Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-23 / 168. szám

& Adjuk most ált a szót a .szakszervezet ttt&úrá- nak: „A bejelentés után - kijöttek a televíziótól és beszélgettek a dolgozókkal. Az egyik ember szemrebbenés nélkül mondta be a mikrofonba: ,A vezetők nem tettek semmit a gáz ellen.’-A mellette álló szomszédja ezt füle hallatára azon- nyomban megcáfolta azzal, hogy igenis konkrét intézkedések történtek. Miután a Tv munka­társai meggyőződtek arról, hogy csakugyan, azt a részt, miszerint a .vezetőle nem tettek semmit, a filmből kivágták.” — mondótta a szakszerve­zet titkára. Itt most újból érdemes megállni. Mi is tör­tént tulajdonképpen? A Televízió kötelesség- szerűen eleget tett a Lám part bonyhádi gyár­egysége néhány dolgozója' kívánságának.' Meg­jelent a gyár területén kivizsgálni a panaszos ügyet. Beigazolódott azonban, hogy a panaszosok néhány fontos körülményt elhallgattak. Az egész akció szervezője ezen a napon be sem ment a gyárba. De történt még valami. Az egyik ember ki­jelentette: A vezetők semmit nem tettek. Nos, éppen ez a kijelentés a legizgalmasabb, mivel nem több, nem kevesebb, mint hazugság. A tévé viszont egyszerűen intézte el: a filmből kivágta. De vajon ez a módszer összeegyeztethető a szo­cialista demokrácia alapelveivel? Aligha. Ezzel a módszerrel szembe lehet szállni a demagógiá­val? Egyáltalán nem. A gyár vezetői, ha kérde- zik, joggal kérdezik: Miért nem hagyták benne a filmben a valótlan kijelentést, s miért nem leplezték le a nyilvánosság előtt, hogy az egész szemenszedett hazugság. Igaz: kényelmes meg­oldás az elképzelésekbe bele nem illő részt a filmből kivágni, de hol itt az elvszerűség? Vagy la vezetőt, ha ütni lehet, akkor „hurrá!”, ha azonban védeni kell, akkor visszavonulunk? Burkolt munkásellenességnek foghatjuk fel az eleven, a valóságos konfliktusok előli kitérést, csak azért, mert jelen esetben egy .demagógra, aki történetesen fizikai dolgozó, ki kellene mondani, hogy hazudik... S itt sajnos a kö­vetkezetességgel van baj. Persze hatáskeltés, kényelem szempontjából, jó módszer filmkivá­gással a valóságot meghamisítani, de kérdés, kinek használ? $ Érdemes nyomon kísérni a további fejlemé­nyeket. Megkérdeztük a szakszervezet titkárától, hogy ml történt azzal az emberrel, aki odaállt a felvevőgép elé és szemrebbenés nélkül hazu­dott. „Semmi, mi történt volna vele?” Nos, itt most veszélyes vizeken evezünk, de vállaljuk a kockázatok mindegyikét. Először: furcsa, de tulajdonképpen érthető, hogy a demagóg mun­kásoktól a vezetők félnek és gyakran egy rendes, szorgalmas emberhez . kíméletlenebbek, mint a hazudozó. fecsegő, naplopóhoz. Miért? Kiderült, attól tartottak,, ha a hazudozót, akár csak meg- -1 dorgálják, nyomban olyan színezete lesz a do­lognak, hogy megtorolták a bírálatot. Sajnos a Beszélgetés a munkáról Ha ütni lehet akkor hurrá ? felszínes ítélkezés legtöbbször csakugyan a ve­zetőn veri el a port. Tehát tisztázzuk: a kritika elfojtása, a bírálat megtorlása lett volna, ha ezt a tévének nyilatkozó emberi így vagy úgy, de felelősségre vonják? Nem. Azért nem. mert a bírálat és a hazugság két különböző dolog. És egy 1300 munkást foglalkoztató üzemben éppen á kollektíva érdeke a kettőt élesen és világosan elhatárolni egymástól. A Lampart-gyár dolgo­zóinak döntő többsége józan gondolkodású, el­fogulatlanul ítélkező ember. Ezeknek az embe­reknek a szemében azáltal is nőhet a vezetők tekintélye, ha felelősségre vonják a demagógo­kat. Másodszor: „Nagy a demokrácia” — állapította meig a beszélgetés során a gyár főmérnöke. Mol­nár János I. dolgozó szavaiból Viszont arra kel­lett inkább következtetni, hogy a gyár dolgozói és vezetői hagyják magukat sakkban tartani egy maroknyi bajkeverőtől. Molnár elvtárs arról be­szélt, jöttek a húzóprésnél dolgozó emberek, hogy micsoda rend ez már megint; nincs felfogó csavar, nem tudnak dolgozni. „Csavart nekünk, de azonnal” — követelték. Miután a szóban for­gó csavarok elkészítése hosszabb időt vesz igény­be, a művezető arra kényszerült, hogy megnézze, csakugyan elfogytak-e a csavarok? Nem fogytak . el, még több mint harmincat szedett össze.- S ezzel napirendre tértek a dolog felett. Senkinek nem jutott eszébe megkérdezni a követelőzők­től: miért csinálnak pánikot? Miért követelőz­nek? És miért nem tudja a művezető megnézés nélkül is, hogy van-e valami a „birodalmában”,, avagy nincs? Amikor a főmérnök némi iróniával és sokat sejtetően megjegyezte, „sok múlik azon, hogy az új dolgozó, .’amikor beteszi a lábát, milyennek látja a rendet, a fegyelmet” — a főmérnök való­színűleg arra gondolt, a következetesség nem túl • ismerős fogalom «. bonyhádi - gyárban.- Erről a helyi vezetők, de nemcsak ők tehetnek. Részt vett a beszélgetésben Váradi László, a járási pártbizottság munkatársa. Azt a párttagot, aki a tévéhez intézett beadványt szervezte, kiváló munkásnak, jó elvtársnak minősítette. Eszünkbe sem jut kétségbe vonni szavai igazát, de feltűnt, hogy a járási pártbizottság munkatársának egyetlen elmarasztaló megjegyzése sem volt e párttag által kezdeményezett „felhajtásról”. Az ilyen természetű semlegesség nem nagyon kész­teti a gyárvezetést a következetességre, hiszen ki akarja kitenni magát annak, hogy munkás­ellenes hírbe kerüljön? Nehéz ügyek ezek. De­ltát néma gyermeknek az anyja sem érti meg a szavait. A vita, a beszélgetés során valaki megjegyezte, nem érti, miért kell néhány kirívó esetnek ilyen nagy feneket keríteni. Hiszen alapvető bajok nincsenek. „Csakugyan a gyár még nem dőlt össze” — jegyezte meg a főmérnök. Mi úgy véljük: alapvető bajnak tekintendő, ha egy kri­tikus helyzetben bebizonyosodik az ami a nor­mális hétköznapok során kitapinthatóan nem kerül felszínre, az, hogy a vezetők nem számít­hatnak maradéktalanul a dolgozókra, a dolgozók nem bíznak meg a vezetőkben. Erről nem venni tudomást, azzal a vonalasnak vélt kijelentéssel, hogy alapvető bajok nincsenek, nem jelent mást. mint a tények semmibe vevését. Tartósan el­odázni, presztizsokokból a létező feszültségeket semmisnek nyilvánítani nem lehet. Ma már csak azzal megelégedni sem lehet. Hogy folyik a ter­melés, megtartottuk a termelési értekezleteket, a gyár megszokott rendben dolgozik, szóval „alap­vető bajok” nincsenek. A régi követelményekhez képest csakugyan nincsenek. De az új, bonyolultabb helyzethez képest már vannak. Ezek azonban kizárólag akkor vehetők észre, ha újszerű látásmóddal közelítjük meg a munkáskollektíva életét, hét­köznapjait. megnyilvánulásait. S ha a megnyil­vánulásokat nem külön-külön, hanem együtt^ véve vizsgáljuk. Ha pusztán annyit sikerül meg­érteni a folyamatos munka tagadásából, hogy néhány ember köti az ebet a karóhoz, akkor az egész nem látszik nagy ügynek. De ha mé­lyére nézünk a dolognak, akkor itt többről van szó, arról, hogy tudnak-e a dolgozók a vezetők fejével • gondolkodni. Ám az összefüggések tag­lalása során törvényszerűen el kell jutni annak a kérdésnek a feltevéséig is, hogy bizonyos hely­zetekben tudnak-e a vezetők a dolgozók fejével gondolkodni? Mielőtt erre választ keresnénk, idézzünk , egy nagyon érdekes véleményt. „Az itt dolgozó em­berek hatvan százaléka munkás, negyven száza­léka majd csak lesz munkás” — mondotta Si­mon Imre üzemvezető. Ez a körülmény nehezíti ugyan, de jórészt meg is határozza á vezetők dolgát, amikor arról van szó, hogy a dolgozók fejével is kell gondolkodniuk. (Folytatjuk;} SZEKULTTY PÉTER „Ne csak éveket adjunk az életnek” hanem Hetet is az éveknek" — szól a szép intelem, s eszembe jut, hogy pályakezdő újságíróként milyen döbbe­nettel lapoztam azokat a meg­sárgult lappéldányokat, ame­lyek a harmincas évek vilá­gába kalauzoltak vissza. Ma sem tudom, miért vadásztam különös hévvel azokra a hír­adásokra, amik a testi-szelle­mi nyomorúság arcát pró­bálták szűkszavúan, de agitá- cióval fölérő erővel leleplez­ni. Ifjonti ismeretszomjúsá­gomban az ember érdekelt, az ereje teljében lévő és az ere­jében megfogyatkozott, egy olyan társadalomban, amelyik a gyöngékre, tűrő-szelidekre farkaserkölcsöket kényszerí- tett. Hányszor olvastam el- szörnyedve, hogy a valameny- nyire biztos életet jelentő földért, nyomorú kis vagyon­káért küzdő fiatalok, dologra már aliű fogható, idős szülei­ket milyen kiszámított ke­gyetlenséggel segítették más­világra. A lélegzetnyi króni­kák valahány á egy dráma volt. ]Vfa már ritkán jutnak eszembe ezek a drá­mák, hajlott korú áldoza­taikkal, hiszen a mi világunk — ez a sokszor eléggé nerrf becsült jelen, aminél mindig jobbat kívánunk —, nemcsak éveket ad az életnek, hanem életet is az éveknek. Igaz. nem annyi, és nem olyan jó ízű életet, mint amennyi kel­lene, de az tény, hogy évről évre mind többen vannak azok az idős emberek, akik a társadalom segítségére, gon­dozására szorulnak és nem maradnak támasz nélkül. Az elmúlt tíz év során meg­duplázódott az az összeg, amit az álláni szociális gon­dozásra és. ennek fejleszté­sére ód; Országosan fél- milliárdot meghaladó ez az , összeg, és az egészségügy költségvetésének kis híján 8 százaléka. A szükség és a le­hetőségek összehangolásának jegyében mind többet tudunk adni. Az elmúlt évben orszá­gos viszonylatban 3i ezer gondoskodásra szoruló része­sült rendszeres szociális se­gélyben. 1958-tól 68-ig több mint 35 százalékkal emelke­dett a szociális otthonok be­fogadóképessége. Az egész or­szág területén 26 ezer idős ember részesül szociális ott­honi ellátásban és akár me­gyénkben, országosan is most van kialakulóban egy új, rö­vid idő alatt népszerűvé lett gondozási forma, az öregek napközi otthoni hálózatának építése. Szerte az országban 240, öregnek szánt napközi működik, megyénkben ki­lenc. S wj még az is, hogy ahol nem szervezték még meg a Házi szociális gondo­zást, ott most keresik a szo­ciális gondozónők foglalkoz­tatásának lehetőségét. Ma még hazánkban csak 90 ilyen gondozónő tevékenykedik. 1V| egnyugtató és egyben új tennivalókra föl­készítő adatok ezek, hiszen ha két marokkal adnánk az éle­tet, akkor is lenne előrelépni valónk és még több adni- valónk. A népesség alakulá­sának törvényszerűségeit ku­tató szakemberek jó előre fi­gyelmeztetnek arra, hogy az elkövetkező években tovább fog növekedni az egyedül élő, gondoskodásra szoruló öre­gek száma. JEzé'rt a következő ötéves tervben mennyiségileg és minőségileg tovább kell fejlesztenünk a szociális gon­doskodásnak csaknem ■ minden formáját, gyakorlatát, sőt, az új igényeknek megfelelően, új ellátási formákat is meg kell honosítanunk. Ilyen új el­látási forma a nyugdíjasok háza, vagy a nyugdíjas pen­ziók létrehozása. lYTem kis jelentőségű fel- ' adatok ezek, megvaló­sításukban nem elég csak a pénz, az anyagi áldozatkész­ség, szükség van a társada­lom széles körű, jó szívvel adott segítségére is. Mindenesetre, az a majd valamikor pályakezdő kollé­ga, aki múlt időket idézni ül megvénült újságok mellé, szebb, emberibb szavú üze­neteket kap ezekről az évek­ről, amelyeknek ma munkálói vagyunk. Persze, nem árt egy világkép teljes megalkotásá­hoz, ha messzebbre vissza­megy és tudja azt is, hogy honnan indultunk, mígnem életet is adhattunk — adha­tunk — az éveknek.- li ­Libanonba hajózik a Tolna megyei óbúza A fadd-dombori volt hajóállomáson 130 vagon óbúza rakodását kezdte meg szombaton egy nagy uszályra a Tol­na megyei Gabonafelvásárló- és Feldolgozó Vállalat. A jó minőségű magyar óbúzát Libanonba szállítják, A kiválo­gatott exportbúzát a vállalat tengelici, szekszárdi és nagy­dorogi raktárából tehergépkocsikon, köztük billenőlapos kocsikon szállítják a Duna-partra, s ott egy tisztítógép­sor megtisztítja, majd szállítószalagon ömlesztik a hajó- térbe. Keddig ötven vagon óbúzát eresztettek az uszályba, s ha kedvez az időjárás a hét végéig befejezik a rakodást és elindul a hajószállítmány a Fekete-tenger irányába. Megkezdték az új búza rakodását is a dunai uszályok­ra. Dunaszeltcsőn a bátai tsz, Madocsán a helyi Igazság Tsz, Gerjenben pedig az állami gazdaság hordja hajóra búzáját, hogy a vállalat vízi úton szállítsa a csepeli kikö­tőbe. A tervek szerint 400—500 vagon gabonát szállítanak az olcsó vízi úton Budapestre, júliusban és augusztusban Tolna megyéből. Azt is tervezik, hogy kivitelre szintén uszályokon szállítják majd a kukoricát és a napraforgót. <-bás)

Next

/
Oldalképek
Tartalom