Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
J JANKÓ VTCíT FfRENt: Óda a fővároshoz Szél zuhogásában száz gyerek, árván, szenet szedeget. Sorsuk csupa könny, csupa vér, se szülő nincs, se kenyér — Háború dúlt, mint rég, háború dúlt s elment messzire apjuk, csak a gond, csak a bú, csak az ég havában sívó vidék, csak annyi maradt akkor minekünk — Rég volt, de tudjuk, nem feledünk: mert látva láttuk a bajt, mert nyögve nyögtük a jajt, nagy város, lompos tereiden — így volt, s a szörnyű látomásra mintha a villám szúrna szíven. Foto: Tóth Iván. így volt... De nem, már mást mutat a ma: nem véres habot görget a Duna: vashideg árját rengetve alant nyújtózkodik a daliás folyam, a nyers-fényes habokkal csobogó, a négy égtájat vígan befogó, rettentő, hengergő nagy Duna-test — s rajta — a hídjaival — Budapest. — A város és ,a vadvízű folyam, az nyeregben, ez nyerítve rohan, fitogtatja a terhét — mint huszárt, kinek a lába jó kengyelbe szállt: az egyik Pestet, a másik Budát tiporja, szikra-sarkú csillanón —> így együtt, egy világjáró úton, és száz halálon, történelmen át: együtt lobogva, őrzik a Hazát. Szenvedély Apák napja volt. Kabátom felső zsebében szívmelegitően lapult a fizetési boríték. Éppen hazafelé indultam, amikor hirtelen elém top-' pánt Kemény, más néven Könyvkukac, és rámkiáltotU Na, megyünk az antikváriumba?! Könyvkukacról tudni kell, hogy megrögzött könyvvásárló. Minden pénzét könyvekre költi. Rongyos az inge, a ka- bátujja, a nadrágjának fényes és átlátszó az ülepe, de ő mit sem törődik ezekkel a dolgokkal. A szeme karikás a sok olvasástól, a bőre sárga, mint a régi könyvek lapjai. Már elvonókúrán is volt, ahol Beniczkyné Bajza Lenkét és Földi Mihályt olvastattak vele, de nem értek el semmi eredményt. Fél évig szolidan élt, csak rumot ivott, aztán ismét elkapta a régi szenvedély. — Nem megyek, Könyvkukac! _ m ondtam büszkén és határozottan. — Hiába is csalogatsz, nem megyek könyvet venni. Odahaza vár a feleségem, és várnak a gyermekeim. Nem megyek és punktum. Uj életet kezdtem... — Na, ne izélj! — lökött oldalba Könyvkukac. — Csak egy brosúrát, az én egészségemre. Ma van a születésnapom. Fizetem. A vendégem vagy! — A múlt héten is születésnapod volt. Mondom, hogy nem megyek, és ha én egyszer azt mondom, hogy nem megyek ... Aztán mégis elmentem vele, de mielőtt beléptünk volna a boltba, felemeltem into szavamat: Csak egy brosúrát! Barátom bólogatott, és esküre emelte á a kezét. Amikor átléptem a küszöböt, megfogadtam magam- ban, hogy utoljára jövök ide, ez tulajdonképpen egy búcsúlátogatás. Ezentúl még a tájékára sem jövök az antikváriumnak. Az üzlet, mint minden fizetésnapon, tele volt. Züllött csend fogadott, csak a könyvek lapjai zizegtek. A haverok, a törzsvendégek felemelték a fejüket a könyvekből, és halkan köszöntöttek; de szép számmal akadtak olyanok is, akik már annyira mámorosak voltak, hogy meg sem ismertek. Zavaros tekintettel bámultak rám a szemüvegük mögül, és aztán gyorsan visz- szadugták fejüket a könyvekbe. Barátom lázasan turkálni kezdett a könyvekkel teli ládában, és teljesen elfeledkezett rólam. Én meg tétova léptekkel odamentem az egyifc polchoz, és találomra kihúztam egy könyvet. Szerencsém volt, épp azt a könyvet kerestem már hetek óta. Szomjasan, mohón belelapoztam, aztán lehúnyt szemmel megszagoltam. Kellemes doh szaga volt. Éreztem, hogy az agyam lassan elbódul, a szívem pedig könnyű lesz, mint a pille. — Ezt megveszem... ~ motyogtam, de aztán megnéztem az árát, és rögtön kijózanodtam. Szótlanul msszatettem a könyvet a helyére és magabiztos léptekkel, nyílegyenesen megindultam az ajtó felé. Könyvkukac utánam szaladt. — Hová mész? __ s uttogta. Mindkét ke- ze tele volt könyvekkel, és a szeme keresztbe állt a gyönyörűségtől. Gúnyosan mosolygott, poros orrát közel dugta az arcomhoz, és megvető hangon azt kérdezte: — Megyünk haza a mamához? — Gyere te is! __ k önyörögtem. Míg nem késő!.., — Te csak ne félts engem! — mondta durva, rekedt hangon. — Te mehetsz, ahova akarsz. Én maradok. Én nem fé- lek a feleségemtől. Én nem számolok el minden fillérrel, mint te. Én nem sétálok cilinderben az ágy alatt, mint te. De ha akarsz, csak menj. senki sem tartóztat.’ Juszt se mentem. Majd én megmutatom a haveroknak, gondoltam, hogy nem félek én senkitől és semmitől. Visszamentem a könyvespolchoz. Könyvkukac utánam jött, és most már ' barátságosan azt sugdosta a fülembe: — Csak egykét könyvecskét veszünk. Bízisten. Aztán, aló mars haza! Bízisten! Félóra múlva már nyolc könyv hevert előttem, és megbújva e&y hűvös, pókhálós sarokban, a régi szép időket emlegettük Kortyvkukaccal, ami- kor az egyik antikváriumból mentünk a másikba, amikor az egész fizetésünket el- lumpoltuk egy teljes sorozat Pallas-lexi- konra, vagy egy rit- első kiadású könyvre. Könyvkukac még azt is felelevenítette, meghatottságtól remegő hangon amikor egy közös barátunktól elloptuk a százkötetes Jókait. Záróráig maradtunk. A jó öreg antikvárius többször is felszólított minket, hogy távozzunk, be akarja zárni a boltot, de mi még mindig a könyvek között bóklásztunk, és válaszképpen elénekeltük a „Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el..." című dalt, tér- mészetesen piano, a helyhez illően. Az üzlet előtt csókkal búcsúztam el Könyvkukactól, aki állandóan testvérének nevezett, és könyvekkel megrakodva, jókedvűen elindultam hazafelé. A feleségem már várt. — Szabad tudnom hol voltál? Fz a néhány szó, hideg zuhanyként hatott rám. Először csak hebegtem-ha- bogtam, majd így mentegetőztem: — Az úgy volt, anyukám, hogy az a marha könyvbolond Kemény, tudod a Könyvkukac, becsalt az antikváriumba egy brosúrát venni ... MIKES GYÖRGY Egy emberibb világ ünnepe volt Kun Béláné emlékezik 1919 május t-re Betegen fekszik, de az emlékezés varázsa erősebb, mini a kór. Pél évszázad múltán is eleven erővel idézi a nagy ünnep színes forgatagát, forró hangulatát. — 1919 áprilisának utolsó napjaiban válságos helyzetbe került az első magyar proletárállam. Riasztó hírek érkeztek a frontról, s talán ennél is riasztóbb értesülések a jobboldali és a centrista szociáldemokrata vezérek üzelmei- ről. A tanácskormányt május 2-án le akarták mondatni. A forradalmi kormányzótanács ebben a kritikus helyzetben határozta el, hogy május elseje megünneplésére mozgósítja az ország munkásait. Kun Béláné meghatottan kutat emlékei között. — Budapest utcáin elemi erővel ömlött el az öröm az első szabad május elsején. Mintha a munkásnép így akarta volna megmutatni nagy szívét és a proletárállamhoz való ragaszkodását. Sok májusi ünnepre emlékszem. Kolozsvári ifjúkorom virágos, kedves majálisaira, a moszkvai lenyűgöző ' felvonulásokra, de mind közül ez az ünnep tette rám a legnagyobb hatást. Ilyen élményem nem volt sem azelőtt, sem azután. Diadalmas nap volt. Egy új, szebb, emberibb világ mutatta meg vonzó arcát. S melegen, mintegy újra átélve a régvolt órákat, beszéli el, hogy szinte egyik percről a másikra borult ünnepi díszbe fővárosunk. Vörös drapériák színében ünnepelt a királyi Vár. Ormán a forradalom zászlai lengtek. A Lánchíd budai hídfőjénél diadalkaput emelt az ünneplő nép, a kapufeleket Marx és Engels szobraival díszítették. A Vérmezőn tízezren ünnepeltek, a tér egy roppant méretű csarnokhoz hasonlított, kék ég alkotta kupolájával. A Duna is ünnepelt, fellobogózott partok integettek a virággal díszített hajóknak. S az ünnepi pompa mindenütt nagy művészek ízlését dicsérte. Uitz Béla, Falus Elek, Pogány Móric, Pór Bertalan készítették az ünnepi díszleteket. — Magam is egész nap kint voltam az utcán — folytatja Kun Béláné — Az Andrássy úton, ahol zengett az In- temacionálé, és reggel kilenctől déli egy óráig hömpölygött a felvonulók áradata. Nem volt dísztribün, nem voltak hivatalos delegációik, de Európa proletariátusa mégis eljött ünnepelni. A magyar munkások között osztrák, lengyel, román. olasz, francia, cseh és szerb proletárok meneteltek. Fővárosunk népe 28 helyen gyülekezett. Dalok, táncok forradalmi indulók ritmusa mindenütt. Kun Béláné arról emlékezik, hogy a lelkek mélyéből feltörő öröm a pesti polgárság javarészét is magával ragadta. Csak a forradalom nyílt ellenségei gubbasztottak lehúzott redőnyeik mögött. Bizakodás élt a proletárszívekben, s az utcákon hömpölygő áradat viharos örömében megérezték önmaguk erejét Ahogyan a Vörös Újság írta: „Üzenet volt ez a május elseje. A vörös szív tengerében úszó Budapest munkás százezrei, a magyar proletariátus legjobbjai űzőitek a kapitalista hóhéroknak, hogy dőreség minden erőfeszítés: a kommunizmus világa feltartóztathatatlan törvény- szerűség, amely elsöpör az útjából minden kicsinyes és gonosz emberi mesterkedést.” — Kun Bélát aznap csak néhány percig láttam — emlékezik tovább Kun Ééláné. — Korán reggel elváltunk, és csak este tudtam meg, hogy sok helyen beszélt. Virággal díszített gépkocsiról köszöntötte a felvonulókat, majd munkások, katonák, később fiatalok fogták körül és kérték, hogy beszéljen. A többi népbiztos is így járta végig a várost, elvegyülve az ünneplők között. Kun Béla fáradtan, mégis derűsen, bizakodással telten fejezte be a napot. „Gyönyörű volt. Tengernyi nép. Hatalmas erő’’ — mondta a nap eseményei^ re visszaemlékezve. De a gond, a megoldásra váró feladat is tengernyi volt. Kun Béla az ünnepi hangulatban sem felejthette ed. hogy másnap már kemény, kegyetlen küzdelmek várják. — Meggyőződéssel mondhatom, hogy ez a csodálatos nap neki is és mindannyiunknak új erőt adott. Nagy szerepe volt abban, hogy néhány nap múlva, amikor a proletárhatalom sorsáról kellett dönteni, tízezrek gyülekeztek a forradalom vörös zászlója alá, hogy fegyverrel tegyenek bizonyságot: a magyar nép szí ne-java élete árán is kész megvédeni a Magyar Tanácsköztársaságot. A betegség nem tűr hosszabb beszélgetést. Kun Béláné — bár szívesen kutatna még kedves emlékei között —, búcsúzik. — Tíz éve már, hogy újra Magyarországon élek. Eleinte még ott lehettem a május elsejei ünnepségen, de most már korom miatt sem vonulhatok fel. De amikor a szép nap reggelén felcsendül a munkásosztály himnusza, ott ülök én is a televízió képernyője előtt. Gyönyörködöm az emberek örömében, a virágokban, a tavaszban, és újra meg újra átélem a fél évszázad előtti ünnepet is, amely nehéz, hányatott sorsom fényforrása, büszkesége volt... És máig is az. KÉKESÉI GYULA