Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-17 / 190. szám

Szomszédolók

A szövetkezeti mozgalom kialakulása kezdete óta magában hordja a tapasztalatok, a jó módszerek terjedését egyik községből, városból a másikba. Emlékezhetünk rá, hogy nagyon sok közös gazdaság első tétova lépéseit úgy tette meg, ahogyan azt elleste a közelében lévő néhány hónappal, vagy legfeljebb egy-két evvel „idősebb” társától. Azóta megerősödtek a szövetkezeti gazdaságok, szinte mindegyike gyűjtött gazdag saját tapasztalatokat.

De vajon hogyan vándorolnak manapság egyik helyről a másikra a felgyülemlett tanulságok, a gazdálkodás és a szövetkezeti élet bevált, gyakran milliókat érő jó módszerei? a termelőszövetkezetek alapos ismerői szerint a kép eléggé vegyes. Többféle nézetet, magatartást figyelhetünk meg. Vannak makacs emberek, akik valamiről szentül hiszik, bogy azt ők csinálják a legjobban. Évek óta ugyan egy lépést sem jutnak előbbre a gazdálkodás egyik, vagy másik ágában — ám módszereiket illetően mégis kitartanak saját nézeteik mellett. Más helyen meg azt látjuk: bár elismerik, hogy eljárásuk nem valami eredményes —, de egyre bizonygatják, hogy az ő körülményeik között nincs más megoldás.

Sokféle emberi tulajdonságból fakadhat az ilyen és ehhez hasonló magatartás. Idézzük csak a régi közmondást: „A szomszéd rétje mindig zöldebb”. Valószínű, olyan időben keletkezett ez a szólásmondás, amikor egyik vagy másik parasztember a keserű irigységben keresett vélt me- nedéket. Mégis: ma is idézhetjük ezt a mondást. Mert ha a szomszéd rétje valóban zöldebb a miénknél, akkor nézzük meg, hogy mitől az!

Szerencsére a termelőszövetkezetek sokaságában ilyen értelemben figyelik a „szomszéd

rétjét

Éppen a legjobb szövetkezeti gazdaságok vezetői és tagjai emlegetik büszkén, hogy hol mit láttak, tanultak és hasznosítottak önmaguknál. Mindjárt megjegyezhetjük: ez így van rendjén!

Sok szó esik mostanában a mezőgazdaság műszaki fejlesztéséről, új növényfajták elterjesztéséről, az állattenyésztés módszereinek változásairól. A mi korunk egyik jellemzője a gazdálkodás világának állandó és egyre gyorsuló változása. Ebből pedig következik, hogy a nélkülözhetetlen ismeretek mennyisége többszöröse a 20—30 év előttinek. De ehhez még számítsuk hozzá: nagyon sok részlet-megoldást, egyszerűnek látszó „fogást” maguknak a szövetkezeti szakembereknek, dolgozóknak kell megtalálniok. Hát mennyivel könnyebb mondjuk egy gép gazdaságos hasznosítását, vagy egy növényfajta igazán eredményes termesztését megvalósítani, ha annak fortélyait megfigyelhetjük egy másik gazdaságban, mint akkor, ha csak önmagunkra utalva kísérletezünk!

Dicsérik sok vidéken a tsz- ek területi szövetségeit. Mindenekelőtt azért, mert jó kezdeményezői és szervezői a hasznos tapasztalatcseréknek. Valóban: nemcsak a működési szabályzat szerint, hanem az élő gyakorlatban is ők a leg- felelősebb gazdái annak, hogy egy-egy szövetkezet ne legyen „bezárt világ”, hanem szabadon adja és fogadja a szövetkezeti élet sokszínű tapasztalatát. •

Gyakran vita kerekedik arról : hol és mit érdemes megnézni egy-egy ilyen tapasztalatcsere alkalmával. Vannak, akik úgy' vélik, hogy az az igazi, ha minél távolabbi vidékre mennek. Persze bizonyára van sok minden, amit a közelben nem lehet fellelni, vagyis indokolt és hasznos egy távoli szövetkezet tanulmányozása. Am az esetek többségében — sok példát lehetne rá sorolni — mégis a legközelebb eső, adottságaiban, körülményeiben leghasonlóbb gazdaság módszerei bizonyulnak igazán hasznosnak. Ezért biztat jó eredményekkel a területi tsz- szövetségek olyan törekvése, hogy elsősorban a saját körzetük kimagasló szövetkezeteinek jó tapasztalatait terjesszék és tegyék általánossá. Mindig érdemes meglátogatni a szomszédot, ha így tanulni lehet.

H. L.

S

2Sftsz5rífcn 6 vtítt 22 eb

* só áldozata 1919-:ben‘ a hatalomra jutott ellen- forradalom vérgőzös banditái- 1 nak.

Sági Dezső vörösőrről nem sokat olvashatunk a helytörténeti műben. Születési éve, eredeti foglalkozása ismeretlen, ez áll a „Tolna megye a Magyar Tanácsköztársaság időszakában” című gyűjtemény 248. oldalán a neve után, a mártírok névsorában. Érdeklődésünkre K. Balog János, az MSZMP Tolna megyei Bizottsága archívumának vezetője kissé bővíti ismereteinket, Sági Dezső vörösőr mártírról annyit tudnak, hogy a túszok őrzésére kapott megbízatást.

A HOZZÁTARTOZÓ, Ebben a házban, a szekszárdi, Rákóczi utca 62. szám alatt lakott ötven évvel ezelőtt, ezekben a szobákban élt ifjú feleségével Sági Dezső munkás, a Tanács- köztársaság hű katonája.

A ' most nyolcvan esztendős Sáfár Jánosnét, Sági Etel nénit, a mártír húgát faggatom az emlékekről.. Gyarapszanak az életrajzi adatok. Ä vértanú- halált halt vörösőr Szekszár- don, 1887-ben született, egy újvárosi tizenkét gyermekes csizmadia családjában. Kályhás szakmát tanult, jó szakembernek ismerték, de nem restellte az egyéb munkát sem.

— Találkoztak-e egymással azokban a mozgalmas napokban?

— Hogyne. Családszerető ember volt, megkeresett bennünket. Mindig másokért élt, de amikor a Kommün fellépett, még többet tett, mint korábban. Később aztán lett is kellemetlenségem azokkal, akiket, mint túszokat, ő kísért Gyönkre. Amikor találkoztunk, — őszintén megmondom — mi megpróbáltuk lebeszélni,

mondtuk, hogy baja lehet belőle, de ő nem engedett. Ezt felelte: „Nekem erről ne is szóljatok, ennek meg kell történnie. Változtatunk, mert a nép sorsát muszáj jobb módra fordítani”;

— Hogyan került be a forradalmi mozgalomba Sági Dezső? Mit tud erről Etel néni?

— Munkás volt, kályhás szakmát szerzett, Pesten, a Koch-cégnél alkalmazták segéd gyanánt. Érett, okos, meglett emberként csatlakozott a munkásság ügyéhez. Tudja, sokat látott, mindenfelé tapasztalta a nyomorúságot, mert vidéki kastélyokba jártak ők ki csoportosan dolgozni. Tudtuk, hogy agitátor-utakra' is elutazik sokszor vidékre, mert jó szónok. volt az én bátyám. Nem hanyagolta el szülővárosát, rendszeresen hazajárt Szekszárdra. özvegy édesanyánkat istápolta, de telente itt is vállalt munkát, amikor a Kochéknál télen nem akart. Simontornyán, a híres Lukács kályhásoknál, Szekszárdon meg a főutcán, a kórházhoz közel lakó Wilhelm kályhásnál dolgozott — idézi, korát meghazudtoló, kiváló memóriával.

Közelebb kerülünk a gondolathoz, mi vihette őt a munkásmozgalomba. Etel néni jól emlékszik bátyja egyéniségét, igazságszeretetét tükröző epizódokra is.

— Akkoriban az volt a szokás, hogy a segédek egy asztalnál ettek a mester családjával. A Wilhelm kályhásnál külön terítettek a családfőnek, és neki extra-kosztot tálaltak. Az én Dezső bátyám fogta a mester elé rakott pecsenyét, és testvériesen, egyenlő arányiján elosztotta az asztalnál ülők között. Mérgelődött a mester, de eltűrte. Simontornyán az egyik Lukácsnál meg úgy járt, hogy szombaton kevesébb- bért kapott tőle, mint' amiben megegyeztek. Mivel Dezső hasztalan beszélt neki, haragra gerjedt, és belógatta a' mestert a kútba, hogy ezzel bírja rá, és megkapja tőle a neki járó fizetséget. Kemény ember volt, nem tűrte el soha az igazságtalanságot, és ezt nem bocsátották meg neki — mereng Etel néni.

— És az utolsó útja?

— Éjszakára fordult, amikor innen elhurcolták. Fiatal felesége, (augusztusban lettek volna-9 hónapos házasok Ocskó Erzsébettel, aki a megyei direktórium osztályvezetőjének volt a nevelt lánya), és édesanyánk könyörgésére, nem ment el sehová. Itt, a mostani kőkerítés helyén léckerítés volt akkor. Nyugovóra tértek, amikor zajt hallottak. Miután kiszedték a léceket, orozva, ott jöttek be és törtek rájuk a fehértollas, fegyveres katonák. Elvitték. A Mátyás király és a Rákóczi utca sarkán lévő, akkori hentesüzlet előtt lőtték le, éjszaka, és orvul ölték meg. Amikor megtalálták, a holttestéről hiányzott a gyűrűs ujja is, a karikagyűrűvel együtt — fejezi be szavait a hozzátartozó.

A SZEMTANÜ. A munkaérdemrenddel kitüntetett szekszárdi veterán, a börtönöket megjárt 1919-es harcos, Vörös István így beszéli el a látottakat.

— Miután hírét vettük, hogy leverték a Kommünt, augusztus 4-én este sötétben mentem haza a Szőlőhegyről, az újvárosban lakó családomhoz. Este tíz után lehetett, volt talán több is, amikor a polgári kör (ma MHSZ-székház) előtt arra lettem figyelmes, hogy a túloldalon valakit tuszkolnak, nagy a tumultus. Megállók a szomszéd, loggiás ház előtt, a gyenge villanyfénynél látom, hogy az Ocskó elvtárs vejét, a Sági Dezsőt lökdösik. Ingujjban volt. Csörrentek a fegyverek, két lövés érte. Egyiket a szívébe kapta, és a hátán jött ki a golyó, a másikat a fejébe adták, az vitte ki a bal szemét. Aztán nem röstellték, kifosztották a hullát, és mivel nem tudták a gyűrűt lehúzni, az ujjával együtt vitték. Napokkal később, azt kezdték híresz- telni, hogy szökni próbált. Láttam én, amit láttam, és hihet az ember a saját szemének. Ha úgy lett volna, miért hátul jöttek ki a testén a golyók? Engem aztán megfenyegetett a Hantos kapitány, hogy hallgatnom kell, mert különben — magasra emelt kezének mozdulatával jelzi az ígéretet.

Egy tanú nem tanú, de az ellenforradalom nem is akarta saját pribékjeit felelősségre vonni. Ötven évvel ezelőtt, 1919. augusztus 4-én vizsgálat és bírósági ítélet nélkül, alattomosan ölték meg a harminckét esztendős szekszárdi vörösőrt, akinek nem tudták megbocsátani, hogy ő őrizte a túszként befogott megyei és városi notabilitásokat és szíve utolsó dobbanásáig hűséges maradt a néphatalomhoz.

A krónikás úgy tiszteleg a mártír emléke előtt, hogy híven közzé adja a néki elmondottakat.

SOMI BENJAM1NNÉ

II reform romantikája

A felfedező a vitorláshajó parancsnoki hídján áll: kapitányi köpenye felhajtott gallérjába beletép a szél, a vitorlák csattognak. A férfi a hídon szeme elé emeli a látcsövet: a távolban csipkés partok tűnnek fel, szeszélyes hegyvonulatok. A hullámverés tajtékja mögött: ismeretlen föld. „Terra Incognita!” — nézi a térképen a hajós és azt a büszkeséget és kíváncsiságot érzi, ami az embert mindig új és új területek felfedezésére ihlette.

— Könnyű annak a régi kapitánynak — mondja a Ma fiatalembere és sóhajt. Mivelhogy benne él a köztudatban, hogy életünkben nagy felfedezések nem igen adatnak, élmény és kaland a tv képernyőjén vagy a moziban várja 1969 nemzedékeit, Terra Incogniták annyira nincsenek, hogy már Luna Incognita sincs. Dehát az űrhajósok és szuperszonikus repülők Nagy Kalandja is kisszámú, választott férfi boldog sajátja. Van-e romantikája a jelen hétköznapjainak?

Például a termelésnek?

Azt hiszem, ebben a vonatkozásban is sok tagadó választ kapnék egy széles körű közvélemény-kutatás során. A harmincöt—negyvenévesek nemzedéke azt mondaná: igen, volt ilyen romantika a háború utáni újjáépítés, a szén-, a híd-, a vasút- csata lázas, éhező és hajszolt napjaiban, sőt még 1950 első nagy alkotásainak építése közben is, minden túlméretezettség és kiirakat-jellegű verseny ellenére is. Dehát miről beszélünk ma? A hatékony termelés igényéről, a termelékenység növelésének szükségességéről, a piackutatás fortélyairól, — szürke témák.

Valóban szürkék?

Meg merem kockáztatni az állítást, hogy az új mechanizmusnak, a szocialista építés mai szakaszának is megvan a romantikája.

Sőt — a maga Terra Incognitái, ismeretlen területei is, amelyek — várják a maguk bátor hajósait.

Emlékezzenek a régebbi évekre. A népgazdaság túlcentralizált, agyontervezett korszakára, amikor az igazgató jóformán a minisztériumi-tervhivatali tervlebontás fő adminisztrátora volt, nem elektronikus agy. hogy mai hasonlattal éljünk, hanem — fogaskerék-áttétel. Szinte a fülembe csengenek főmérnökök, vállalatvezetők, üzemrészvezetők sóhajai, mire lennének képesek egy kicsit több önállósággal, elgondolásaik

szabad vaJónaváltásával. Emlékszem hasonló panaszokra, fel- sorol hatatlanul sok arcra — próbálom őket elképzelni — a mai gazdaságvezetés íróasztalainál. Vajon mennyire érzik, hogy ezek az íróasztalok parancsnoki hidakká váltak, amelyekről ismeretlen területeket kémlelhet a szemük? Unták és legjobbjaik minden hivatalos elítélés dacára sűrűn panaszolták, mennyire „nem fekszik” nekik a kicentizett programok és a mindent agyonbiztosító, minden felelősséget elhárító feljegyzések, ,.bőr- papirok” gyártása. Most — lényegében elgondolásaik váltak és válhatnak valóra. Nincs többé „bőrpapír” — lehet vállalkozni, kihajózni az Elgondolások Tengerére, még a kockázatos szirtek közé, pontosabban a Kockázat Szirtjei közé.

Miféle ismeretlen területek várnak a hajósra?

Még csapdák is. Kalandos csapdák. Például olyan virágzónak látszó területek, mint a nyereség kevés teljesítménnyel és sok spekulációval elérhető zöld pázsitja, amely alatt azonban a mi társadalmi viszonyaink közt konzekvenciókat rejtő morális ingovány rejtőzik: mert lehet nyereségre törekedni, de nem társadalomellenes módon, lehet, sőt kell olcsóbban termelni, de nem bóvlit. És' a társadalom azokat a vállalati „kapitányokat” becsüli, akik mernek, újat találnak és a megbecsülését nem rest kifejezni szóban és pénzben —, de arra kéri őket, ne olyan „újat” találjanak, amit esetleg már a harmincas évek szatócsa is ócskának talált.

Romantikája van a versengésnek is. Nem a papirosversenyeiknek, nem a műhelyben kiszögezett transzparensek festékszagának — ha volt is valaha. Most ilyenféle versengés várja a gazdasági vezetőt: képes-e jobban megoldani egy járás, megye, város ellátását; gyorsabban építeni, korszerűbben, tehát a megvalósítás során is jónak, igaznak bizonyuló, kevésbé „visszaköszönő” tervek alapján; eltérni a sémáktól, jót adni, igényeset. És gazdaságosan. Ilyen gondolatok járnak az átlagember fejében, ha a gazdaságvezetésről hall: ugyan mikor olvas olyan létesítményriportot az újságban, amely nem azt hirdeti diadallal, hogy egy új épület 70 millióba került —, hanem azt, hogy a tervezett helyett tízmilliónál kevesebből építették meg. A kereskedelem vizein hajózó „kapitányoktól” azt, oldják meg az áru eljuttatását még az olyan „távoli szigetvilágokra” is rendszeresen és alaposan, mint a munkás-kerületek pereme, a falu, a tanya. Aztán az se megvetendő felfedező lenne, aki kitűzné a zászlaját... az utolsó hiánycikkre...

Egyszóval: nem szürke évek következnek.

Hogy mennyire lesznek gyümölcsözők, a mai felfedezőkön és hajósokon múlik.

B. F,