Tolna Megyei Népújság, 1969. szeptember (19. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-13 / 212. szám

' I1 olna megye számos dologgal dicsekedhet, de azzal nem, hogy sok egyetemi tanárt adott volna a tudományos életnek. Dr, Halmai János kandidátus, tanszékvezető egyetemi tanár, öt külföldi tudományos társaság tagja Tolna megyéből származik és itt is kezdte pályáját, ami igen messzire vezetett. Ma a Budapesti Orvostudományi Egyetem Gyógyszerészeti Karán a Gyógynövény és Drogismereti Intézetet vezeti.

A tanszéket jelző tábla a laikusnak n«m sokat mond. Gyógynövényekről általában még van valamicske fogalmunk, többnyire azonban alighanem ez is téves, hiszen a szintetikus gyógyszerek korában a „gyógynövény” szó mintha nagyanyáink házipatikáinak hangulatát ébresztené. A drogokról meg éppen kevesen tudják, hogy a gyógynövények, vagy állatok, hatóanyag- tartalmuk miatt gyógycélokra alkalmas részeit nevezzük így, melyek általában szárítva kerülnek forgalomba. Drogériák ma már nincsenek Magyarországon, de gyógynövény-szaküzletek annál inkább és ezek forgalma hatalmas. Európa kereken évi százezer vagonra tehető gyógynövényforgalmában'Magyarország területi méreteinél lényegesen fontosabb helyet foglal el. Gyógynövény recepteket már az időszámításunk előtti 3500 körűiről ismerünk. Az Ebers papiruszok nyolcszáz ilyet őriztek meg és van közöttük máig használatos is. Galenug (131—225) és az arab Avicenna (980—1037) már vizes és szeszes kivonatokat is készített a gyógynövények hatóanyagaiból. Ettől persze még hosszú századokon át vezetett az út. amíg 1950-ben Winter profesz- szor azt is kimutatta, hogy a gyógynövények jelentős részében antibiotikumok vannak.

Ennyit a gyógynövényekről röviden, elsősorban azért, hogy jelentőségüket és így Halmai professzor tanszéke munkájának fontosságát legalább vázlatosan érzékeltessük az olvasóval.

» • " ’ ' •" n *i

A professzor szobája az első pillanatban kissé megdöbbentő. Aki modem bútorokat, esetleg tégelyeket, lombikokat, tehát valamiféle gyógyszertári hangulatot vár, csalódik. Könyv könyv hátán. A széles íróasztalon, a szekrények polcain és azok tetején, a dohányzóasztalon, általában mindenütt, ahol könyv, folyóirat csak elhelyezhető. Sosem hallott nevű tudományos szaklapok, rangos külföldi tudományos intézetek kiadványai. Egy kis vitrinben pedig érmek, levelek, képeslapok a világ minden tájáról. Tanítványok és kollégáik üdvözleted, megemlékezései.

Doktor Halmai János negyven éve működik tudományos pályán, harminc esztendeje ugyanennél az intézetnél, ahol gyakornokként kezdte és amelyet tizenkét éve egyetemi tanári rangban vezet. Nevét, személyét, munkásságát gyógy- szerésznemzedéke k ismerik, mindazok, akik a lepergett évtizedek során Budapesten diplomát szereztek.

Aki a professzori szoba könyvraktárra emlékeztető összhatása után fáradt szobatudósra számít, menthetetlenül csalódik. Halmai professzor hatvanhat éves korát meghazudtolóan fiatalos, kitűnő humorérzékű és percre pontos ember. Az újságíró csak annak köszönhette a korábban érzékeltetni próbált szemlélődés lehetőségét, mert ő érkezett a megbeszéltnél húsz perccel korábban, épp egy tanszéki értekezlet kellős közepébe. A professzor pontosan a kiA Bonyhádról

jött professzor

tűzött időben lépett be, foglalt helyet asztalánál és beszélt olyan szíves készséggel, a katedrához szokott előadó gyakorlottságával, elevenen és színesen, hogy olykor közbevetett kérdéseink újbóli felidézése is feleslegesnek tűnik.

Természetesen életéről és eddigi munkásságáról érdeklődtünk.

— Nagyapám gyógyszerész volt Tolna megyében,- apám betétszerkesztő tjelékikönyvvezető. Ez nem volt valami nagy állás, de annál több utazgatással járt. így valamennyi testvéremmel együtt — öten voltunk — más és más városban jöttünk világra. Én 1903. március 3-án. amit könnyű megjegyezni, mert csupa „3”-as. Most nagyon kellemes lenne azt mondani, hogy kitűnő tanuló voltam, de nem voltam. Olyan közepes jórendű. A bonyhádi gimnáziumban érettségiztem, és először eszembe se jutott, hogy gyógyszerész legyek. Tornatanárnak kívánkoztam, de akkoriban csak tomatanítói képesítést lehetett szerezni, ezt valahogy keveselltem. Kedvem lett volna még a fizikaszakos tanársághoz is, de ebből sem lett semmi, mert épp a közepes érettségi miatt nem vettek fel a tandíjkedvezményt nyújtó Eötvös Kollégiumba. így lettem gyógyszerész.

Ezután a professzor számos, hangulatos, egyetemi élménye, vizsgák és szigorlatok felelevenítésével igyekezett meggyőzni az újságírót arról, hogy tulajdonképpen csak a körülmények szerencsés összejátszásának köszönhette 1925-ben elnyert kitűnő minősítésű gyógyszerészi diplomáját Ez az igyekezet — utólag bevalljuk, —' nem járt teljes sikerrel.

— Az mindenesetre igaz. — mondotta ezután. — hogy valamivel többnek lenni az átlagnál, ezt tűztem ki célomul.

A cél eléréséről már tények vallanak. Rövid zomibei gyógyszertári helyettesítés után Bony- hádon, majd Baján, végül Szigetváron jett gyógyszerész. Természetesen alkalmazott, hiszen egy jobb gyógyszertár tulajdona hatalmas vagyont jelentett, ilyesminek megszerzéséről ő, aki egyetemi évei során is magántanításból tartotta fenn magát, nem álmodhatott.

— Szigetváron aztán így szóltam magamhoz: ide figyelj, Jani! Ha ez így folytatódik, te egyre kisebb leszel. Mert mit hozhat számodra a jövő? Egy szerencsés házasságot, benősülést egy gazdag patikuscsaládba. Ez pedig édeskevés! Tudományos fokozatot kell szerezned, letenned a gyógyszerész-doktorátust!

Ami ezután következett, az nemcsak Halmai Jánosra jellemző, hanem a korra is, melyben megtörtént. A fiatal okleveles gyógyszerész felutazott Pestre, három hónapnyi megélhetéshez elegendő tartaléktőikével a zsebében. Órabéres állást vállalt a Fekete Medve patikában és újabb két esztendőre beült az iskolapadba. Má- gócsy-Dietz Sándor, majd ennek nyugdíjaztatása után Paál Árpád tanszékén dolgozott — kenyérkereső munkája mellett, miközben „mellékesen” orvossá taníttatta az öccsét is. 1932-ben lett — talán mégsem egészen „véletlenül” — kitüntetéses doktor és egy havi 196 pengővel javadalmazott gyakornoki állás birtokosa. Utóbb tanársegéd nyolc éven át.

— Ez azonban inkább szépen hangzó titulust jelentett, semmint létbiztonságot, hiszen a tanársegédi állást kétévenként újra é& újra meghosz- szabbították.

Nyolcéves tanársegédi múlttal a háta mögött vállalt ismét gyakornoki állást ennél az intézetnél, melynek ma a vezetője.

— Gyógyszerészek közé akartam kerülni!

Gyakornok, tanársegéd, adjunktus, majd egyetemi magántanár.

— Az első gyógyszerész voltam a kar fennállása óta, akit az orvoskaron avattak egyetemi magántanárrá, — közli mellékesen.

1948-ban meghalt dr. Lipták Pál, a tanszék vezetője és Halmai János lett a tanszék megbízott irányítója. Nyolc évig.

— 1957-ben kaptam meg az egyetemi tanári kinevezésemet. Ennyi az egész.

Nem egészen. Két könyv, százkilencvenegy tudományos publikáció, harminc körüli gyógyszerészeti szabvány, újabb két kötet sajtó alatt, a népi gyógymódok feltárása érdekében végzett sok éves kutatómunka, számos külföldi út és előadás, s az említett tudományos egyesületek tagsága a „többi”. Ezek között van olyan is — a Gyógyszerészet-történetié —, melynek egy-egy országból, bármekkora legyen is az, csak két tagja lehet. Magyarországról dr. Halmai János az egyik.

A professzort már csak a Bonyhádon nyugvó szülők sírja, a régi iskola emlékei fűzik me- gyénkhez. A legutóbb azonban, amikor a fiatal gyógyszerészek Rozsnyai-emlékversenyén itt járt. ő ajánlotta fel, hogy bármikor szívesen tart kapcsolatot fiatal kora megyéjével.

Aligha tévedünk abbéli véleményünkben, hogy ez a kapcsolat minden megyénkben dolgozó gyógyszerésznek, egészségügyi szakembernek csak hasznos lehet.

ORDAS IVÁN

Csalódottan, öregen

Több mint tíz esztendeje él özvegyen M. Jánosné nyolcvanötéves dombóvári asszony. Háza, kertje mellett 450 öles telek, gyümölcsfákkal. Tavaly őszig az övé volt, akkor unokájának — L. Jánosnénak — ajándékozta. Úgy hitte, remélte, hogy a tízezreket érő ajándék fejében a fiatalasszony gyámolítója lesz. Igaz, M-né még dolgozik, de már egyre nehezebben. Lába elfagyott a télen, — maholnap már a piacra sem tud kimenni, hogy kertecskéje terméséből megtoldja havi 374 forintos özvegyi nyugdíját. M. Jánosné fél a közelgő téltől, fél a nincstelennek, keservesnek ígérkező évektől. Fiától nincs mit várnia. A férfi is nyugdíjas, és túl ezen: elszomorítóan rossz a viszony édesanyja és közötte.

— Mikor tapasztaltam, mekkorát csalódtam, visszakértem unokámtól a telket, — sorolja M. Jánosné. — Elzárkózott attól, hogy visszaadja az ajándékot, amelyre méltatlannak bizonyult, s amelyre igen nagy szükségem van. Eltartási szerződést szeretnék kötni... Hiába kértem...

— így nincs más lehetőség, a bírósághoz kell fordulni.

— Tegnap hirdetett ítéletet a járásbíróság. Elvesztettem a pert. Most már csak a megyei bíróságban reménykedem.

A pernyertes unoka új háza építésétől vesz el egy órácskát, hogy a telekről beszélgessen velünk.

— A nagyanyámnak nem az volt a fontos, hogy házhely-, hez juttasson benünket, hanem az, hogy szabaduljon az adótól, — így L. Jánosné. — A munkahelyemre is utánam

jött, úgy erőszakolta ki az ajándékozási szerződés megkötését. Szégyent hozott rám, részegségében elesett, véresen állított be a hivatalba. Amikor pedig már megvolt az átírás, amire úgy kétezer forintot költöttem, követelte, hogy havonta adjak neki ötszáz forintot. Felpiszkálták a tanúi.

Majdnem mellékvágányra terelődik a beszélgetés. A fiatalasszony azt állítja, hogy az özvegy karót fogott rá. Erről nem kívántunk eszmecserét folytatni, annál kevésbé, mivel ebben az ügyben is folyik a pereskedés.

— Már-már eljutottunk addig, — folytatja a háziasz- szony. — hogv lemondok az ingatlanról. Akkor tudtam meg, bopfv másnak akarja eladni a teilet

— Az úídombóvári telek megérhet húszezer forintot.

Ne haragudjon, ha megkérdem: megszolgálta valamivel ezt az értéket?

— Meg! Még tizenötéves koromban is ástam a földjét, a szüleim kapálták.

— A házuk tető alatt, halad a belső munka, nemsokára a sajátjukba költözködnek. Minek egy családnak egy községben két telek?

— Az egyiken rajta a házunk, a másikat pedig eladom. Kifizetem belőle az OTP-tar- tozást.

— Ez a végleges elhatározása?

— Ez.

•

Azok közül, akikkel ebben az ügyben beszélgettünk, egyedül L. Jánosné állította M. Jánosnéról, hogy részeges. Az idős asszonyon a borisszaság- nak semmi jele nem látható.

A Polgári Törvénykönyv az ajándék visszakövetelését lehetővé teszi — többek között — akhAr, b-1 P7 Kiiíndék megvan, az ajándékozónak szüksége van rá, s ha visszajuttatása a megajándékozott lét- fenntartását nem veszélyezteti. Súlyos hiba volna a megyei bíróság polgári fellebviteli tanácsa helyébe tolakodni, s a bírói emelvényről kihirdetni, hogy M. Jánosnénak van joga a telekhez. Ettől — természetesen — tartózkodni kell, de azt sem szabad elhallgatni, hogy létezik az említett jogszabály.

Lehetséges, persze, az is. hogy a megyei bíróság jogerőre emeli a járásbíróság ítéletét, s hogy ezután L. Jánosné eladja a telket, kifizeti OTP-tartozását. Ha így tesz. nem követ el törvénysértést, hiszen a magáéval rendelkezik.

Úgy gondolom, hasonló esetben nem minden dombóvári unoka ragaszkodna ennyire ahhoz az ajándékhoz, ame'vről az ajándékozó úgy tartja hogv nem érdemelte meg.

— borváró —