Tolna Megyei Népújság, 1969. május (19. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-11 / 106. szám

Galambos Lajos:

Gábor már két éve nem volt otthon. Most ölbe való gyermekével és feleségével nekivágott az útnak. Előző este minden szépet elképzelt a falujáról; megjelent előtte minden ház, minden út, minden ösvény; nem is létezett más a világból, csak a falu, bennje az édesanyja, körötte a szomszédok, s szerte az ismerősök, akiknek neveit ízük és zarr.a- tuk miatt gondolatban is jó volt kiejteni: Zordon Miksa, Gagó Béni, Borkács Imre, Bő András, Boksa Gedeon. Nagy, régi nevek voltak ezek. Sámánnevek.

Gábort is Bő Gábornak hívták.

— Istenem — mondta az anyja —, hát megjöttetek? Nem kellene ennek a csepp gyermeknek megmosdani? Annyi út után? Annyi törődés után! Máris hozom a vizet.

Gábor tudta, hogy a fúrott kút jó öt percre van a házuktól, akarta venni a vödröt, meg a kannát, hogy majd ő hoz vizet, jóformán azonban az édesanyja addigra vissza is ért.

— De hamar megjárta.

— Hisz itt van a csap a kapunál.

— Miféle csap?

— Vizet vezettek itt minden utcába.

Jó csirke-ebédet ettek, elpilledtek. Gábor járt egyet a környéken, beköszönt Gagó Bénihez, aki nemrégiben a tsz raktárosa ' lett s megivott

a két karom majd leszakadt, mire egy disznóöléshez elegendő vizet hordtam.

— Most nem szakad le senkié. *

— Mégis valami bánatról beszélnek.

Gagó Béni a perzselővillát belevágta a tűktől megenyhült földbe:

— Ilyen ez, az átok nép — mondtá. — Odaviszik elibe a mézet, az se kell neki. Min— Ha akarod, yiheted a

rokonoknak a kóstolót.

— Benézek/ inkább a tanácshoz — mondta Gábor.

— Minek?

— Magnézem Boksa Gedeont.

Az anyja csak állt.

— Nem vagytok ti olyan jó barátok.

— Együtt jártunk iskolába.

— Na és? Akkor már menni kell hozzá?

egy pohár bort a kocsmában Borkács Imrével, aki a közös gazdaságok szervezésének idején inkább a vasúthoz menekült krampácsolónak, csakhogy ne kelljen a közösbe menni.

— Csak most látom, hogy itt vizek vannak minden utcában.

— Vannak hogy a fene egye

meg.

— Mért. egye a fene a vizet? Rossz?

— ízre jó, az isten verje meg.

Aztán -hozott még egy pohár bort Borkács Imre.

— Az íze jó, sőt! Nagyon jó. Ráadásul ott van mindenkinek a kapujában. Csak a bánat, amit hozott! Azt nem tudja lenyelni az ember.

Többet nem szólt. Mások is jöttek az asztalhoz, Gábor pe.- dig hazament az édesanyjához nemsokára, hisz disznóölésre készültek, meg kellett reszelni a késeket, megdarálni a borsot, tisztába tenni a rizst, rendbe tenni a húsdarálót, megtisztítani pihés héjaiktól a fokhagymagerezdeket.

— Miféle bánat az — kérdezte az anyjától —, amit a vízzel nem tudnak lenyelni az emberek?

— Bánat?

— HallottamÉdesanyja megvonta a vált, elfordult:

— Kár beszélni róla. Vanik mindenféle buta embe- k. Az istennek megszámlál- itatlan marhája él a földön,

ne tudnád? .

Éjfélre végeztek a disznó- és előkészületeivel, reggel igykor pedig már Gagó Béni, raktáros zörgetett, hogy hát ;kor kezdjük azt a mészár- st, mert halad a nap. Nem intha annyira haladt volna, >gy a hajnali négy késő len- de az ember torka ilyen- >r hamar kívánja a pálin- it.

Megitták a rendes adagot, egfogták a disznót, leszúrták/’ tsz-től kapott szalmával egperzselték, aztán jöhetett súrolás. Nem sajnálták hoz- i a vizet, hisz itt volt egy pésre a csap.

— Valamikor, kölyök komban — mondta Gábor —,

ÉRDI JUDIT RAJZA

denüij valami susmust sejt. Fúrták itt ezeket a nagy kutakat, megy a víz innen a városba. De ha már oda megy, azt gondolta a tanács, miért ne jöhetne ide is, ahol ered? Tervkészítés, számvetés, satöbbi. A községnek van hatezer lakosa, ezerkétszáz portája-. Ha minden porta fizet kétezer-hatszáz ' forintot, megvan az egész községnek a vize.

— Kétezer-hatszáz, nem. sok.

—• 'Pesten. De itt?

— Egy ásott kút mennyibe kerül?

— ötezerbe. — Akkor a vízvezeték megéri a bolondnak is, nem?

— Meg — mondta Béni.

— Te tanácstag vagy, megszavaztad? 1

— Meg.

— Kifizette mindenki?

— Áz állam hitelt adott! rá.

Tíz év alatt kell kifizetni.

Ittak egy kortyot, felbontották a disznót, s bevitték a konyhába, további munkára.

— Hisz akkor csak évente kétszázhatvan forintot kell fizetni egy portának — mondta Gábor.

— Annyit.

—, Ez- a bánat?

Akkor odajött hozzájuk Gábor édesanyja:

— Miről beszéltek ti?

— A vízről.

— Van bor, igyátok — mondta Gábor édesanyja. — Mi a fenének kell most nektek az a víz?

Munkálkodtak rendesen egész nap. Megszedték a szalonna tetejét, formásra alakították a négy sonkát, .kockára vágták a zsírnakvalót megdarálták a kolbásznak való húst, megtöltötték a hurkát, szóval elvégeztek mindent, annak rendje-módja szerint Este megvolt a tor, a víz nem kellett hozzá egyáltalán. Volt még bor.

Másnap délután Gábor fészkelődött.

— Hová indulsz? — kérdezte az anyja.

— Járok egyet

— Ha itthon vagyok, mindig elmegyek.

Az anyja elfordult:

— Menj csak, ha az anyád házánál nem érzed jól magad.

Gábor cigarettára gyújtott.

— Eddig sohse tiltotta — mondta.

— Nem tiltok én most se

semmit. Oda mégy, ahová akarsz. Megitatnak, telebeszélik a fejedet, dehát az kell “neked, nem a jó, csendes nyugalom.

— Hát akkor nem megyek — mondta hunyorítva Gá... bor.

Játszott az ölbe való gyermekével, este megvacsoráztak s a rádió halk zenéje mellett csendesen beszélgettek.

— Ez a víz — mondta egy- szercsak az anyja —, kár beszélni róla. Kidobolták rendesen, hogy aki vállalja, hogy tíz év alatt kifizeti, írja alá az ívet. Aki nem írja alá, azon hat hónap alatt behajtják. Tíz év, meg hat hónap. Csak nevetni tud az ember, nem?

Gábori azt kérdezte:

— Édesanyám aláírta?

— Mit?

— A tíz évet.'

Az anyjának nagyon nyílt és tiszta volt a tekintete:

— Buta vénasszonynak képzelsz te már engem — mondta.

De másnap Gábor mégis csak elment Boksához, a tanácselnökhöz, anélkül, hogy az anyja tudott volna róla. Kártyát kerítettek, áthívták az iskolaigazgatót, tízfilléres alapon ultiztak egy keveset,

— És aki nem írta alá — kérdezte hirtelen Gábor —, azon valóban behajtjátok hat hónap alatt a kétezer-hatszá- zat?

— Be. ' '*'•

Csend volt.

— Muszáj — mondta Boksa. — Az ember tartsa meg a szagát, a jót is, a rosszat is. Különben szétfolyik és a népek szemében semmivé

lesz. Nem akartam én ilyen

Mindig szerettem első kézből könyvet olvasni, mert a friss papír- és ólomszag nekem kellemes. A könyvnek valamiféle nemes tisztaságot ad. Ezzel a frisseséggel találkoztam a napokban is. Könyvtári könyvnél pedig kimondottan ritka ez az illat.

A friss szagú mű: Arany László: A Délibábok hőse és más költemények című kötete. Négyesével lapozhattam az oldalakat, úgy, ahogy a nyomdagép alól négyrét hajtva kikerültek, s egybefűzettek az ívek. Különös örömmel vágtam szét a lapokat.

Első olvasója lehetek e kötetnek! Nagy szó, hiszen Budapesten a Franklin Társulat magyar irodalmi intézete adta ki 1899-ben!

A kötetet hetvenéves évfordulóján elismeréssel köszönti első olvasójaj

MÉRY ÉVA

CSANÄDY JÁNOS:

Csak azt a ragyogást akartam

Csak azt a ragyogást akartam — részletekben, féltékenyen! *—< megmutatni élő koromban, mely városok, falvak között a vonataíneken ki villan, embert emberrel összeköt; és azt a büszkébb-fényű ívet az ezüstös légiutakban, két ringó kikötő között — azt a ragyogást, mit a lélek a béke ringó légtaván megérkezvén, városban érez a mezők nyugalma után; a vakító sugárnyalábot egy jólsikerült tavaszi munkanap hab alkonyatán a vakító sugárnyalábot, mely röpít fölösleges szárnyak nélkül is zefir-kékbe fenn; csapongva földön és egen, felsugaraztatni e korban csak azt a fényes húrt akartam, mely évben, napban és atomban mély reményt súgott bánatomban!

VÉSZI ENDRE:

Nyílik az ég

Nyílik az ég \

leolvadnak kristályabroncsai,

múlt—jelen—jövő Anyánk

a ház fölé hajol —

elsétálnak előtte álmai a fiatal fák,

a traktorvontatású tél is lassan elgurul,

két hüvelykkel mélyebbre csúsznak a holtak.

az értünk és ellenünk hullott csontok,

s mi kontinensközi szívdobogással,

kezünkben ajzott porcelláncsigákkal,

kvarc tűk rücskökkel,

megállunk és elmondjuk

emberek, vasak, kövek

hálaszavait,

az égi terítőháióban ezüst keszegek, reményünk játékai —

és bemutatjuk Néki időközben született szavainkat és félszavainkat, pupillánkba préselt fénymérő műszereinket, egy csillagokból kovácsolt lendkereket, egy napkefét, és kérjük bűnbocsánatát mert játékaink mellett észre se vettük fiatal férfiak dermedt bádogszemét!

módszerhez folyamodni, de nekem is csak úgy biztosította a pénzt a beruházáshoz a bank, ha viszem az aláírásokat. A vizet a község érdekében egyszerűen bűn lett volna kihagyni. Megszavazta hát a tanács, hogy aki nem írja alá, azon behajtjuk. Ha dolgozik valahol, levonjuk a fizetéséből. Ha egyéni, hozzátesszük az adójához.

— Hányán nem írták alá a tíz évet?

Boksa letette a kártyát, felállt:

— Azt kérdeznéd inkább: hányán írták alá?

— Hogyhogy?

— Egyszerűen nem hitték, hogy behajtjuk. Legyintettek. Mosolyogtak rajtunk. Még némely tanácstag is. Behajtani? Ha egyszer az állam tíz év türelmet adott? Hol van még az a tíz év? És hátha nem is kell fizetni egyáltalán? Nem kell azzal az aláírással sietni. Várjunk csak a végére. Hiába könyörögtem. Hiába tettem ki a lelkemet. Magam mentem el legalább kétszáz portára. Vasárnap, amikor az emberek kijöttek a templomból, a tanácsháza előtt beszédet tartottam,

— Nem hittek?

— Nem.

— Hányán nem hittek?

— Nyolcvankét százalék nem írt alá.

Gábor ivott egy korty bort:

— A szomszédunk Gagó Béni, a tsz raktárosa, aláírt?

— Nem.

— És az anyám?

Boksa leült, hogy megkeverje a kártyát és osszon:

—’ Ne haragudj — mondta.

Későn, éjféltájban került haza Gábor. Felesége és a gyermek már aludt. Csak az anyja várta és ő kérdezte villanó tekintettel:

— Hol voltál?

— Kártyáztunk Boksáéknál.

— És?

— Semmi más. Csak kártyáztunk.

És olyan nyíltan nézett az anyjára, mint ahogyan az tagadta le előtte a múlt napon

a szégyenét.

Mert mért kellett volna még megtetézni ezt?