Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
Ä. I. Matvejev KÁÍM iÁJÜOSe Iljics ajándéka Nyári vers Kidőli, akár a tej, a kattan! hű. Tűnődik-piheg a világ. A „Moszkovszkij Rabocsij” Kiadó Lenin születésének 100. évfordulójára a többi között „A mi Iljicsilnk" címmel kötetet je- jentet még, amelyben 49 visszaemlékezést találni olyan munkásoktól, parasztoktól, munkatársaktól, forradalmároktól, akik ismerték Lenint, együtt dolgoztak, együtt harcoltak vele. Az egyik, először megjelenő visszaemlékezés szerzője Alekszej Iljics Matvejev erdész, aki annak idején a moszkvai kormányzóság za- vidovoi erdészetében dolgozott. Az Oktyabrszkaja vasútvonal Resetnyikovo állomása 100 kilométernyire fekszik Moszkvától. Az állomástól öt kilométernyire, fenyők és nyírfák között állt a zavidovoi erdészet rozoga erdészháza. „Fekete postakocsiállomás” volt a neve. Apám itt volt erdész, családunk hosszú éveken át itt élt. De főképpen azért emlékezetes számomra- ez az erdészház, mert I tizenkét éves fiúcskaként itt találkoztam kétszer is Leninnel. 1920. május 10-én délután kint üldögéltünk apámmal a tornácon, amikor az úton négy vadász közeledett. Közülük hármat nem egyszer láttunk már erre vadászni, moszkvai állami hivatalok felelős mun- ’ katársai voltak, a negyediket nem ismertük. Zömök?* vöröses szakállú, közepes termetű férfi volt. Nem sietett, mozdulatai valahogy' rríégis gyorsak voltak. Hosszú kabát volt rajta, a fején hátratolt sapka, a lábán egyszerű csizma. A beszélgetésre anyám is kijött, köszönt, s mosolyogva,kérdezte: r9 — Ma még egy bácsikát is^. hoztak magukkal ? — Amint látja, nem akartam lemaradni a fiataloktól. — Ám ea a bácsika eleve- ■ nebb, mint mi, fiatalok, — tréfálkozott, az egyik vadász. Anyám leültette a vendége- ket. — Hát, te tanulsz? — fordult hozzám váratlanul az ismeretlen vadász. — Nem bácsi, nem tanulok. Apám beteg, helyette kell dolgoznom — feleltem bátortalanul. Szamovár került az asztalra. A tea mellé anyám tojást és forralt tejet adott. Kenyerünk nem volt, cukorról meg akkoriban szó se lehetett. — Nem tudom mással megkínálni magukat — mondta bocsánatkérőn anyám. — Ugyan! Nálunk, Moszkvában tojásnak, és ilyen finom tejnek még a színét se látjuk, — szólt az ismeretlen vadász. Az asztal sarkánál ült,? nem- volt hajlandó az asztalfőre ülni. Tea után a vadászok felkerekedtek. Engem bíztak meg az új ismerős kíséretével. Fogtam én is régi, agyondrótozott puskámat, s mindenben igyekeztem utánozni a felnőtteket. A vendég elvette a fegyveremet, gondosan megvizsgálta, aztán kijelentette: — Ez nem fegyver, lövés közben felrobbanhat! — Dehogy robban, bácsi. Már sokat lőttem vele, — erős- ködtem, de ő nem engedte magammal vinni a puskát, A vadászhely közel VQlt, Mindenki elfoglalta a helyét. Rövidesen meghallottuk a sza - Jonkák lcurrogását, — Vonulnak már. nézze csak! — suttogtam, a vendégnek, de ő nem emelte fel /■ fegyvért,' csak mosolyogva nézte a madarakat. — Ej, hát hogy lehetett ezt elszalasztani ? — bosszankodtam. — Miért nem lő, bácsi? Már a negyedik szalonkát szalasztotta el. — Mit gondolsz, Ljosa, — mondta barátságosan a moszkvai — feltétlenül lőni kell? — De hát akkor miért jött ki ide? — Nagyvárosban lakom, nem látom a természetet, nem érzek jó fenyőillatot, ám a természet nélkül meglenni nem lehet. Ezért jöttem ide pihenni. Hamarosan ránkszakadt az * éjszaka, és hazamentünk. Újból-teáztilttk, s apám az asztalnál megkérdezte a vendéget : — Mondja, legyen szives, hogyan hívják önt? — Vlagyimir Iljics a nevein, — válaszolt egyszerűen a vendég. Nem tudom megsejtette-e apám, kivel beszél, de a nehézségekre, az élelmiszer- hiányra, s a saját betegségére fordította a szót. — Hát bizony beletelik vagy másfél év, amíg mindenünk llesz! —■ mondta Vlagyimir Iljics és rögtön így folytatta: — Ilja Pavlovics, jöjjön a városba laikni. Moszkvában tapasztalt orvosok vannak, meggyógyítják magát, 'Anyám nem volt hajlandó Moszkvába- költözni. A megszokás hatalma meggátolta a családot abbarg hogy a számára leghelyesebb utat válasz- sza. — Ahogy gondolják — zárta le az ügyet Vlagyimir Iljics. — Hanem Ilja Pavlovics, elhatároztam, hogy megajándékozom a fiát. Úgy látom szenvedélye a vadászat,. Fegyver nélkül pedig a vadász olyan, mint az ács fejsze nélkül. Magunkkal visszük holnap Moszkvába, s választunk neki egy igazi fegyvert. Remélem, nem ellenzi? Apám természetesen beleegyezett. A beszélgetés elhúzódott, a vendégeknek, pihenniük kellett. Nem akartak a házban aludni, a pajtát választották, ahol a tavalyi szénát tartottuk. Vlagyimir Iljics a párnát és a takarót sem fogadta el. — Ez a Vlagyimir Iljics nem Lenin? — kérdezte apám suttogva az egyik vadászt, amikor ^ kifelé indultak a házból. — De igen — mondta a kérdezett. Anyám megnézte, hogyan helyezkedtek el a vendégek, és segíteni akart nekik. — Vlagyimir Iljics, miért nem fogadja el az ágyat? — Jóitf, Marja n?hi, hajnarosan elalszom, — hallatszott a sötétből Iljics hangja. Nehezen aludtam el. Hol annak örültem, hogy Moszkvába megyek, hol elfogott a türelmetlenség. hogy minél előbb elmesélhessem pajtásaimnak, amit Leninről megtudtam. Mire anyám reggel felkeltett már mindenki talpon volt. Lenin ismét engem vett maga mellé' a vadászathoz, de éppen úgy nem lőtt, mint tegnap. A vonathoz anyámmal mentünk a vendégekkel. A közeli falvak parasztjai már meghallották, hogy itt jár Lenin, és az állomáson tekintélyes tömeg gyűlt össze. Moszkvában gépkocsi várt ránk. engem egy nyaralóba vittek, ahol két napot töltöttem. A fegyvervásárlásra Lenin ;s eljött. Nekem egy nikkele- zett vadászfegyver tetszett meg a legjobban. — Ha tetszik, fogjad — mondta meleg hangon Iljics. Külön embert küldtek értem, aki hazakísért, s akire rábízták a fegyver őrzését. Amikor megérkeztünk Reset- nyikovóba, sokan megcsodálták a fegyveremet. — Maga Lenin ajándékozta — mondogatták. Mindenki irigyelt, nekem meg lángolt az arcom az örömtől és az izgatottságtól. Lenin azután többször is eljött hozzánk vadászni. Apám rövidesen meghalt. Amikor Lenin hírét vette, utasította az erdészetet, hogy gondoskodjék családunkról. Ellátogatott hozzánk az erdőfelügyelő és ezt mondta: — Egy jó ember jóvoltából a lakás a maguké marad, te pedig, Alekszej apád helyére állsz... Néznek rám szomorúan a paprikavirágok, a szegfők, a «JSHák. Vígasztalom az egyik rózsaágat. Nem vigasztalódik a rózsaág. Megsimogatom a tátikát, tat a faluból-jött, emlék-lila elégiát, « de *— mintha haragudna. —* elfordul tűlem a virág. Mit akar es a nyár? Meddig önti még mindent-pusztító, iszonyatos dőltét az ég? fis én mit tehetek, hogy fölmentsenek am ártatlanok, a szenvedők, a szépségesek? Széttépem est a hosszú-hosszú, csupa-táng. kék sálhoz hasonló délutánt. 1906. július 9, Czine Mihály: Móricz Zsigmond a Tanácsköztársaság szolgálatában A Tanácsköztársaság kezdetén, ha lehet, még sokrétűbben indul munkássága. Adyt nemrég búcsúztatta, édesapját március elején temette; art is megérthetnénk, ha a veszteségek egy időre magányba falaznák. A forradalom lüktetése azonban személyes bánatát is elviselhetőbbé teszi. A nagy érzés, hogy most a magyarság valósággal „népmeséi dolog véghezviteléhez” kezdett — felemeli, megsokszorozza erejét és életkedvét. Szinte úgy érzi, hogy a Tündérkert-álmá- vail magára maradva, a mesterüket vesztett tanítványok pünkösdi nyelvén kell szólania. Tovább szerkeszti a Néplapot, főmunkatársa lesz a Világszabadságnak; ír a Pesti Futárba, az Emberbe, a Vörös Lobogóba, a Somogyi Vörös Újságba, az Érdekes ÚjságRészlet a szerző Móricz Zsigmond útja a forradalmakig című kötetéből. Az írást nagy írónk születésének 90. évfordulója alkalmából közöljük. ba és az Ifjú Proletárba. Tagja lesz az írói Direktóriumnak és az írók Szakszervezete Végrehajtó Bizottságának. És megint járja az országot. Most a Dunántúlt, Hamburger Jenő népbiztos társaságában. Míg vállalni tutija az eseményeket, a fő sodorban halad; a proletár-forradalom legszebb hadijelentéseit ő írja. Ahogy mondta somogyi riportjairól: himnuszokat a magyar nép erejéről. Fáklya volt, élén ragyogott az embereknek. Élén ragyogtam az embereknek és minden szabad volt nekem. Fáklya volt kezemben és mindenki látni akart annak a lényénél s toltak, tolták előre és előre és én magasra tartottam elöl a sorban, hogy világoljak nekik... — emlékszik vissza erre az időre (Misanthrop). A Tanácsköztársaság idején a kultúra és a parasztság sorsa foglalkoztatta legtöbbet. A kultúráé, amelyen keresztül — így tudta — az ember belső értékei kivirágozhatnak, s a parasztság, amelynek képviseletére elsősorban vállalkozott, Négy nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után a Nemzeti Színházban új közönséggel találkozik. A gróf Széchenyiek páholyából fejkendős nénik és dohánygyári lányok nézték Herman Heyermanis Remény-ét. A nyílt és tiszta tekintetekben a szivet és értelmet látta fényleni: ,,Ez igen: közönség. Ennek nem játék a színpad, sem az élet. Ez szívbe veszi az igazságot, s nem engedi kiütni onnan. Ezt áhítattal lehet megközelíteni, ennek lehet értelmes szót mondani: ez menedéke a művészet igazságának. Ez nem a kultúrába beleeső- mörlött habitüé, ennek nem kell rossz-szagú iparművészet: ez ember, ez él, ez igazságítélő lélek. Egészen megújhod- tam ezen az estén. S valami magas és tiszta érzések keltek föl bennem a művészet feladatáról.” Ez az élmény nemcsak Móricz Zsigmondié 1919-ben. A magyar polgári művészek legtöbbjénél most oldódott fel a művészet és a szocializmus heinei dilemmája, legalábbis időlegesen. Korábban talán 'csak Ady emelkedett felül e hamis alternatíván, felismerve a forradalmi munkásságban a „kultúra igézett népét” is. A Tanácsköztársaság kultúrpolitikáját, művészetpártolását látva, szinte mindenki a szocializmustól kezdte várni a művészetek s tudományok felvirágzását. Még Babits is, mikor meghajtotta a „tudomány komoly lobogóját a forradalom vörös zászlója” előtt. A kulturális felemelkedés lehetőségét meglátta Móricz Zsigmond a parasztságnál is. A Tanácsköztársaság közoktatásától egyik legkínzóbb problémájának megoldását várta, az elsikkadó népi tehetségek, a Rojtos Bandik, a gyermek Túri Danik szabad kibontakozását. A megújhodó művészetektől és tudománytól pedig az emberi gondolkodás és érzés felszabadítását, közreműködését a „világszabadság új boldogságának” a felépítésében. Ezért ír oly lelkesülten a szentjakabi kopott iskoláról. PÁLOS ROZITA: Az idő vádlottjai sötétség tanúja fény de csillag sehol csak az idő vádlottjai csak a Hold rémképe szétdobál köztük néhány álsugarat viaskodva kapnak utána a könyörület fénycseppjeire szomjasan kik könyörtelenek voltak míg éltek nincs nyugtuk hitvány álmok maradéka fityeg át szívük szövetén mint rosszul megkötött cipőzsinór folyton elbotolnak benne orrukra esve a sárban átkozzák a beléjük szorult végtelent DARVAS FERENC: Akkor úgy történt Akkor úgy történt Nem hívott vendégként Jött el, s a kacagás Sziszegő suttogás Tódult sisteregve. Majd meghökkenve Néztek tárt ajtók, S a késdobálók Szíven találták, Sajnálva elmondták Nem így akarták.
