Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
Az ingázók és a művelődés Huszonkét éves a legény, nagykezű. nagvcsontú, és verset hoz a szerkesztőségbe. — Szakmája? — nézek rá. — Villanyhegesztő. — Hql lakik? A megyeszékhelytől és az ottani üzemtől hatvan kilométerre lévő község nevével válaszol. — Mikor kel, hogy beérjen időre? — Fél négykor. Négy óra háromkor már indul a vonatom. Panasz nélkül, csaknem- csendes kérkedéssel mondja el, hogy tizenkétszer áll meg útjában a vonat; piacnapokon még annyi hely sincs, hogy tisztességgel megálljon a lábán: zsebrádiók szólnak, alvók horkolnak; hajnalban sötét, hazafelé homály önti el a fülkét — a várakozásokkal naponta öt órája porlik így el. — Mikor ér haza? — Általában este hat után. Az esti sokadalmat is derűsen emlegeti. Olyanformán ahogy Zelk Zoltán írt az ingázókról: „Mindig előkerül egy pakli kártya estefelé, a munkásvonaton. A térdeken már ott a szerszámláda és járja, járja, járja a talon...” Magyarországon 1964-ben mérték fel utoljára az ingázók tömegét. Kereken 670 ezer honfitársunk keresi kenyerét lakóhelyétől távol. E roppant tömeg fele a fővárosba jár dolgozni. Az utóbbiak közül 30 ezer napi három, 20 ezer pedig napi négy órát tölt el utazással. Egy felmérés szerint Pécs városába nem kevesebb, mint 289 helységből özönlik naponta a munkaerő, Miskolc üzemei, boltjai, hivatalai kereken 100 község és város lakosságából verbuválták dolgozóikat. Meghökkentően nagy arány: a Nyírség kereső lakosságából minden második ember a megye határain kívül van munkaviszonyban. Az ingázó talán többet keres, mint az, aki a lakóhelyén dolgozik. De az utazás lecsíp a szabad idejéből. Az ingázó más tájak levegőjét, ízlését, igényét, gondolkodását viszi haza. De többségük igazában kívül marad mind az üzem, mind a falu társadalmi életén. Az ingázók'problémáival a SZOT, a KISZ, a Népfront, a Művelődésügyi Minisztérium, a megyei művelődési házak sűrűn foglalkoznak mostanában. Keveset foglalkoznak azonban a falvak, és ennél álig többet az üzemek. Pedig várható: mind kevesebb ember dolgozik majd a mezőgazdaságban és újabb százezreket vonz magához az ipar. Néhány példa Milyen irányban tapogatóznak, akik már tettek valamit a bejárók művelődési lehetőségeinek javításáért? (Az ingázó életmód természetesen gazdasági, egészségügyi, erkölcsi és egyéb kérdések egész sorát vonja maga után.) Csak szórványos kezdeményezésekről hallottunk eddig. Várpalotán például a buszvárókban Bejárók klubját alakítottak, könyvtárral, és vetítési lehetőséggel... Ajkán a szocialista brigádok klubjának tagsága közé 150 ingázót is beszerveztek... Üllőn a művelődési házban vitát rendeztek az ingázókról... Több nagyüzem szerződést kötött olyan falusi kultúrházakkal, amelyek körzetéből sok bejárója van a gyárnak. E szerződések általában tartalmazzák, milyen tanfolyamokat, előadásokat, szórakozási lehetőségeket nyújtson a kul- ' túrház a bejáróknak — áz üzem pedig fedezi ezek költségét. Sajnos, sok helyen egyelőre még csak a feladatok áthárításának szertartása folyik. Vagyis: a helyi közművelődés gazdái szerint az üzem köteles elsősorban gondoskodni dolgozóinak művelődéséről, az üzem életének irányítói pedig azzal érvelnek — mindegy, hogy hói dolgozik valaki, a lakóhely művelődési intézményeinek ettől függetlenül kötelességei vannak. Pedig aki kétfelé él, azt két oldalról érik a hatások is. Az üzem művelődési eszközeinek legalábbis fel kellene kelteniük a bejáró érdeklődését bizonyos lehetőségek iránt. Es a helyi népművelésnek rugalmasan illenék törekednie arra, hogy a bejárók vonzónak találják programjukat. Szerény terveket A rugalmasság bőköpenyű szó, sok minden elfér alatta. Jelenti ebben az esetben: számot vetünk azzal, hogy a bejáró nem egyetlen embertípus. Jómagam ismerek bejáró segédmunkást, de ismerek egyetemi tanárt is, aki Pest és Szeged között ingázik. A bejáró fiatal is, öreg is, a bejáró spártai fegyelemmel levelező diákja lehet valamelyik egyetemnek, de akad közöttük szép számban írástudatlan. Tehát nehezen képzelhető el bármiféle „tanfolyam”, vagy hasonló, ami varázsszer volna az ingázók művelődési hiányára. Egy népművelő szerint a helyi rendezvények megtervezésénél csak abból ajánlatos kiindulni, mi az, ami sokakat érdekeiknél fogva ragad meg. Ilyen példákat mondott: „Mi módon kezdhetnek házépítéshez?” Milyen műanyagok használhatók a korszerű lakásban?'’ „Tavábbképzés és a jobb kereseti lehetőségek”, vagy: „Kis kert — nagy haszon”. Ábrándvilágban él, aki azt hiszi, hogy az ingázók zöme alig várja, hogy jó kis dramaturgiai elemzéshez juthasson Shakespeare királydrámáiról, vagy netán azt áhítja, halljon végre valamit a kubizmus stílusjegyeiről. Akikben ilyen igény van, azok már azt is tudják, hol csillapíthatják szomjukat. A zöm az egyszerű, személyes életben lényeges szerepet játszó információkra vágyik. Nem arra, hogy „tűzzel-vassal műveljék”, hanem arra, hogy segítsék eligazodni mindennapjaik ügyei-bajai között... Ami nem jelenti azt, hogy az egyszer felébredt érdeklődés nem terjedhet túl a szürke praktikumon. .Hiszen, aki bejáratossá lett egy falusi klubba, vagy művelődési otthonba; az előbb-utóbb „belebotlik” egy képzőművészeti kiállítás anyagába. Az „betévedhet” zenei ismereteket terjeszt .tő előadásra. Az — ha mondjuk csak a kisállattenyésztők ösz- szejövetelein otthonos — olykor „rávehető” arra is, hogy megnézzen egy filmet a kozmosz titkairól. Türelem, szerénység, az apró eredmények megbecsülése, óvakodás a felhőn járó maximalizmustói — csak ezek ígérnek némi eredményt ebben a roppant nehéz munkában. A tv és a rádió máris sok jelét adta, hogy fogékony e kérdés társadalmi fontossága iránt. Kísérleteik megérdemlik, hogy azokat e népművelő munka legfontosabb kezdeményezései között tartsuk számon. BAJOR NAGY ERNŐ Modern vonalú „világóra’' A mexikói olimpiái játékok folyamán tapasztalhattuk, hogy milyen jelentősége van az órabeosztás eltolódásának, a helyi idők ismeretének. A képen látható nyugatnémet gyártmányú „világóra” skálájára pillantva azonnal leolvashatjuk, hogy az adott pillanatban mennyi az idő Moszkvában, New Yorkban, Tokióban, vagy éppen a Ha- wai-szigeteken. Ha a hétköznapi munkánkban általában nincs is szükség erre a különlegességre, az exportőrök és importőrök, a repülő- és vasúttársaságok, a postai és hírközlő szervek munkatársai bizonyára jó hasznát veszik majd a „világórának”. Földrengés-előrejelzés Szovjet geofizikusok eredményesen kísérleteznek földrengések előre jelzésében a. radon felhasználásával. A radon a rádium bomlásakor keletkező gáz, — a legnehezebb fajsúlyú az eddig ismert gázok közül — lassan és egyenletesen száll a földkéreg belsejéből fölfelé, de haladása földalatti kőzetmozgások hatására hirtelen meggyorsul. A tudósok egy 1800 méter mély artézi kút vizében a radontartalom mennyiségének változása alapján 15—20 órával előre ki tudták számítani — helyi földrengések jelentkezését, sőt ezek várható erősségét is. — Nem hiszem, hogy örömére szolgál: nincs benne semmi érdekes. Színész. — Szeretném emlékeztetni, hogy a gyilkosság körülményeiről alig tudunk valamit. A feltételezés szerint Tányát egy magas fiatalember ölte meg, aki sötét télikabátot viselt — mondta nyugodtan Tyihonov. — Először is, Stavickij világos télikabátban jár, másodszor pedig nem hiszem, hogy köze lenne a dologhoz. Tyihonov nem emelte fel a hangját: — Nem mondtam, hogy Sztavickijre gyanakszom. Egyszerűen tudnom kell, kik tartoztak Akszjonova környezetéhez. Mi hiszünk a tényeknek. — Hát nézze, én nem szeretem Sztavickijt, s ezért nem ítélhetek róla tárgyilagosan. Azonkívül nem is nagyon ismerem. Úgy tűnt nekem. Tánya csak azért tűrte el, mert megfogadta, hogy embert farag belőle. De az is lehet, hogy tévedek. Beljakov szabályosan berontott a szobába. Kezében friss kefelevonatot lobogtatott. — Jó napot, Tyihonov elvtárs. Egyenesen a nyomdából jövök. \ Tyihonov felállt, előrelépett. ' — Üljön csak le. Nézze, ez Tánya utolsó írása. A rovnói riportja. A sárgásfehér papíron akkurátusán sorakoztak a szürke betűoszlópok. Itt-ott fehér négyszögek: a fényképkliséknek. A cím: „Mennyi jóság kell az embernek?” A cikk alatt gyászkeretben a szerző nevg és a szerkesztőség nekrológja: „Amikor ez a számunk készült, tragikus hirtelenséggel elhunyt T. Sz. Akszjonova, a tehetséges, fiatal újságírónő. Az olvasók jól ismerték .. Sztyepanov búcsúzott: — Megyek. — Kezet nyújtott Tyihonovnak. — Sok szerencsét. Beljakov levette szemüvegét és a fény felé tartva törölgetni kezdte. — Megdöbbentett bennünket ez a tragikus, szörnyű haláleset — mondta, s mintegy alátámasztásul hozzátette: — A főszerkesztőnk kérni fogja, hogy a legjobb erőket összpontosítsák e példátlan bűnügy körülményeinek kivizsgálására. — Nagyon kedves lesz tőle — mosolyodott el Tyihonov. — Csakhogy a „legjobb erők” száma korlátozott,, bűnügy pedig akad még éppen elég. Ha a legjobb erőket egyetlen ügyre összpontosítják, ez valóságos örömünnep lesz az alvilágnak. Ezenkívül: a kivizsgálás az ügyészség feladata. Mi csak nyomozunk. ♦ — Bizonyára helytelenül fejeztem ki magam. t Azt akartam mondani, hogy ennek a gyilkosságnak rendkívüli figyelmet kell szentelni. — Nem vagyok sértődékeny. Nálunk egyébként minden gyilkosság rendkívüli figyelemben részesül. — Véleménye szerint sikerül' elfogniuk a gyilkost? — Megöltek egy embert. Ki kell deríteni, milyen ok vezethette a tettest. Akkor arra is könnyebben rájövünk, ki lehetett az. Ebből a célból tanulmányozzuk a gyilkosság tárgyi körülményeit, s közben a körülményekből megpróbáljuk kibogozni a lényeget: a tettes személyét ... Beljakovnak az arcára volt írva, hogy nem hisz a nyomozóban. „Fel kellett volna tűznöm a kitüntetéseim” — nevetett magában Sztasz. Leginkább az bosszantotta, hogy Beljakov fiatal. Még ha egy öreg nyugdíjas dörmögme ilyesmit, meg lehetne érteni... — Ha jól értelmezem, aláírt kötelezvényt kér tőlem, amelyben garantálom a tettes kézre kerítését. Ilyen papírt azonban senkitől sem kaphat. Tőlem sem. Mert én is ember vagyok. S biológiai értelemben — a tettes is az. Ha gépek követnék el a bűntényeket és gépek folytatnák a nyomozást, csak a megfelelő algoritmust kellene feltalálni a nemzetközi igazságszolgáltatás számára, és a bűnözésnek máris örökre bealkonyulná. Mi azonban csak emberek vagyunk. Tévedünk, melléfogunk. De általában mégis megtaláljuk a tettest. — Minek az alapján? — Beljakov hangjában újra felébredt az érdeklődés. — Minek az alapján? — ismételte fáradtan Tyihonov. — A mi oldalunkon áll az igazság, a közvélemény... — Hát, ez elég meggyőző csak túlságosan elvont... (Folytatjuk)
