Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-06 / 154. szám

Interjú Napirenden: a termelékenység Beszélgetés Rózsa Józseffel, a Munkaügyi Minisztérium főosztályvezetőjével A fejlődés, a nemzeti gyara­podás egyik fő mércéje világ­szerte a munka termelékeny­ségének növekedése, e növe­kedés gyorsasága vagy lassúb­bodása. 1968-ban, a várakozá­sokkal ellentétben az egy fő­re jutó termelés mindössze 1,4 százalékkal növekedett az ál­lami iparban 1967-hez mérten, s több ágazatban nem érte el a korábbi szintet sem. Okokról és okozatokról, összefüggések sűrű szövevényéről beszélge­tett munkatársunk Rózsa Jó­zseffel, a Munkaügyi Miniszté­rium munkaerő-gazdálkodási főosztályának vezetőjével. ! Lassuló növekedés — Az országos adatok közis­mertek. A számok egyben szá­raz kifejezői nagyon is beszédes tényeknek, nevezetesen a terme­lés—létszám—termelékenység tri­umvirátusa közötti szoros össze­függéseknek. Hogyan ítéli meg ön a múlt évet? — Tény, hogy bármilyen mutatóval mérjük is a munka termelékenységének változá­sát, az utóbbi évtizedhez mér­ten 1968-ban jelentősen csök­kent a növekedés üteme. Külö­nösen jelentős a visszaesés 1967-hez képest. Azaz: nőtt ugyan az egy főre jutó terme­lés, de nem a kívánt, s a ko­rábban átlagos mértékben. Rögtön hozzá kell tenni: ma­ga a termelés növekedése is csak fele volt — öt százalék — a sokévi átlagnak. — Az okok összetettek. A reformra való fölkészülés idő­szakában, 1967-ben a vállala­tok jelentős tartalékokat ké­peztek, kifejlődőben van a piaci kontroll, s ez termelési struktúra változtatására kész­tette a vállalatok egy részét stb. Ugyanakkor az induló árakban túl nagy nyereség szerepelt, s ezért a vállalato­kat nem késztette a nyereség növelése különleges erőfeszíté­sekre, sok esetben a termelés növelésére sem. Nem sokat fejlődött a munkaerő-gazdálko­dás, az átlagbérszint hatása is érezhető volt, mert a létszá­ OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOi mot emelő vállalat kedvezőbb helyzetbe jutott a másiknál, attól függetlenül, hogy erre a létszámra a termelésben szük­ség volt-e, vagy sem. — Azt, hogy ez mennyire így volt, bizonyítja: Budapes­ten, ahol a munkaerőforrások kiapadtak, a termelésnöveke­dést teljes egészében a terme­lékenység emelésével fedezték. A megyékben, ahol még van szabad munkaerő, mint példá­ul Szabolcs-Szatmárban, Szol­nok, Somogy és Hajdú-Bihar megyében, jelentős mértékben, míg azokon a területeken, ahol alig találni munkaerőt — Bor­sod, Komárom, Veszprém me­gyében például — alig nőtt a foglalkoztatottak száma. Ez természetesen kihatással volt az egy foglalkoztatottra jutó termelésre is. Hasonló „szóró­dás” tapasztalható a különbö­ző ágazatok esetében, ahol pél­dául a gépipar kilenc száza­lékkal növelte az egy foglal­koztatottra jutó termelést, míg az élelmiszer- vagy a textil­iparban ez a mutató az 1967- es értéket sem érte el. — 1983. első négy hónapjának adatait figyelembe véve, nem tapasztalható változás. Vajon le­hetséges-e központi intézkedé­sekkel elősegíteni a holtpontról val kimozdulást? — Valóban, az év első négy hónapja sem csökkenést, sem emelkedést nem mutat. Figye­lemre méltó azonban, hogy míg 1968-ban májusig nőtt a foglalkoztatottak száma az iparban, addig most öt hónap alatt csökkent. Ez talán apró jele lehet egy kedvező válto­zás kezdetének. .. — Hangsúlyozni szeretném azonban: a. termelékenység csökkenése vagy emelkedése elsősorban nem munkaügyi kérdés, a célhoz, a gyorsabb növekedéshez igen sokféléi ve­zet az út, s e téren a szeré­nyebbek közé tartozik a mun­kaügy. Éppen ezért rossz meg­oldás lenne úgy vélni: drákói munkaügyi rendelkezésekkel — létszám-befagyasztás, a munkahely-változtatás megne­hezítése stb. — megkapjuk a fejlődés alapját. — A korszerű technika fo­kozottabb alkalmazása mel­lett döntő a komplex, minden tényezőt magába foglaló sza­bályozó rendszer, amely helyes irányban tartja a nyereségérde­keltséget, arra sarkallja a vál­lalatokat, hogy érdekük legyen a több és korszerűbb termék, az élőmunkával való takaré­kosság, stb. Ebben a komplex rendszerben természetesen he­lyet kaptak és kapnak a mun­kaügyi intézkedések is, s pél­dául most vizsgáljuk, milyen változások szükségesek az át­lagbérszint szigorának esetle­ges enyhítésére, arra, hogy a vállalatoknak érdemesebb le­gyen a meglévő embereknek többet fizetniük, mint újat föl­venniük. Hosszú távra számolni — A munka termelékeny sí1« ét rendkívül sok tényező — ha más és más mértékben is — befolyá­solja. Tapasztalataik szerint kel­lő figyelem jut ezekre a gazda­sági egységekben? — A sokféle tényező közül csak azokról szólhatok, melyek egyúttal munkaügyi kérdések is. Ezek száma sem . csekély, ezért csupán kettőt emelek ki. Az egyik: még mindig igen nagy tartalékok rejlenek a jobb munkaszervezésben, a hó­végi, negyedévvégi hajrák föl­számolásában, a termelés egyenletesebbé tevésében... A másik, s szerintem rendkívül fontos tényező: a racionálisabb munkaerő-gazdálkodás, s ezzel összefüggésben a munkahelyet változtatók számának csök­kentése. 1968-ban huszonöt­harminc százalékkal növeke­dett a munkahelyet változta­tók száma, s ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy munka­hely-változtatás átlagosan har­mincnapos termeléscsökke­néssel jár, nem nehéz kiszá­mítani, hogy népgazdasági összesítésben horribilis értékű lehetséges termelési produk­tum sikkad így el. Egészséges „feszültséget“ — Félreértés ne essék: nem minden munkahelycsere rossz. Szükség van arra, hogy a pá­lyakezdő fiatalok keressék, s megtalálják helyüket, van népgazdaságilag is szükséges, tehát társadalmilag indokolt munkaerő mobilitás — profil­változások, idénymunkák, gyermekgondozási segélyt igénybe vevők, akik a helyük­re lépnek stb. — ám a teljes mozgás mintegy fele megítélé­sünk szerint nem ilyen okok­kal magyarázható. Sajnos, a vállalatoknál a kelleténél sok­kal kevésbé törődnek ezekkel a kérdésekkel. Arra gondolok: érdeke legyen minden munka- vállalónak, hogy helyén ma­radjon. Nem a munkavállalók egyéni jogait kell csorbítani, hanem tökéletesíteni a válla­lathoz hűek érdekeltségi rend­szerét. — Jól megfizetni a kiválót, nem félni attól, hogy ez — so­kat emlegetik — belső „fe­szültséget” teremt, hiszen az ilyesfajta feszültség nagyon is egészséges. Azaz: nem közpon­ti intézkedésekkel — retor­ziókkal — sújtani azt, aki el­megy, hanem érdeme szerint többet adni annak, aki — ma­rad. — Ide tartozik: végre haté­kony munkaerő-g azdálko- d á s t kellene folytatni a válla­latoknál. Törődni a saját neve­léssel, perspektívát adni az em­bereknek, s ezzel azt a fon­tos tudatot: számítanak rá, szükség van a személyére. A munkaerő egyre inkább „hi­ánycikk” lesz, márpedig ami­ből kevés van, azzal megfon­toltan, okosan kell — kelle­ne — gazdálkodni! A teljes foglalkoztatottság — A munka termelékenységé­nek lassú növekedése, más kér­désekkel egyetemben ismét föl­veti a régi problémát, a teljes foglalkoztatottság helyes értel­mezését? — A kérdés jogos, s na­gyon fontos. Sok a téves fel­fogás, s még a központi szer­vezetek sem egyértelműen íté­lik meg a helyzetet. A teljes foglalkoztatottság azt jelenti: a munkaképes korú lakosság­ból társadalmi méretekben munkát találnak mindazok, akik munkát keresnek. A tel­jes foglalkoztatottság tehát nem egyenlő azzal, hogy min­den faluban, minden kis tele­pülésen működjék ipari üzem, azaz mindenki a lakóhelyén találjon munkát. — Nem lehet megoldás a manufakturális körülmények konzerválása, s még kevésbé ilyenek létrehozása. A terme­lékenység, mint fogalom, s mint gyakorlat, nem tűri a korszerű állóeszközök, s pénz­eszközök szétaprózását. Az olyan esetet például — mint azt a tv-híradó bemutatta —, amikor a gyárban igen nagy termelékenységű gépek állnak létszámhiány miatt, de a vá­rost övező falvakban, igen kezdetleges módszerekkel, a szövetkezet melléküzemében ugyanazt a terméket készítik az emberek. Az ilyesfajta fog­lalkoztatottság nem érdeke a társadalomnak, tehát — hosz- szú távon — nem érdeke az egyénnek sem. Az igazi humanitás — Az igazi humanizáció ugyanis az, ha létrejön az op­timális arány egyén és közös érdek között, mert a társada­lomnak nem munkaviszonyok­ra, hanem — munkára van szüksége! A minden áron lét­rehozott munkahelyek tehát ellentmondanak a humaniz­musnak, hiszen a társadalom csak azt oszthatja el az egyé­neknek, amit megtermelnek a gazdaság egészében, s nem oszthatja el a — munkavi­szonyokat. .. A teljes foglal­koztatottságot az állam sokfé­le módon tudja befolyásolni, figyelemmel arra is, hogy ren­geteg emberi probléma sűrű­södik ebben, tehát hatékony­ság és humanitás kell, hogy közös pontban találkozzék. En­nek pedig előfeltétele a haté­konyság, melynek döntő té­nyezője a termelékenység. — összegezésként: a szabá­lyozók tökéletesítése a kívána­tos változások kulcsa. Nagy nyereséget csökkenő, vagy akárcsak lassúbbodó termelé­kenységi ütem mellett hosszú távon lehetetlen elérni. Ezért érdeke minden vállalatnak, hogy hosszú távra gondolkod­jék, s ezért érdeke a népgaz­daságnak is, hogy szabályozói­val a nyereségérdekeltségben erőteljesebb szerepet juttasson a munka termelékenységének. Feltehető, hogy 1971-től a sza­bályozók ilyen természetű mó­dosítására is sor kerül. M. O. OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOi OOOOOOOOOOOOOOlOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO pp HÉ, MAGA! pp Egy Pécs—Szekszárd között közlekedő autó­buszon így szólított meg a kalauznő: „Hé, ma­ga! Legközelebb ne gyújtson rá!”. Mit tehettem, tudomásul vettem, hogy „hé’ vagyok és „maga", továbbá azt is, bár tiltó táb­la nincs, dohányozni tilos. Tudomásul vettem azt is, hogy bár hírünk a világban egykor az volt, hogy a magyar nép udvarias, ember- és vendégszerető, mi több lovagias, — újabban mindezek ellenkezőjével tűnünk ki, vagy in­kább föl. Pedig az udvariasság ma sem kerül pénzbe, legalábbis nem tudok róla, hogy abba kerülne. Arról sem hallottam, hagy valakinek emberi rangját bármikor és bárhol megtépáz­ta volna az udvarias magatartás. Mindennapos viták tárgya manapság az ifjú­ság, amelynek elítélő jelzői — főleg az idő­sebbek körében — közszájon forognak, tanúsít­ván: — Kíméletlenek! Neveletlenek! Törtetők! Érzéketlenek! És így tovább. Tessék körülnézni, akár csak egy autóbusz­állomáson. Szíveskedjenek gyönyörködni abban, micsoda csontzene kezdődik egy-egy beszállás­kor. A „zenekar” prímhegedűsei felnőttek, meg­lett korú férfiak, nők. A fiataloknak van kitől lanulniok! Megjegyzem, ha egy borzas hajú if­jú így szól valamelyik komájához, hogy „hé, hapsikám!” —, mosolyog az ember. Hiszen ez a fajta „szókincs” nem öregszik meg az emberrel A fiatal, az kinövi, eldobja, mint azt a ruhát, amibe már nem fér bele. De mi lesz azzal a bolti eladóval, pincérrel, hosszasan sorolhat­nám még, hogy kivel, aki, akik drágábban mé­rik az udvariasságot, mint hajdanvolt patiku­sok a gyógyszert? Van aztán, ahol természetes közelséget je­lent az udvariasság. Feljegyzem, mert megiri­gyeltem. Hetente kétszer áthalad Szekszárdon egy autóbusz, a magyar—jugoszláv forgalom já­rataként, és Siófokig közlekedve, szállít hazai utasokat is. A járat Dubrovnikből indul, Belg- rádot is érinti, legénysége jócskán elveszítheti kora reggeli frisseségét, jó kedvét, mire a busz ideér. De a kalauz, aki egy táblázatból olvassa, kinek mennyit kell fizetnie, maga a türelem. A járat nemzetközi, de ha az utas szól, megáll­nak bármelyik eperfánál. Nincs morgás. Sőt! Jön a kalauz végig a kocsin és cigarettával kínálja a meghökkent utasokat. Nem szoktunk ilyesmihez! Senki sem bánja a tört magyarsá­got, a számára könnyebbnek bizonyuló tege- zést. Még a nagymama korú néni sem, aki sza­badkozik a cigarettakínálástól, majd széles mo­sollyal, köszönve rakja el a „kóstolót”. — Szervusz. Á viszontlátás! Irigylem. Neki nem kerül pénzbe, de még csak különösebb fáradtságba sem az udvarias­ság. Fáradhatatlanul és buzgón magyarázza a kíváncsi hazai utasnak, akár tizedszerre is, mi­kor jönnek, mikor mennek, hogy igen, forin­tért lehet utazni. Ne vessen rám senki követ, hogy a két pél­da közötti párhuzam azóta is foglalkoztat. A „Hé, maga!”, meg emez az udvarias szolgálat­készség. Manapság már nem divat nálunk udvarias- sági mozgalmat indítani. Annyi ilyen mozga­lom volt, és csak a közlekedésben is mire mentünk? (Tisztelet a kivételeknek!). Pedig ne mondja nekem senki, hogy számára mind­egy, hogyan szólnak hozzá, milyen elbánásban részesítik. Azt hiszem, próbálkozni kéne, újra, mert mit ér a mesebeli áruház, ahol akár mindent megvásárolhat az ember, ha foghegy­ről beszélnek vele? Mit ér a legpompásabb közlekedési eszköz, ha a dolgozói egyéni sé­relmeikért, bosszúságaikért az utason vesz­nek elégtételt? Nem folytatom. Egyébként is van egy olyan titkos sejtésem, hogy az udvariasság nem ve­szett el végképp, legfeljebb mi lettünk kényel­mesebbek és elfelejtettük, hogy amit mi nem adunk meg, azt hiába várjuk viszont. Nincs mit viszonozni. Száz szónak is egy a vége: időnként csak nem ártana udvariassági moz­galmat indítani. — li. — SoOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOJOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOt

Next

/
Oldalképek
Tartalom