Tolna Megyei Népújság, 1969. július (19. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-20 / 166. szám

A Lampart nagyvállalat bonyhádi gyáregysége 1300 munkást íug'aikoAtat. í:i> él következik, 1‘oina megyei mértékkel a vidék cgj jientös ipari létesítménye közé sorolandó. A dolgozva, többsége a környező községekből jár a munkahelyére, ahogyan mondani szokás, ingázik. Eltérően a többi bonyhádi üzemtől, méginkább a kisipar termelőszövetkezeteitől a Lam- part bonyhádi gyáregységben bárom műszakban dolgoznak az emberek. A gépek régiek, elavultak, a gyárvezetők véleménye szerint; szociális létesítmények és munkakörülmények szempontjából helyzetük távolról sem közelíti meg a kívánatost. Az ideálisról ne is beszéljünk. Mindezek előrebocsátását azért tartjuk szükségesnek, mert az elkövetkezendő napokban cikksorozatban számolunk be arról, hogy milyen újszerű gondok foglalkoztatják a vezetőket és a dolgozókat az új gazdasági mechanizmus második évében. Párt-, gazdasági- és tömegszervezeti vezetőkkel beszélgettünk erről, közöttük fizikai dolgozókkal is.

1

969. január 1-én különös helyzet állott elő a Lampart bonyhádi gyáregységében. Ez a kívülről is ódon, a XIX. század zsúfolt gyárhodályaira emlékeztető üzem éppen a reform által diktált iram miatt, válságos helyzetbe került. A vezetők és a dolgozók szembekerültek egymással, és a feszültséget, különös módon, a követelmények hozták felszínre. Még pontosabban: a követelmények és az elavult géppark ellentmondásai. Nagy I,ászló, a gyáregység dolgozója ezt a következőképpen fogalmazta meg:

— Arról volt szó, hogy január 1-gyel áttérünk a 44 órás munkahétre. Lesújtott és váratlanul érintett, hogy a 44 órás munkahét helyett kilátásba helyezték a folyamatos munka bevezetését, ami azt jelenti, hogy még vasárnap is kell dolgozni.

Mi történt? A 44 órás munkahét bevezetésének körültekintő programját a gyár vezetői még

1968. szeptemberében kidolgozták, hogy idejében megjárja, jóváhagyás céljából a szakszervezetet, a főhatóságokat. Körültekintően jártak el. Arra azonban nem gondolhattak, hogy a sajtoló üzemben az új esztendőt két gép törése miatt a lehető legnagyobb nehézségekkel kell kezdeniük. Osztottak, szoroztak, gondolkodtak, kikalkuláltak, és kijött a végeredmény, a negyvennégy órás munkahét bevezetése átmenetileg lehetetlen, sőt ha a sajtóiéban nem térnek át a folyamatos termelésre, akkor mintegy százhúsz- százötven embert el kell bocsátaniok. Ez azonban lelkiismereti kérdés, hiszen a tél kellős közepén, másfél száz embert kitenni az utcára, egy szerűen elképzelhetetlen. Tudni kell, hogy a sajtoló üzem kulcsfontossággal bír, mert amennyiben ez az üzem nem dolgozik megfelelő termelékenységgel, a tőle függő zománcozok, savázók, csomagolók stb. munka nélkül maradnak. Mindezt sókkal részletesebben, nagy szakmai hozzáértéssel, a dolgozók iránt érzett felelősséggel Máté Gyula főmérnök monWta el.

Ebben a nehéz helyzetben látszólag két érdek ütközött össze, nevezetesen a gyár dolgozóinak kollektív érdeke, amit kétség kívül a vezetők képviseltek és egyelőre ők ismertek, továbbá az

Beszélgetés a munkáról

Tudnak-e gondolkodni a vezetők fejével ?

egyes emberek érdeke, akiknek nem hogy csökkent volna a munkaidejük, ellenkezőleg, a rendkívüli helyzetre való tekintettel, a vasárnapjukat is igénybe kellett venni, havonta egyszer, legfeljebb kétszer. Ebben a helyzetben egy, a reform szempontjából sorsdöntő kérdésnek kellett eldőlnie: tudnak-e a dolgozók a vezetők fejével gondolkodni, a vezetők rendelkeznek-e azzal a türelemmel, munkásszeretettel, amelynek segítségével hozzásegíthetik a dolgozókat, hogy most a vezetők fejével gondolkodjanak? Érdekes és lényegbevágó kérdés ez. összefüggésbe hozható a bizalommal, az alkotó légkörrel, az emberekkel való bánásmód művészetével, és még számos időszerű dologgal, így például a korszerű politikai munkával, a vezetés tudományával is.

Bebizonyosodott, hogy a dolgozók egy része nem képes, méginkább: nem akar a vezetők fejével gondolkodni. Ennek a nyílt kimondása azért is lényeges, mert időnként még ma is misztifikáljuk és teljesnek hisszük a munkásöntudatot. A lehető legnagyobb tévedés. És a lehető legtöbb kár származik abból, ha úgy közelítjük meg a munkásság érdekeit képviselvén az ilyen és az ehhez hasonló feszültségeket, hogy nem veszünk tudomást a tényekről. Arról, hogy a gyárban nem az eszményi, a brossurákból ismert munkás dolgozik, hanem a munkások. Ezt figyelmen kívül hagyni, azzal a veszéllyel jár, hogy elvtelenül gyengítjük a vezetők tekintélyét és olyan emberek alá adnánk lovat, akik távolról sem képviselnek közösségi érdekeket.

Kimondjuk. Néhány munkás semmiféle észérvet nem volt hajlandó elfogadni, képtelen volt az egész kollektíva érdekeire tekintettel lenni, és kézzel-lábbal tiltakozott a folyamatos munka ellen. Hogy el kell küldeni másfél száz munkást? Hogy a nyereségrészesedés esélye semmivé zsugorodhat? Mindez nem hatott rájuk. Küldöttséget menesztette'/, beadványokat szerkesztettek, panaszos leveleket írtak, összességében kifejezésre juttatták, hogy az egyéni érdeket mindennél előbbre valónak tartják. Most egy ilyen helyzet létrejötte azért is nagy figyelmet és megkülönböztetett tanulmányozást érdemel, mert némelykor általánosítható. Egyúttal azonban a tudatformálás irányát is megszabja, hézagait is megmutatja. „Mindig lesznek olyan emberek, akikkel nehéz boldogulni” — mondta Reményi Sándor,, a munkaügyi osztály vezetője. Ezzel a kijelentéssel felesleges vitatkozni, de a mögötte rejtőző belenyugvással szükséges. Tény, hogy mindig lesznek olyan emberek, akikkel nehéz boldogulni, de amikor egy gyár kritikus helyzetbe kerül, akkor a tudatformálás üresjáratait jelzi az oktalan szembenállás, és a meg nem értés.

V

áratlan nehézségek meglepetésként a jövőben még gyakrabban érhetik az üzemet. Ezekre felkészülni nem jelent pesszimizmust. S hogy némelykor — annak ellenére, hogy az üzemi és az egyéni érdekek a jövőben sem lesznek mindig összhangban —, a dolgozók képesek legyenek a vezető fejével gondolkodni, arra a dolgozókat felkészíteni, éppen a párt és a szakszervezet dolga. Fel merjük tételezni; ha a gyáregység szakemberei nem kész tényekkel és kidolgozott munkarenddel, beosztással állnak a dolgozók elé, hanem azzal, hogy „elvtársak, ilyen helyzet állott elő, ez látszik a legjobb kiútnak, mondjanak véleményt”, szóval, ha ezzel álltak volna elő, valószínűleg éppen a munkások javasolták volna a vasárnapi műszakokat. Csupán fogás kérdése lenne ez? Megítélésünk szerint nem. Ez a gondok megosztása lenne, s annak az elősegítése, hogy még a legdemagógabb ember is kényszerülve legyen a gyár tulajdonosának éreznie magát. Vitatkozni azután is lehet, de az üzemi demokrácia érvényrejuttatása és nem utolsósorban a MÓDSZER a letéteményese annak, hogy a dolgozó vezetőnek is érezze magát. A kezdeményezésnek minden esetben föntről kell kiindulnia. Az igazgatói irodából, a párt és a szakszervezet helyiségeiből.

A beszélgetés során némelyik szakvezető úgy találta, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk ennek a kérdésnek. Végeredményben különdíjazás- sal, a folyamatos munkát sikerült megoldani. Vasárnap helyett megkapták a dolgozók a szabad napot és béren felül hetvenöt forintot minden vasárnapi műszakért. Sikerült tehát csakugyan a folyamatos munkát megoldani, de a tanulság, a nehézségek elemzése, a tényekkel való kíméletlen szembenézés a jövőre nézve elengedhetetlen. Ezzel ért egyet Nagy Ferenc igazgató és Se- besi Sütő Albert párttitkár is.

(Folytatjuk.) SZEKULITY PÉTER

Arcok a gyárból

Lány a targoncán

A villamos targonca ládákkal rakottan porzik a gyár udvarán.

Vezetője leány. Fehér nylonkendővel köti le lobogni, szállni akaró, dús hajtfürtjeit. A targonca surrogva elhúz a raktár felé. Kis idő múlva ismét, mint a tünemény, előbújik, fürgén elrohan mellettem.

Intek. A targonca szépen, ahogy jó vezetőtől illik, megáll, A targonca nem zökken, nem csikorognak kerekei.

— Ügyesen állt meg, kislány.

— Ügyesen? így kell. így tanultam.

— Mikor tanulta?

— Már régen. Kakstetter Ferenc, a főnököm mondta: leány, nem akarsz targoncás lenni? Azt mondtam, akarok. És alig álltam be a gyárba, máris mentem tanfolyamra. Kilenc napig Pesten tanultam a targoncavezetést.

— Nem félt a géptől?

— Nem. Tizennyolc éves voltam, amikor motorvizsgát tettem, nagymotorral. Az ősszel meg autóvezetésből szereztem jogosítványt.

— Szóval civilben is vezet. Kinek a kocsiját?

— A papám Fiat 124- esét.

— Mit szólnak a férfiak,

hogy leány ül a targonca nyergében?

— Mit szólnak? Semmit. Azt mondja a főnököm, Hajdók Hajni, te vagy a legjobb targoncásom. Ezt mondta az Ambrus szaki is, a termelési főnök. Nekik csak lehet hinni?

Igen, nekik el lehet hinni, hogy Hajdók Hajnalka kiváló targoncavezető ... Ámbár senki sem vitatta, hogy nem az.- P.i Hogy könnyebb legyen az áztatósoknak

Kevés az áztatómunkás a kendergy árakban, már évek óta. Nem a kereset miatt jelentkeznek kevesen erre a munkára — egy jó áztatós ha minden jól megy, havi öt-hatezret is megkereshet — hanem azért, mert a kender- áztatás egyike a legnehezebb fizikai munkáknak. Sokan szívesebben mennek oda dolgozni, ahol, ha alacsonyabb is a fizetés, de nem kell emelgetni a nehéz, vizes kenderkévéket.

A Dunaföldvári Kender- gyárban is évek óta tart az áztatóslétszám-hiány. Áztatni viszont kell, ha nincs elegendő ázott kender, elállnak a kikészítőgépek. A munkaerő- hiány késztette a gyárat arra. hogy keresse a megodást a munka könnyítésére. Különféle szervezési intézkedésekkel, gépesítéssel pótolja a hiányzó munkaerőt.

Egyike ezeknek az intézkedéseknek, hogy a gyár megszüntette a kendernek hajón történő szállítását. Számításokat végeztek a szállítással kapcsolatban és kiderült, hogy gépkocsival, vontatóval olcsóbb a fuvarozás. A Duna mente termelőkörzetekben is tengelyeken kell az uszályhoz szállítani a kendert, és ha az uszály megérkezik, megint csak ki kell rakni és vontatóval beszállítani a telepre. Ha közúton szállítják, kétszeri átrakást takarítanak meg. A gyári kirakok felszabadulnak, az áztatásnál lehet foglalkoztatni őket.

Átszervezték a munkát az áztatásnál is az egyes műveleteket külön brigádok végHuszonöt mázsa ázott kendert emel ki a daru egyszerre a medencéből.

zik. A száradás utáni kötözést — ez viszonylag könnyebb munka — asszonyokra, lányokra is lehet bízni. A legjelentősebb intézkedés azonban a „kivetés” gépesítése volt. Egyébként az áztatásnál meglehetősen korlátozott a gépesítés lehetősége, bár az iparban kísérleteztek alagut- áztató berendezéssel, ez azonban igen költséges, tízmilliós beruházást igényelne. Az áztatós legnehezebb munkájának, a kivetésnek gépesítése egyetlen autódaruval megoldható. A kivetés — az ázott kender kiszedése a medencéből — már nem kézi erővel

történik a dunaföldvári gyárban. A daru egy „fogásra” huszonöt mázsa ázott kendert emel ki a medencéből.

Egy medence kivetéséhez korábban nyolc áztatómunkás ötórai munkájára volt szükség. Most négyen — két akasztó, egy darukezelő és egy vontatóvezető — egy óra alatt ürítenek ki egy áztatómedencét.

Ha a földvári gyárban hagyományos módszerrel végeznék az áztatást, ehhez a munkához nyolcvan emberre lenne szükség. Most mindössze ötvennégy munkást foglaLkoz- tatnak az áztatásnál.