Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-31 / 123. szám

Rovatvezető: PÄLKOVÄCS JENŐ Napi teljesítmény: ötyénkét Daeia Kezdjük talán így: 1943. Ek­kor Colibasi helységnév annyit jelentett, hogy: kunyhólakók. A szó teljes értelmében. 1967: Colibasi: nagyszabású építő­telep. 1968. augusztus 3, déli 2 óra 1 perc: Colibasi-on le­gördül a futószalagról az első román személygépkocsi. 1969. május 10: ma újabb 52 Da- cia-val lettünk gazdagabbak. Pi testi tői az országút mo­dem munkacsarnok, melyből emeletnyi autósztrádává szé­lesedik, tizennyolc kilométeren át szédítő gyorsasággal su-> hannak el mellettünk a gép­kocsik, legtöbbjük Dacia. A négysávos országúton jelző­tábla: „jobbfa térni” — mert arra van Colibasi Arges me­gye és egyben az egész ország egyik legizgalmasabb üzeme, a személygépkocsigyár. A dom­bon, ahol valamikor nagyon régen, Radu Anghel betyár- kodott, most már hiába keres­nénk a menedéket nyújtó er­dőket, nagy szabad terület kel­lős közepén kacsalábon forgó vár: az üzem. Égszínkékre fes­tett óriás munkacsarnok, mely­ből emeletnyi . magasságban folyosó vezet az irodaházba. Munteanu Constatnin ve­zérigazgatóval az ország leg­szebb mA.lkacsamokát járjuk, A kék és piros olajfestékkel lefestett nagy traverzek, a modem technika gótikus ka- tedrálisát sugallják, a futó­szalagokon gördülő Daciák fényreflexiói szemet gyönyör- ködtetőek. Talán a legimpo­zánsabb az utolsó, futószalag, ezt a tetőzetre szerelték és úgy függnek rajta a drapp, szürke, meggyszínű,zöld és kék kocsik, mint a vásárban a körhinták, csak a mosolygó gyermekarcok hiányoznak be­lőlük .,. - • ' Ezemégyszáz ember sürög- forog fehér ingben, kék mun­kanadrágban, a fel-feltűnő ingujjak szinte kiegészítik a munkacsarnok színpalettáját. S végül a futószalagról leke­rülő kocsikat a csarnok egyik „sarkába”, egymás mellé ál­lítják, még néhány óca pihe­nés és begyül a motor, jöhet­nek a kilométerek... Elöljá­róban a motorról, a Dacia fel­építéséről faggatjuk Munte- nau Constantint. — Az autó-hobbysokhak már semmi újat nem mond­hatok, számukra már rég is­meretesek a Dacia összes jel­lemzői, az, hogy 1100 köbcen­tis hátúira szerelt Sierra mo­torral nyeli el a kilométere­ket és nagyon igénytelen jó­szág: 100 kilométeren 7 liter benzinnel beéri. A maximális sebessége óránként, 13S kilo­méter. Különben az is isme­retes, hogy a hazai Dacia tö­kéletesen rendelkezik a fran­cia Renault—S összes jellem­zőivel. A munkacsarnok laborató­riumi tisztasága az, ami a szépség mellett még Mtűnik. — Továbbra is gond ez ne­künk — mondja a vezérigaz­gató — a legnagyobb ellensé­günk a piszok és a por. íme, itt ez a tükörfényes, friss fes­tés (a tükörfény különben a román Poüeolort dicséri), ha erre most por száll, vége van a kocsinak. Az üzem mindegyre meg­győz bennünket arról, hogy a gépkocsigyártás és a civilizá­ció fogalmai — bár nyelvé­szeti szempontból cáfolható állításunk — szinonimák. Még néhány év és magunkra vál­laljuk a gyártás teljes gond­ját Vajon van-e erre meg­felelő emberanyagunk? Muntenau Constantiné a szó. — A munkaközösségünk ar­culata csaknem egy év után nagyjából kialakult már. Jog­gal állíthatom, hogy jó kezek­ben van a román személy- gépkocsik sorsa. íme, mire alapozok: minden nyolcadik alkalmazottunk mérnök és minden negyedik műszaki kö­zépiskolát végzett. Ennél is többet jelent az a tény, hogy az induláskor hozzánk kerülő fiatal mérnökök, akiket csak az autógyártás izgalma, az él­ménykeresés vonzott, már el is mentek tőlünk. Azok ma­radtak csak, akik igazán dol­gozni akarnak és akik szinte naponta ötletek egész árada­tával jönnek a műszaki kabi­nethez. Bízom abban, hogy ezek tíz év múlva nagy ér­demeket szereznek majd a ha­zai gépkocsigyártásban. Talán még eldicsekedhetnék azzal is, hogy a Renault-cég Flins-i ki- rendeltségénél kiképzett nyolc­van emberünket hazatérésük előtt egy gépkocsi teljes ösz- szeszerelésével bízták meg. Egyikük például, név szerint Petre Valeriu — aki jelenleg a szerelési műhely vezetője, — olyan „mesterművet” készí­tett, amelyet most a franciák „Román gépkocsi” felírással reklám célokra használnak. .. .Fél négy. Az ötvenkette- dik, szürke színű Dacia is le­került az óriás körhintáról, még pihen néhány órát szülő­otthonában, hogy aztán vala­ki legyőzhesse vele ellenfe­lünket: a távolságot. (Sión) A jó gépkocsivezetők titka? Egy japán autóbusz-társaság gépkocsivezetői arról híre« sek, hogy átlag egymillió kilométert tesznek meg baleset nél­kül. Titkuk: egy pszichológiai elmélet, az életritmus-elmélet gyakorlati alkalmazása. Az Ohni Tecsudo társaság 460 sofőrje minden röggel sze­mélyi grafikont kap, amelyről leolvasható saját életritmusá­nak görbéje. A grafikon feltünteti, hogy milyen formában lesz az illető a szóbanforgó napon, a nap minden órájában. Ha a sofőr valamelyik napszakban előreláthatólag fáradt, vagy szórakozott lesz, reflexei lassúbbak lesznek a szokásosnál, A személyi grafikon felhívja a figyelmét a veszélyre, úgy, hogy a sofőr ebben az időszakban fokozott figyelemmel vezet. Milyen alapon állítják össze ezeket a „jóslatokat”? Akár­csak az asztrológusok, a születési dátumból indulnak ki. Az életritmust 23 napos periódusokra számítják ki (az érzelmi ritmus állítólag 23 napos, az intellektuális ritmus pedig 33 napos). Az első 11 nap a legjobb, ilyenkor van az ember a lep jobb formában. Legrosszabb • 14-től a 23, napig terjedő időszak. Siega Marita, az Okni Tecsudo társaság elnöke I960, jú­niusában vezette be ezt az újítást, amely a sofőrök tetszését is megnyerte. Tény, hogy a társaság 12 megyei részlege közül a Nagahama-i részleg gépkocsivezetői átlag kétmillió kilo­métert tesznek meg baleset nélkül, az országos átlag pedig a társaságnál egymillió kilométer. I*-! 065373 A Szolnok megyei Tanács Vasipari Vállalati el­készítette e(y elektromos meghajtású kisautó min. tzpéldányát A négyszemélyes nyitott suté mecha­nikus kapcsolású, két sebességgel tud közlekedni (az első sebességben 5—« km óra, a 2-es sebesség­gel pedig IS km óra.) Az Országim Reuma és Fflrdöintézet megrende­lésére készült kisautónak feladata az le«, hogy a kórházban a pavilonok között szállítsa a betege­ket. Ülés háttámlája lehajtható. Így fekvő beteg szállításra is alkalmas. Képünkön: A Tisza elnevezésű magyar eiektre- nme kisautó. (MTI foto — Hack» János Arlugyij Veiner — Geoigij Vainer: Nyomozás magánügyben Fordította: Kostái Ferenc — Köszönöm, ön szabad — mondta Sztasz és a telefonkagylóért nyúlt. — A Nagyszínház tele­fonszámát, ha lenne olyan szíves. Köszönöm. Igen, írom. — Újra tárcsázott. — Nagyszínház? Jónapot kívánok, a rendőrségtől érdeklődöm. Ha megmondaná, mi ment tizennegyedikén este. Az Igor? Nagyszerű. És mondja kérem, Koncsek kánt ki alakította? Vegyornyikov ? Értem. Hánykor ért véget az előadás? Kitűnő. Minden jót. Szaveljevhez fordult: — Lagunovhoz nincs több kérdésünk. Menj szépen haza, kisfiam, aludd ki magad, holnap szükség lesz rád. Mi pedig Lev Alekszejevics­csel teszünk egy kis sétát... Az autóbuszban Sztasz szégyenszemre elaludt. A busz rázott, Tyihonov hol előre biccent, hol hátra, végül Kozak puha prémgallérjára dőlt. Kozak mozdulatlanul ült, meg se moccant, bár' a helyezet egyáltalán nem volt ínyére. A buszban hideg volt, a motor nehézkesen kapaszkodott fel­felé a lejtőn, a vezető rekedt hangon jelentette be a megállókat. A Herszon utcánál Kozak óva­tosan megkocogtatta Tyihonov térdét; . — Megérkeztünk, szálljunk le. — Persze-persze — dörmögte Sztasz és feléb­redt. Megdörzsölte a szemét. — Régóta alszom? — Elég régóta — felelte Kozák. — Nincs eb­ben semmi különös, én is elfáradok a munká­ban. A Herszon utca sötétbe burkolózott, a közeli erdőből száraz hideg áradt. Tyihonov behúzta a nyakát, a távolságot méregette a lakótelep távol­ban pislákoló fényéig, és sértődötten mondta: — Mutassa az utat, elvtárs. — Előre engedte Kozákot A szél finom porhőt fújt szemükbe. Tyihonov meggömyedt és lassan döcögött a harciasán lép­kedő Kozak nyomában. — Farkasok nem járnak erre? — kérdezte halkan Sztasz. Kozak nem hallotta meg a kér­dést. — Remélem, adtak nekik ebédet... — tette hozzá Sztasz, most már inkább csak saját magá­nak. Pokolian fáradt volt. „Csak egyszer kial- ■ hatnám magam” — gondolta. Miután ki panasz­kod t* magát, frissebben lépkedett tovább. „Úgy látszik, az önsajnálat melegít” — gondolta és el­nevette magát. — Még csak meg se tapogattam az autóbuszban, gyönyörű szám lesz, ha előránt egy revolvert és belém ereszt néhány lövedéket. Na és akkor mi van? Legalább nyugodtan íek- hetek, míg kijönnek a mentők”. Gyorsabbra vette lépteit. Utolérte Kozákot. Belekarolt és mély átéléssel érdeklődni kezdett a falusi épít­kezés helyzetéről Lvov környékén. Közben könnyű mozdulatokkal kitapogatta Kozak zse­beit Elmosolyodott és így szólt: — Lev Alekszejevics, bizonyos fokig hajlamos vagyok arra, hogy higgyek az ön ártatlanságá­ban. .. Kozak megtorpant, kezét a melléhez szorítot­ta: — Drága Tyihonov elvtárs! Erről beszélek a legelejétől. Hát akkor minek háborgassuk meg egy nagyszerű asszony lelki nyugalmát? Inkább menjünk vissza és a sikeres megoldás örömére igyunk meg egy üveg konyakot! Tyihonov tagadólag intett: — Nem. Aljosinnéhoz el kell mennünk. De ne felejtse el: érdekelt vagyok az ön maximális őszinteségében... — Számíthat rám? — mondta Kozak és újra szívéhez emelte kezét. Ebből a célból még a kesztyűjét is lehúzta. — Akkor mondja el kérem részletesen, ho­gyan távozott hétfőn a szállodából? — Megbeszéltük Lagunowal, hogy ötkor in­dulunk el, együtt. De levelet írt a feleségének, csak írta, írta, rámmelegedett a kabátom, fog­tam magam és elindultam. — Ennyi az egész? — Úgy emlékszem. — Hogy újabb erőfeszítésekre ösztönözzem az emlékezetét, bemutatok önnek egy kisebbfajta lélektani kísérletet. Akarja, hogy elmondjam, melyik zsebében mi van? — Akarom — felelte bizonytalanul Kozak. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom