Tolna Megyei Népújság, 1969. szeptember (19. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-21 / 219. szám
fäLKULIUII Art Buchwald: műbíráló MTI foto. Gyaiia férj Elmentem megnézni a Hello Dollyt, a nagysikerű musicalt, Channinggal a főszerepben, a washingtoni utolsó előadásán, mielőtt még a darab a Broadwayre került volna. A szereplőket, a zenét, a kosztümöket, a rendezést csak dicsérni tudom, minden remek volt, kivéve a nézőket. Különösen begyemben van az a hölgy, aki éppen mögöttem ült. Nemcsak mindent elkövetett, hogy tönkretegye az estémet, de majdnem felborította a házasságomat is. Ez a hölgy egyike volt azoknak az elállít- hatatlan fecsegőknek, akik — úgy látszik —, mindig kinyomozzák, hová igáitok jegyet, és azután úgy intézkednek, hogy mindig mögém kerülhessenek. A hölgynek borzasztóan tetszett az előadás. Valahányszor Miss Channing énekelt, odafordult a férjéhez: „Hát nem csodás?!”, „Jaj, de édes!”, „Milyen szép ruhája van!”, „Helyes kis szám, ugye?". És így tovább. Mielőtt vége lett volna az első felvonásnak, már falra akartam mászni, ami — valljuk be — kínos feltűnést keltett volna a színházban. — Megőrjít engem ez a nő — mondtam a feleségemnek, — Ne csinálj semmi szamárságot — figyelmeztetett ő. — Meg tudnám ölni — mondtam és ez nem is lenne szamárság. Amikor az első felvonás végén a függöny legördült és kimentünk az előcsarnokba. így szóltam a feleségemhez: — Jól megmondom ennek a nőnek, — Nem. — Miért? — Mert az nekem lenne kínos. — Ha megmondom neki, hogy fogja be a száját? Kisebb leszel te attól, ha felszólítom, hogy maradjon egy kicsit csöndben? — Kellemetlen feltűnést keltenél. — Ez a szörnyű nő mindenkinek elrontja az estéjét, aki a környéken ül. Ha szólok neki, csak hálásak lesznek. Én pedig valóságos hő* — Ha szólsz neki, elrontod az estémet. — Ha pedig nem szólok, akkor a sajátomat. Miért fél minden feleség attól, hogy a férjük kínos helyzetbe Kozza Őket? Ha ezzel\ a nővel egy áruházban akadnál össze például kiárusításkor, akkor habozás nélkül el- taszítanád, hogy könnyebben érj a pulthoz. Akkor miért véded őt a színházban? — Mert nem tehet róla — mondta a feleségem dühösen. — Én sem. Az ember azt hinné, hogy a férje legalább el tudja hallgattatni. — Te is elhallgattatnál, engem, ha beszélnék előadás alatt? — Hát persze. — Jellemző rád. — Mi köze ennek a szörnyű nőhöz? — Csöppet sem lennék meglepve, ha pofonvágna, mert rászóltál. Megszólalt a csengő, és elfoglaltuk he* lyünket Amint Miss Channing színre lépett, a nő megint rákezdte. Hátrafordultam és így szóltam hozzá: — Lenne olyan kedves egy pár percig hallgatni, hogy értsünk valamit ebből a szövegből? A bestia elsápadt, a feleségem még jobban. — George, ez a férfi sérteget — mondta a bestia a férjének. — Kellett neked.,'. — súgta a feleségem. George, a férj, vagy 190 centi magas volt, és majdnem száz kiló. Előadás után a széksorok között, utánam jött, Amikor az ajtóhoz értem, galléron ragadott és elkapta a kezemet. — Köszönöm, uramf — mondta. — Én nem mertem. Raúb György fordítása. Az öregember nem sokáig gondolkodott. Nekifohászkodott a fejszének és rásújtott a fűzfa törzsére. Ujjai keményen fonódtak a szerszám nyelére, úgy markolta, fölényes magabiztossággal. Talán erdei fgvágó ősei, időtlen idők ösztönei rejtőztek benne Nehéz zuhanások ékelték a fát, egyre mélyebb háromszögben. Fél nyolcra a fűz már ágaitól megfosztva, csupaszon kiterítve feküdt a ház előtt. Visszamaradt csonkjait is kiásta. Medve Pál akkor pihent egy keveset, újra megtömte pipáját és hallgatott. A külvárosi utcában gyerekek futottak az iskola felé, szemetes kukák süvítése és csattogása hallatszott, két hangos asszony igyekezett pletykálva a piacra, de Medve Pál ,újból a kert végében állt. Nem érzett különösebb fáradtságot, csákányt vett hát a kezébe és először a nagyobb kövek körül lazította a talajt. Tompán dobbant a föld, néha felcsikordult a megsérült kő. Betondarabok, téglák szaporodtak egy csomóba. De — úgy látszik, a gödröt is törmelékkel tömték meg —, még rengeteg fehér és vörös hátú akadály bújkált a földben. Kettőre elkészülök — gondolta —, kettőre bizonyosan. Tudta már, honnan hozza a porhanyós. jó fekete földet. A csákány után ásót használt, s halomra dobálta, amit kifejtett. Délben, amikor a harangok szóltak, már iól előrehaladt a munkával. Úgy érezte, kissé fáradt, de nem akart leülni, hiszen kettőre el kell készülnie. A terület háromnegyedét megtisztította már, ez az utolsó rész ugyan kemény munkát ígért, kettőre azonban mindenképp meglesz. Valamivel kát óra előtt kiürült a gödör és himbálózva, ostobán feküdt a napon az öreg utolsó ellenfele, a hátára fordult gigantí'”'s bogár. Az öregem1'"'- '•'"üt egy kőre. Nem gyújt -' rá, mert kissé szédült s émelygő, furcsa érzés szorította a gyomrát. Felsírt a gyári sziréna, lassú galambok szálltak a lebegő, könnyű égen. Játékos szél hullámzott a férfi nyirkos homlokán, megrezzentve a fehér hajszálakat. Medve Pál a szomszédos kisrétre vitte a köveket és a téglatörmeléket. Visszafelé porhanyós fekete földet ta- licskázott. A talicska tartalmát belefordította a gödörbe, azután felrakta a köveket, hogy megismételje útját a rét felé. Itt a réten földszag és a közelgő este hűvös párái csitították az öreg lélegzetét. Csönd volt, a füvek és fák csöndje lebegett az egész vidéken. Este nyolc felé végzett a munkával. Az egyenletesen elgereblyélt új ágyás már némán rejtette az öregember kezétől elbúcsúzott magvakat. Erősen sötétedett, furcsa madárhangok halkultak el az apró házak között. Mindenfelé hazajöttek már a gyárakból, ültek az emberek és beszélgettek. Beszéltek a házak előtt, a házakban, rádióztak, nevettek, sírtak, vagy éppen saját szívükhöz szóltak valamit. Medve Pál arra gondolt, hogy később átmegy a szomszédhoz, de ült tovább a konyha küszöbén, úgy hallgatta az estét. Nem érzett semmi erőt magában, csak végtelen nyugalmat és csöndet. Kilenc után lassan féltá- pászkodott és újból elindult a kert végébe. A kerítés mellett, ahol estig dolgozott, csak az elgereblyélt föld látszott. Megbotlott valamiben: a holdfény töredezett tégladarabkát világított meg a lába előtt. Lehajolt, hogy fölemelje. Nehezen görnyedt a föld felé, de hirtelen csodálatos könnyűséget érzett s hideg suhanást a halántéka körül. Arccal bukott előre és azonnal meghalt, Akkor már éjszaka volt. Csányi László: Halálomig, Hedvig! Becsbe is magammal vittem a mészárszék átható szagát, a ha lehunytam a szemem, szűk szobám falán izmos sonkák lógtak, mesebeli csülkök, kar- monádlik. Abban az időben mindig éhes voltam. A Kaunitz Gasséban laktam s vasárnaponként kisétáltam Scbönbrunnba. A Gloriette mosdótálnyi tavában hattyúk úszkáltak, kecsesen és időtlenül. Kopott voltam, vedlett és éhes, semmiképp nem illettem a császári környezetbe, de talán ezért szerettem itt üldögélni, a nyesett fák átlójában, Hedvigre gondoltam, aki ott fiit a vaszari mészárszék üvegfallal elkerített pénztárában, s oly előkelő mozdulattal söpörte be a marhacson- tért járó filléreket, mintha kiflivéget vetne az éhenkórász hattyúknak. Egy hét múlt el, talán kettő. úgy éreztem, a hattyúk megöregedtek, némelyik talán szakállt is eresztett. Utolsó pénzemen táviratot küldtem Hedvignek. — Ein Telegramm nach Ungarn? A postáskisasszonv csontos ujjai megszámolták a szavakat és a pénzt. — Zu viel. A szavak zátonyai között hattyúk úszkáltak. — Oder das Geld ist zu wenig. — és nevetett. Nem volt több pénzem, tömören kellett fogalmaznom. „Halálomig, Hedvig!” Sokáig betűzte. Csontos ujjait néztem, melvek tétlenül pihenlek a pénztárablak márványán, majd összerándultak, akár a szememet is kikaparhatták volna, pedig csak a pénzért nyúltak. — Hedvig? — Nem akartam hinni a fülemnek, — Igen, Krasznainé. El kellett hessegetni a haty- tyúkat, melyek még most Is ott úsztak képzelet Gloriette- je alatt. Kértem egy üveg bort. — Inkább holnap menj el, — mondta közönyösen. Minden valószínűtlenné vélt. A Kaunitz Gasse, a vaszari mészárszék, a kocsma, ahol ültünk, » természetesen Hedvig is, aki az örökkévalóság jelképeként ül a sonkák, csülkök és karmonédlik között, az üvegfallal elkerített pénztár- fülkében, — Éhes vagyok, — de ő Rilkét idézte, pontatlanul. Nem volt kedvem kijavítani, úgy tűnt. most ennek, sincs értelme. Másnap reggelre minden elsüllyedt, csak egy-egy szó villant föl az éjszakéból. Árvácska utca 22? Gondolkozik, állót tenyerébe ejti. — Hát kérem, ha végigmegy itt a Liliom utcán, akkor balra fordul, aztán jobbra. Egy szürke ház előtt megálltam, mert úgy emlékeztem, valaha ez volt az orsolyiták zárdája. A kapube.láratánál címeres felirat díszlett, mellette^ a műemlékeket jelző márványtábla, de nem néztem meg, ez volt az orsolyiták zárdája, ismételtem konokul. — Árvácska utca? — és kinyújtottam a kezem. Egy másik kéz is kinyúlt: — Árvácska utca. De aztán minden másként történt. A kapunyitáisra libák és kacsák sereglettek körém, egy vén kutya is előkullogott, megállt s szélütötten nézett. — Kit keres az úr? — Bizonyos Krasznainét. — Tessék, én vagyok. — Kövér, terebélyes nő, véreres szemmel néz rám. A tekintetében gyanakvás, mely valószínűleg rögtön megenyhülne, ha ay.t mondanám, hogy libát akarok venni. — Kegyed tehát Krasznainé,. — s a pillantását keresem, de nem néz rám. Ez az a perc, amikor nincs kívánságom. Nem kívánom, hogv rám ismerjen, de az ellenkezőjét sem. Arca kövér és vörös, vagy inkább rozsdaszínű, s szétvetett lábakkal áll. —> Mit akar az ur? — Volt kegyednek egy ismerőse Bécsben, még a fel- szatwdulás előtt? — Bécsiben? — Kegyed Krasznainé. — mondom tárgyilagosan. — Lánynevén Hedvig. — Az úr nyomozó? Mert volt idő, amikor sűrűn jártak ide. De ezt akkor sem kérdezték. Körülöttünk kacsák, libák és a szélütött kutya. — Egy barátom küldött, aki Bécsben él. A Kaunitz Gassén lakik. —- Hát mink ugve itt élünk — s vastag karja félkört ír le. — Csomagot akar küldeni. — Azt époen lehet. Még mindig az udvaron állunk, a kacsák, libák és a szél- ütöt kutya négyszögében. Távolabb. a szemétdombon, egy kakas nyújtja égre a nyakát s élesen kukorékol, háromszor, egymás után. — Hedvig, nem emlékszik? Egy mát'k hang is megszólal az udvar végéből. — Hédi te! A jószág ma még nem kapott enni! Néz rám. meg akar győződni arról, hogy ott állok, vele szemben. Mert azt is tudja, hogv én kiáltottam az udvar végéből.
