Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
Illés Endre: Ezüstlánc férfi kilépett az Arno- parti szálloda kapuján és a Ponte Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a Nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni, az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és susto- rogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó kőparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a Nap, mint a méz. Ezek a szelidebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden las- súdik, a lélegzet is álmosodik. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt. Még egy tanács: maradjunk a jobboldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Menynyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltű, zászlótartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény. A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházig; itt már' olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Ar- nót nézte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra-balra az ezüstösök fecskefészkeit. Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából: látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg a vonalait. A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál. A szép arcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecén , Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen befektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecét. — Kicsi... — mondta. — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy élezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli Ízületet. — Tessék, nézzen ide! — és könnyű, alig rebbenő mozdu» lattal saját csuklójára kattan- totta az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján: bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. „Santa Barbe- rához hasonlít — nézett a A szerző Szigorlat című könyvhéti kötetéből. férfi a lányra; Santa Barbe- rához, a sienai San Domeni- cóban”. Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecét, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította. — Ne, hagyja... A lány arcába nézett. — Szépen illik a karjához Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból... Amikor néhány nap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barátja, fiatal feleségével végigment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec. — Keressük meg! — mondta a férj.A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé.. — mondta hosszabb válogatás után a férj és a lány karjára mutatott. — Megvenném. — Az enyém, nem eladó —>, felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? Én hagytam itt- a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett. — Persze, hogy a megáé — mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére.- Simon István: Könyvek között Az emberi kultúra történetében — akárcsak a társadalom fejlődésének, alakulásának történetében —, egy-ecjy kiemelkedő esemény jelzi a fordulatot, mely után ugrásszerűen változik meg hirtelen minden. A szellem is ismer nagy fordulatokat jelentő forradalmakat, de olykor egyikmásik „véletlen” találmány is gyökeres változást hozhat. Pusztán csak azzal, hogy technikai szempontból megítélve, a lehetséges újítást, felgyorsítja az addig csak kivételesen szűk rétegek számára előállított javak terjesztésének módozatait. A könyvnyomtatás feltalálása volt a kultúra történetében ilyen fordulópont. S ma már — ötszáz évvel az első nyomtatott könyv -megjelenése után — természetesnek tartjuk, hogy szellemi igényeinket naponta kielégítjük a kultúra közvetítésének egyik méltán legismertebb, legrégibb formájával, a nyomtatott betűvel, a könyvvel. Megjelenésének valóban forradalmi jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a fontosságához mérten talán eléggé, máig se méltatott tény, hogy a látszatra inkább csak találékonyságot föltételező találmány hidat tudott verni ember és ember között, átívelve még a bűvös országhatárokat is. A lélektől lélekig közlekedést az ember itt valósította meg a tudás, a szépség, a humánum e csodálatos űrhajóin, melyek távoli világok üzeneteit közvetíthették eladdig elképzelhetetlen gyorsasággal és tudatossággal. Az egyik ember hatott velük a másikra. A társadalom ezt a bővülő hatni-tudást hamar felismerte és hasznosította is. A könyv a szellemi erők birkózása volt, s ha történetének eddigi eredményét nézzük, győzelme föltétlenül a haladás erőinek győzelme felé billenti a mérleget. Annak ellenére, hogy népelnyomó rendszerek, kegyetlen diktatúrák igyekeztek ellensúlyozni a maguk „szellemi termékeivel" a mindenkori haladást szolgáló, s betűkben is testet öltött, igaz emberi szellemet. A könyv azonban mintha eleve a humánum pártjára állt volna, hiszen a legmagasabb rendű emberi tevékenység, a művészi önkifejezés, a létezés igazságainak tudatosítása volt a szerepe. A jobbat akarók nyúltak inkább a toll után mindig s ők mondhattak igazán olyat, ami milliók számára lehetett érdekes, tanulságos. A szocialista társadalom, mint az eddigi emberi történelem értékeinek tudatos vállalója és jogos örököse, a könyv hatalmát is a társadalmi igazság diadalra jutásával egyidőben, a dolgozók hatalmának erősítésére szeretné használni. A közös emberi és társadalmi ügy tudatosítása — képletesen szólva — mégiscsak e bolygóközi hajókra .emlékeztető hordozókkal valósítható meg leginkább. S hogy Tóth Árpád gyönyörű megfogalmazását idézzem: létektől lélekig üzenünk egymásnak, amikor létünk, összefüggéseink igazságait, életünk szebbé tételének lehetőségeit szálaxzuk egy-egy írás, egy-egy könyv művészi oknyomozással földerített és leirt gondolatsoraiban. Az idei könyvhét egész társadalmi mozgalommá növelhető, szép kezdeményezés jegyében indul. A könyv segít nekünk a világról teljesebb képet szerezni, vagyis mindinkább eltüntetni tudatunkból ismereteink fehér foltjait, joggal kutatjuk az olvasás széles területén. Mert jól tudjuk, vannak még nálunk fehér foltok. Mindannyiunk szívügye kell, hogy legyen az idei könyhéten fölhívni a figyelmet a könyv nélkülözhetetlen szerepére. S különösen ott, ahol a legnagyobb szükség van rá; azok között, akik a demokratizmus gyors fejlődésével szellemileg is egyenrangú állampolgárai lehetnek hazánknak. Ehhez pedig a kultúra elengedhetetlen, megszerezni pedig igazán csak könyvekből lehet. Azokból is, melyék mától kezdve, egy hétig ott sorakoznak a könyvsátrakban. KÉPES GÉZA VERSEI: Fényévek káprázata Csillagvizsgáló toronyból a holdat nézem s elém perdül a Jupiter. Csak leveleid hoznak hozzám — hol vagy? Az idő olyan furcsán csúszik el. Amit írsz, úgy jön, fényévekkel később, már minden más, mint ahogy olvasom. Mégis mint csillagba a csillagnézők leveledbe kapaszkodom vakon. S reszketek, égek mint a nyomorult, ha italt venne: kiforgatja zsebét s filléreit számolja újra s újra, mert nem elég, egy kortyra sem elég! Lehet, hogy egyszer még ölelni foglak, felejtve fényévek káprázatát? Addig csak írj. A partok már inognak s minden tengernél keserűbb a vágy. Repülőút ötezer méter magasan repülök önmagam fölött. Meddig tart még az út felhőkön át, a nap alatt? Megérkezem-e valaha is a célhoz? Idegen repülőtér kifutójára siklik le a gépem két úr vagy két elvtárs fogad mikor a lépcsőről lelépek komor arccal hajlonganak elém állnak beszedet mondanak egy nyelven melyet valaha beszéltem rég rég s már egyetlen szavát sem értem. *" A szerző Cseréphalom című könyheti kötetéből. PÁLOS ROZITA: Szulamit szőlőyirágok illatát szőke hajamba fonta a szél hajnali fény-pillák simogatnak a véremben titokzatos muzsika zeng s mintha ezer pipacs táncolna benne amíg kötöm a szőlőt serényen megoldom álmaim arany övét ) hadd omoljanak szerte szabadon mint ruhám ráncai a földön !. *•;?. a sorsom egyszerű olajfaág mindennapok láthatárán túlra ♦ nem tekint * EGY KlSALY közeledik LOVÁSZ PÁL: Kiáltás mindenkiért Az aljas indulat mit ád? Gyümölcse vér, könny, szenvedés, ebből szűri tivornyára borát. Kiálts a sorshoz: Jöjjön már, legyen, ki a világ szájától elveszi a gyűlölet csorduló poharát! VASVÁRI ISTVÁN: Hold fény Holdfény a sziklafalakon, holdfény az eperfa alatt, holdíény a néma gabonán, holdfény a vízmosásokon, holdfény az ifjú arcodon, sugárzói, áradsz, elsuhogsz s a szád, a szád, kétívű virradat, testemen érzem puha melegét s melledet, mit simán, feszesen, mint barack hamvát, úgy simít kezem — holdfény a sziklafalakon------h oldfény a téli ablakon, sugárzol, áradsz, elsuhogsz, sugárzol, áradsz, elsuhogsz, akkor éltem lombozva, vakon, most, hogy most vakítón lássalak!
