabb két esztendőn át. Az alapszervezeti vezetőség- és küldöttválasztó taggyűlése­ket követően december 15-ig megtartják az üzemi, falusi, hivatali, tanintézeti, valamint a járási, városi, kerületi kül­döttértekezletet is. amelyeken a felsőbb színtű KlSZ-szerve- zetek — bizottságok tisztség- viselőit választják újjá. A vezetőségválasztó taggyű­lésekkel egyidőben sor kerül a tagsági könyvek érvényesí­tésére, a tagok összeírására. Ez az akció nem egyszerű admi­nisztrációs intézkedés, hanem fontos politikai, szervezeti ese­mény. Növeli a bizottságok és az alapszervezetek felelőssé­gét. arra ösztönzi a KISZ-ve­zetőket, hogy tanulmányozzák a fiatalok helyzetét, igényeit, véleményét. Visszhang Az „Útjavítás — vitávaP című írással, illetve írójával sze­retnék most már valóban vitába szállni. Ugyanis a cikkíró külö­nös vitáról ír egy kátyúzandó útról és itt név szerint engem jelöl meg, mint olyant, aki le­hetetlennek tartom az útszakasz kátyus állapotát. Ezen megállapí­tásomat telefonon közölte is Läufer Mátyás vb-elnökkel, aki megjegyezte: „volt már vele vi­tánk.” Félreértések elkerülése végett szükségesnek tartom megjegyez­ni, hogy a cikkíró tőlem első­sorban az utakról szóló tvr. vég­rehajtásával kapcsolatban a ta­nácsokra háruló kötelezettségek­ről érdeklődött. Kérdésére egy­értelmű választ adtam, mely sze­rint országos közút község (vá­ros) beépített területén átmenő szakaszának tisztántartása közsé­gi (városi) tanács feladata. Ez a kötelezettség az átmenő szaka­szok tisztántartását (Seprést, lo­csolást, hótól való megtisztítást) jelenti, továbbá az árkok tisz­títását (pl. gyomirtást, szemét, besodort vagy behullott tárgyak eltávolítását stb.) akként, hogy azokban a vizek szabad lefolyást találjanak Közöltem továbbá azt is — anél­kül, hogy megkérdeztem volna, hol, milyen út javításáról lévén szó —, hogy nem tartozik a községi (városi) tanács vb köte­lezettségei közé az országos köz­út átmenő szakasza árkának, vagy csapadékvíz csatornájának a fenntartása, illetve elfajult út- árok szabvány szerinti kereszt- szelvényének helyreállít/ása, meg­rongálódott burkolat stb, javítá­sa —, végrehajtása tehát az or­szágos közút fenntartójának a kötelessége. Fentiek értelmében tehát „kü­lönös vitáról” — úgy érzem — nem lehet szó, de nem vitatkoz­hattam Läufer vb-elnökkel sem, miután a bonyhádi útmesterség- nek (ahová Aparhant is tarto­zik) nem én vagyok a szakasz­mérnöke, következésképpen nem lett volna miért vitatkoznom — útállapot miatt — a vb-elnök­kel (Aparhánton cca 2 évvel ez­előtt jártam utoljára). Az útszakaszról valóban megje­gyeztem, hogy az 1960. évben kor­szerű, 5,5 méter széles burkolat­tal lett ellátva — korábbi maka- dám burkolat 3 m széles volt — és 1967. évben zárórétjeget is ka­pott (de vitáról nem tudok). A szkréperes — földnyeső — padkavágásról elmondtam, hogy a ládák befogadó képessége 2,75 köbméter, ezek a földet a depo­nálóhelyre elszállítják, tehát a földet nem „lökik” az árokba. Közöltem még, hogy a taná­csokkal jók a kapcsolataink. Há­zi brigádjaikat — amikor munká­juk lehetővé teszi — alkalmaz­zuk. így alkalmaztuk már a re- gölyi, iregszemcsei, nagydorogi stíb. tanácsok házi brigádjait —, hogy csak néhányat említsek —v mely a cikkből is reálisan tük­röződik. Az említett útszakasz állapotát a területileg illetékes szakaszmér­nök megtekinitette, talált azon valóban néhány kátyút —, de nem voltak , »akkorák”, hogy a „községben életveszélyes”-sé vált volna a közlekedés — és in­tézkedett a kátyúk azonnali megszüntetéséről. PERE GABOR A szerkesztőség megjegyzései Vajon nem vita-e az, ha egy községi tanács vb-tagjai állítják, rossz, életveszélyesen gödrös az út, ezzel szemben (az újságíró­nak) azt mondja a szakaszmér- nök — látatlanban — nem léte­zik, hogy az út rossz. Ugyanez a helyzet az árokszéli földdel kapcsolatban. A szakaszmérnök szerint a legyalult föld nem ke­rülhetett az árokba. A vb-tagok szerint árokba került. ► »TTmmTTmTfTmmTmmTTmTTTTTTTTmTTTTTmTT ▼▼ YTYTTTTYTYTTYTYTTYTYYYTTTTTTTYTTTY ► ► ► ► ► Valamit valamiért? ► ► ► ► t ► ► ► ► ► ► ► t ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► ► Szekszárdim, történt, an­no dacumál 1969. augusztus havában. A leányánál vendégeske­dő, NSZK-ból jött édes­anya önkéntes kitelepülése óta első ízben jött vissza lá­togatóba, a fia kísérte. — Meghívásunk van, ün­nepi ebédre várnak ben­nünket — újságolta egyik nap örömmel a fiának. A fiú — fán gyanakodott is kissé — nem vállalkozott rá, noha rontotta édesany­ja örömét, nem akart nagy kanállal enni. Még meg is jegyezte: „Anyuka, nekem ne tessék programot csinál­ni, engem nem érdekel, nem megyek ei hozzájuk." Anyja, aki jónéven vette a szíves meghívást, öröm­mel készülődött, ha enyhén bántotta is fia távolmara­dása. .-Annyira kérte, hogy gyere el te is fiam.’’ Hiába unszolta, egyedül ment a vendégségbe. Mikor megérkezett, régi utcabelije a kedves ven­dégnek kijáró ovációval fo­gadta. Neki még inkább jólesett a tiszteletadás, hi­szen oda invitálták terített asztalhoz, ahova valaha napszámosmunkára járt. A dúsan rakott asztal mellett szívélyesen beszél­gettek. Még ei sem költöt­ték az ételt, ebéd közben kirukkolt a háziasszony az ebéd „árának” busás igé­nyével. No persze, nem ke­rek-perec tette, hanem ke­rülővel. köntörfalazva. — Gondoltam Valika, hogy meghívhatna engem odaki néhány napra. Tud­ja, mind a két gyerek új házat épített és én elhatá­roztam, hogy kimennék függönyt venni, ha maga ott adna nekem rávalót, márkát. Legyen nekik egy­forma nylonfüggönyük, lát­tam, hogy onnan nagyon szépeket hoznak. Ugye megteszi — rukkolt ki u kéréssel. Ügyet sem vetve a megrökönyödésre, így folytatta: — Megadóznék ám érte, nem kívánom én ingyen. Gondolom, nem nagy vala­mi ez a segítség. De kifi­zetném rendesen forintban, nem kell nekem ajándékba — ajánlgatta. Nem zavarta tervének fogadtatása, még azt is hozzátette, kivihetné öt az NSZK-ba a vő autó­val, tudja, hogy vendége leányának férje oda készü­lődik még az idén. Megkeseredett az étel a vendég szájában, szertefosz­lottak az ábrándok és illú­ziói. Az egekből visszapoty- tyanva nyomban „kapcsolt". Hát ezért volt a nagy szí­vélyesség, emiatt hívták meg őt az ünnepi teríték­hez? Tőle, éppen attól az asz- szonytól kérik ezt az „ap­rócska szívességet”, aki öz­vegyen, kínnal-ke sérvvel két gyermeket nevelt fel. Ezért járjon el még most is takarítani? Hiszen most sem tétlen, bejáróként minden munkát vállal, ami a „házainál” adódik. Az ajánlattevő arra sem gon­dolt, hogy ha tehetné, most is lenne kinek adjon. Isko­lába megy a szöszi, a kis- unoka. Akinek se inge, se gallérja, az idegen ime be­nyújtja a számlát. Potyázunk? Hol itt az önérzet? Kettejük közül a ma is sokat dolgozó, ven­déglátójánál többet gürcö­lő vendég restellkedett Gondot okozott, hogyan mondja meg, hogy csak a néhány napi ott-tartózko- dást vállalhatná esetleg. de pénzt nem tud adni. Nem a másik, hanem a meg­környékezett dadogott a csalódást követő percekben. Némelyik emberből kive­szett az önérzet és határ­talan önzésében semmit nem néz, s nem lát... H. E. mA AAaAAaAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom