Tolna Megyei Népújság, 1969. szeptember (19. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-14 / 213. szám
mu»i ........ Kah ána Mózes: Az öreg házigazda egész este nekem mesélt, í vendégnek; ha valaki az asztalnál ülő, vagy távolabb álló családtagok közül közbeszólt, aOz nak is felém fordulva válaszolt. — Te csak hallgass, majd ha kérdeznek, fe-j lelj. Koccintottunk. Szünetet tartott, gondolkozott. — Elmondok Mózsi bácsinak mindent, ahogy volt. A jelenbenvalót már tudja... Most már csak ez a kert a mi nagy örömünk. És a mi nagy bánatunk... Ez a nagy fiú Kálmi fiam, aki itt az én kúriámon épített magának, de ő s a felesége csak hálni járnak ide a motorral... Ezek a kisebbek még tanulnak, de ők is csalt este vannak itt, mint valami szállodában. Jolán a legnagyobb, az itthon van, de bár ne volna... — Miért aláz meg engem, Apukám? — Mert nem vagy rendes nő! — Ugyan... — A rendes asszony a férjénél lakik, gyermeke apjánál! Nem mint te... Két napot se töltesz mellette, aztán egy hétig anyád mellett lopod a napot! Tudja, Mózsi bácsi, a férje szerelő, cselédek fia. Mi nem akartuk a lányt hozzáadni, de jött már a gyerek! Én akkor megmondtam: az a tetves soha be ne tegye a lábát az én kúriámba! Erre ő: ne kerüljek a szeme elé, mert összetöri a kulák pofámat!... Nocsak azt próbálja meg... jó férfidolgok, de az a nő, aki megszerette, hát szeresse, éljen vele! — Hát nem fog élni vele! -*- kiáltott fel a háziasszony. — Inkább jöjjön haza, vegye át a kert gondját. — Elkésett! — vágott vissza Kálmán bácsi, nejét se érdemesítve arra, hogy hozzáforduljon a beszéddel. — Tudja, Mózsi bácsi, aki nem művelt kertet, nem nevelt fákat, az azt hiszi, hogy úgy megy, mint a laskakészítés. Az élő növény, a föld teremtménye, követeli, nem Is csak az eszedet, de á Szívedet is! Gondozó kell neki, ápoló nővér, igazi ember... Annak aztán hálás is tud lenni, szépségével cirógatja az embert, termését adja oda... Amikor Jolán még egészen kicsi volt, akkor ültettem az elülső sorokat, a többit kukoricával vetettem be. Sokszor vezettem ott a kislányt, mutogattam a csemetéket, az egész kertet, hogy megszeresse __Szer ette is egy darabig. Amikor megnőtt, már csak a város kellett neki. Utána mentek a kisebbek is... Egyedül maradtunk, én és a kert... Egyes- egyedül ápolom máig is. És csak egyedül gyönyörködöm benne... Tegnapelőtt elestem permetezés közben, nem tudtam felállni... Nem bírom már... — Hót adja el a felit.:: Kéri Kántor Laci a fiának... Megkoccintotta poharamat, elborult arccal hallgatott... Borongásainak, ingerültségének oka pedig az volt, hogy rosszulléte után összehívta gyerekeit, vegyék át a kert gondját, s amíg ő lábon van, ismerjék meg és szeressék... Hiába. Egyik se kívánt, még szabad idejében se, kertészkedni. Annyi szabad idő azonban nem is volt, a 140 gyümölcsfa s a sorok közti sok drága szőlőtő egész embert kívánt. — Hát ilyen vagyok én, Mózsi bácsi: szeretem a kertemet... A zöldjéért bolondulok, tavasz- szal a fák rügyeiért, nyáron a terebélyes lombjáért, az árnyakért és gyümölcséért. Sajnos már nem bírom a vele való munkát, de hanyagolni sincs lelkem. Ha meg nélküle maradnék, meghalnék attól... Töltött magának, a kelleténél hamarabb kiitta a fenékig. A mese rége — Lehet, hogy ez túlzás már nálam — folyu tatta —, talán attól van, hogy legénykoromban, s még később is vagy tíz évig el voltam tiltva a szép növényektől, ettől a szép munkától. Apám volt az úr s amit az parancsolt... Apám — ajaj. az volt aztán az igazi kulák, Mózsi bácsi 1 Már megvolt a harmadik gyerekünk, még mindig az ő házában, az ő udvarában raboskodtunk, egy ölnyit se akart rám íratni! „Minek az nekedV’ — „Fákat telepítenék” — mondom — testem-lel- kem kívánja, az asszonyom is szeretné, s a család ...” Megszidott... Csak akkor lett az enyém, ez a rész az apáméból, amikor bejöttek az oroszok. Építettem rá, fákat, s szőlőt telepítettem..: Talán azért is olyan drága nekem.,. Maga megérti ... Én így értettem: szabadulásának, boldogulásának emléke, jelképe ez a kert. — Emlékszem, Tatabányán szolgáltam, amikor meghallottam, hogy ide bejöttek az oroszok. Megszöktem, s eliAdultam hazafelé. Találkoztam egy bajtárssal, az meg dunántúli volt, a frontról jött, s ment hazafelé... Hová? kérdezte. „Megkeresem apámat’’ — mondtam én. £1 voltam szánva: ha most sem enyhül meg, végzek vele! Node nagyon megszelídült már fi addigra... Minden földjét átíratta reánk, csakhogy őt ne írják be kuláknak... Építhettem, ültethettem ... S ezzel kezdődött a mese... — kiáltott rá hirtelen-hangosan nagy fiára. — Megteszed apádnak, hogy napjában vagy két órára hazakoesizol?... Te értesz a fákhoz, velük nőttél fel, segítesz, hogy legalább amíg én élek, ne pusztuljon el? — Túl hangos volt a felszólítás, talán az ital is odahatott már. — Az nem olyan egyszerű, apukám — híme- zett-hámozott Kálmi. — Hát akkor most miért jöttél el? El is mehetsz! — Kálmi a mellette ülő feleségére nézett: elmenjenek-e azonnal, vagy még várjanak valamennyit. — Hát segítek és, apuka, segítek, — ajánlkozott Jolán, — úgyis elválok... és itthon maradok ... *— Te?.;: Mit tudsz te? Nem elég az, hogy megismered, melyik a pármen és melyik a hatul, de tudni keÜ, mit kíván mindegyik. A növény szavát érteni kell, még ha néma is! — Sanyi is, ugyebár, eljövöget majd, megtanít, — mondta Jolán s a vele szembenülő ba- juszkás vendégre nézett A2 öreg is arra fordult kíváncsian, mintha csak most értesülne a vendég jelenlétéről. Sokáig hallgatva nézte, lélegzete mind hallhatóbbá lett. A feleségéhez fordult fit kérdezte, miközben az asztalra csapott: — De mért is ül ez a lotyó a nyakunkon, s mért szól bele.. — Szóval én is elmehetek? — Vágott közbe Jolán. — El!.:: De mindjárt! Majd Kálmi elvisz a kocsijával. A férjedhez! Igen! — S miközben lánya és fia, menye távoztak, a vendéghez szólt epésen: — Téged nem űzlek.., Vendég vagy, tölts magadnak, ha akarsz. De távozott a vendég és kiédalogtak a többiek is. Csak a háziasszony maradt velünk. Magam is a kalapom után nyúltam, de a házigazda nem engedett. Szódét sercentett a borához. Félve ivott, mint akiben már kitörésre vár a kártevő ördög. Nehéz lélegzettel, mintha valamit emelne közben, mondta maga elé: — Ez a mese Vége, Mózsi bácsi... — És egy más mesének a kezdete, — szóltam. — minden vég, valami másnak a kezdete. — O kapva kapott ezen: — Igen!... És van is egy ember, aki mást kezdhetne vele... Láttam a munkájukat. — Az elnök mondta, hogy megvenné a téesz a hátulsó részt — emlékeztette a felesége felélénkülve. — Azt mondja, az én fáim régimódiak, el vannak kényeztetve, szeszélyesek, meg igen magasnak, nincs aki olyan magasról leszedje. Nem! Nem adom oda az én büszkeségemet..: Másra gondolok ... De... — Feleségére nézett. — Leköptük, elharagítottuk... S nem mozdul a szájam, hogy visszagörbítse azt, amit elgörbített... — Tán csak nem azt a rongyost gondolod?! — ijedt fel az asszony. — Rongyos huligán.«^ — Mindenki előtt gyalázott minket. — Gyalázott. De láttam a munkáját! — mondta felém fordulva. — Még nem volt a vőnk. A Kálmi lakását vasalta, a kutat szerelte ... Megnézheti azt a munkát... A nehéz pumpát tízszer is beemelte, százszor is beemelte volna, hogy pontosan álljon,.. Aki a munkát így szereti, az a szépet is szereti, az Igazi ember.„ — Felállt, körülnézett, mintha valamit keresne; arcán, szemében valami különös mindenre- kész elszántság fénylett. Mit is csinálna, ha amit keres, megtalálná — forgott bennem a kérdés. — Széjjelveme mindent, házát, családját, hogy bejöhessen az az „igazi ember”. — Befogadnám... Családjából is családot csinálnék... De ez sose lesz meg... Akkor pedig magam vágatom ki a kertemet és magam is odafekszem... Engem sem tartóztatott tovább. Felesége kísért ki. — Ne tessék komolyan venni! — mondta, Mindig ilyen, amikor többet ivott egy cseppel, s az italt megutálja.M Hírhedt könyvlopások A kézzel írott könyv, a kódex vagyonokat ér. A könyv- nyomtatás korai termékei, az ősnyomtatványok ugyancsak drágák voltak; éppen ezért nem egy könyvtárban az olvasópulpitushoz láncolták. A könyvnyomtatás fejlődésével a könyv azonban egyre olcsóbb lett, de a könyvlopások folytatódtak. Igaz. legnagyobb részük ritka könvvek, könyvdrágaságok megszerzésére irányult; voltak, akiket ai anyagi érdek, voltak, akiket a bibliomán könvvbirtoklási vágya ösztönzött erre. Minden könyvnek megvan a maga sorsa — mondja a latin közmondás, de minden könyvtolvajnak is! A legrégibb magyar könyvlopásról a XIV. századból van tudomásunk. Baoomér, liptói nemes három fia bejelentette l. Károly királynak, hógy ismeretlen rablók betörtek a liptószentiváni Szent János templomba és a kegyszerek mellett az egyház könyveit is ellopták. I. Károly 1327-ben kelt oklevelében a túróczi konventet bízta meg az ügy kivizsgálásával, a könyvek azonban sosem kerültek elő. * A könyvtulajdonosok a könyvek kötéstábláján, vagy kolofonjában (záró szövegében) szórtak átkot a könyv eltulajdonítójára, — nem sok sikerrel. Arra is volt példa, hogy a megszállott könyvgyűjtő egy-egy könyv megszerzése érdekében nemcsak lopott, de gyilkolt is. J. C. Tinius, doktori fokozattal rendelkező teológus, aki nagy tudása mellett 30—60 ezer kötetes könyvtáráról volt híres, a könyveket nem értékükért, hanem tartalmunkért szerette és gyűjtötte. Hogy újabb vásárlásokat eszközölhessen, és, hogy ehhez pénzt szerezhessen, a gyilkosságtól sem riadt vissza. A zsákmánya háromezer tallér volt. amelyből nemsokára nagyobb könyvtárt vásárolt. A véletlen azonban bírókézre juttatta, s tíz évig tartó per után — mivel a bizonyítékok nem voltak valami meggyőzőek —, 12 évre ítélték. Huszonkét évi börtön után szabadult, de könyvtára addigra már szétszóródott. * Don Vicente nem a tartalmukért szerette a könyveket, antikvárius volt. értette a mesterségét és a ritkaságaitól sosem akart meaválni. Amikor égy 1482-i kiadású, spanyol nyelvű unikum bukkant fel, konkurrense elhalászta az orra elől. Az új tulajdonos boltja azonban leégett és benne holtan találták a könyv- kereskedőt is. Don Vicente végül a törvény kezére került s kiderült: hol azért gyilkolt, hogy egy-egy ritka könyvet megszerezzen, hol azért, hogy a tulajdonát képező ritka könyvtől ne kelljen megválnia. A bíróság halálra ítélte. Vicentet nem is ez bántotta, hanem az. hoav arról az 1482-i spanyol könyvről a tárgyalás alkalmából kiderült: nem is unikum. • Libri Comucci gróf, az Olaszországból Franciaországba emigrált tudós nappal könyvtárvizigálatokat tartott, éjjel pedig lopott. Évek során értékes kéziratok és könyv- ritkaságok ezreit emelte el; például egy írtékes Dante- kódexet. Egy névtelen feljelentés vetett véget működésének. A feljelentőnek eleinte nem hittek, ét Libri 18 láda könyvvel Londonba szökhetett, ahol a könyveket aukcióra bocsátotta. Távollétében 10 évi fegyházra Ítélték, de ezt sosem ülte le. Vagyonát azonban eltékozolta és szegény emberként halt meg 1869-ben, Firenzében. • Passionei kardinális svájci útja alkalmával (1721), egész sereg könyvet vitt el a tulajdonosok tudta nélkül „emlékbe”. Chavin de Maian tudós 1840 és 1858 között a párizsi Császári Könyvtárt és a Bib- liothéque Cenévie könyvtárt fosztogatta. W. B. Lindner (1814—1876) német teológus könyvlopásai ugyancsak fent- maradtak a könyvtártörténetben. Dániel Gottfried Moldenhauer teológus, később dán államtanácsos és a Koppenhágai Könyvtár munkatársit ugyancsak nem tudott ellenállni a ritka könyvek csábításának. ügy látszik, ezek az egyházi férfiak a „ne lopj”- róí teljesen megfeledkeztek. • A könyvtártörténet egyik ismert tcönyvlopási esete a pé- tetvári, volt. Dr. Pichler Alajos bajor pap, akit az ortodoxia iránti vonzódása miatt kiközösítettek az egyházból, Oroszországba menekült és