Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
i Tahi László: Vigasztalom a barátaimat... RÁKOS SÁNDOR: Naplótöredék Rigók szavára ébredek, suhogó záporokban ázom. Homlokomon kel föl a nap, lobog három cserép virágom. Vihar ha jön, esőszagú szél ujja koccan az ablakdeszkán, hördül a mennydörgés a kertben, akár a megsebzett oroszlán. Ha meg hirtelen kiderül, súlyosan hajlik meg az ággal a gyantás csönd, s már újra harsa n a sebezhetetlen madárdal. Hegyi magányom réstelen, s mégis szellős, mint az ég sátra: csak mosolygásom hunyorog felhőközclből a világra. fi zöld dosszié titka Nem kertelek: igazán lelkes híve voltam Kapor Piroskának. Csak egy valaki szerette jobban őt, mint én. ö maga. Mert Piroska nagyon önző volt. Egy fiatal szobrász egyszer róla akarta megmintázni az önzés szobrát. De Piroska nem állt modellt. Ehhez is önző volt. Én mindazonáltal rajongtam érte. Két gyereket akartunk, egy fiút és egy lányt. A fiút katonai pályára szántuk, a leánykából operaénekesnőt neveltünk volna. így állt a helyzet, amikor egy reggel levelet kaptam tőle. Arról értesített, hogy férjhez ment... Szélütötten bolyongtam az utcákon. Nyilvánvalónak látszott, hogy nem élem túl a dolgot. Kötél, vagy emelet? Ezen töprengtem. Mindkettőnek van előnye és van hátránya. Nem akartam elsietni a dolgot. Végül is döntöttem. Beültem egy kapucinerre az Elit-kávéházba. Külföldi képeslapokon nézegetve, itt vártam a halált. Tudniillik megrögzött fatalista vagyok. Hiszem, hogy előre kijelölt sorsát senki sem kerülheti el. Ha tehát meg kell halnom — ami nem lehet vitás —, akkor a kávéház teraszán is rám talál a halál. Ha nem, az ő baja. Én ott voltam. Azon vettem észre magamat, hogy sötét gondolataim oszladozóban vannak. Ez kínosan érintett. Egyszer vagyok boldogtalan és akkor is csak ilyen rövid ideig? Ez hálátlanság Piroskával szemben. Három szép évet töltöttünk idillikus barátságban. Ha nem szenvedek, meg- szehtségtelenítem ezt a három évet. Elhatároztam, hogy fél tízig szenvedek, azután elmegyek egy moziba. Másnap közelebbi részleteket tudtam meg a menyasz- szonyom házasságáról. Valami Frühling Rezső nevű, nagyon gazdag fiatalember vette nőül. Szép szál, izmos legény. Valóságos leányálom. Egyéves nászúira készülődnek. Gyűlölni kezdtem Piroskát. Mert ha engem, az igénytelent, a szegényt elhágy egy, még igénytelenebbért és még szegényebbért, nem szólok egy szót sem. De egy különbért otthagyni az embert, ez mégsem szép dolog. Ezt nem tűrhetem szó nélkül. Bosszút fogok állni. Felpofozom Frühling Rezsőt. Vagy ő engem. De valami történni fog. Harmadnap beláttam, hogy nem megy a dolog. A bosszút sem lihegem úgy, ahogy kéne, félmunkának pedig nincs értelme. Megkegyelmeztem Frühling Rezsőnek, megbocsátottam Piroskának, és elhatároztam, hogy új életet kezdek, amúgy is hétfő van éppen. Nem tudom, mi volt az oka, de új életet legjobban az Elit-kávéhásban tudtam kezdeni. Itt üldögéltem délután, amikor hirtelen egy kéz nehezedett a váltamra. Felnézek, hát nem 'Jocó áll ott? Szomorúan néz, rám, csaknem könnyes szemmel, és azt mondja: — Szegény, szegény barátom. .. — Mi az, Jr-'\ az istenért, mi bajod van? .— kérdem és leültetem. — Hallottad ezt a dolgot Piroskával. Együttérzek veled, szegény barátom... — Vágj vidámabb képet, öregem, mert nekem ugyan semmi bajom... — Ne beszélj. Te szenvedsz. De ha nehezen is, majd túlesel rajta. Bizonygattam, hogy már túlestem rajta, de nem hitte el. — Annyi sok boldog órát töltöttetek együtt... Nem tudod te azt elfelejteni oly könnyen,.. Egy tangó, amit együtt hallgattatok, felébreszti benned a múlt minden emlékét. Tudjuk már, hogy van ez... Nehéz az ilyesmit kibírni... Lassanként elkeseredtem. Örültem, amikor Jocó végül is indulni készült. — Mondd — szólt ekkor —, van revolvered? Felnevettem. — Nina! Komoran felette$ —- Add ide! — Nincs, ha mondom. Alig akarta elhinni. Végre elment. Már-már ott tartottam, hogy ideadja a revolverét, hogy legyen, amivel ne kövessek el valami ostobaságot. Odahaza levél várti Szeretett Barátom! Hallottam a szomorú hirt, és személyesen akartam hozzád sietni, hogy melletted legyek e nehéz órákban. Sajnos, nem találtalak otthon. Aggódom érted! Légy erős, meglátod, egy-két év alatt elfakul benned a bánat, csak addig kell kibírnod! Alkonyaikor ne sétálj a Duna- parton, magányosan. A csapás, amely téged ért, szörnyű. Ám légy megfontolt, s ne dobd el fiatal életed köny- nyelműen. Még jöhet egy lány az életedbe, aki, ha nem is lesz olyan, mint Piroska volt, de meg fog vigasztalni. Erre gondolj! Ölel: Misi Elolvastam a levelet: és na gyon-nagyon szomorúnak éreztem magam. Hajnaltájban aludtam el. Másnap reggel elhatároztam, hogy mielőtt barátaim öngyilkosságba kergetnének, megvigasztalom őket. Összegyűjtöttem hát valamennyit a kávéházban és beszédet intéztem hozzájuk. — Sohasem hittem volna — mondtam —, hogy ennyire mellettem lesztek e nehéz időkben, s higgyétek el, jólesik ez nekem. De mégis: azt kell mondanom nektek, fiúk, fel a fejjel! Ez a vi- ' lág rendje! Az ember csalódik, aztán újra csalódik, s csak amikor már harmadszor is csalódott, akkor jön rá, hogy negyedszer is csalódni fog. Jön majd egy új lány az életembe, aki meg fog vigasztalni benneteket, s rájöttök, hogy az élet szép. Fel a fejjel, fiúk, ne gondoljatok a csalfa leányra! Szemmel láthatóan jólesett nekik a vigasztalás. Jocó tudott végre enni (bánatáShn két napig nem evett). Misi is vidámabb lett. Harmadik barátom, Dönci pedig lemondott róla, hogy szerelmi bánatomban öngyilkos legyek. Piroskáról nem beszéltünk többet. Lassan-lassan ők is elfelejtették. Este kilenc óra lehetett, amikor Kása Ede a zöld dossziét fekete aktatáskájába tette és készülődni kezdett. Az asztali lámpát eloltotta, a nagykabátját sötétben vette feL Kalapját jól a szemébe húzta, fekete szemüveget tett fei s nagykabátja gallérját is feltűrte. Óvatosan kitekintett a folyosóra. Egy teremtett lelket sem látott. Hirtelen kilépett a szobából, az ajtót kulcsra zárta és a kulcsot zsebretette. Nem a lépcsőház felé ment, hanem a melléklépcsőn osont le nesztelen léptekkel az udvarra. A kerítésig már futva tette meg az utat. A portásfülke előtt egy pillanatra megállt — szíve a torkában dobogott —, de amikor meglátta, hogy a portás már alszik, aktatáskáját lóbálva, halkan fütyörészve lépett ki az üzemből. Az utcán ismét meggyorsította lépteit és megindult a villamos- megálló felé. A fekete Volga a sarki KÖZÉRT-től követte, és akkor is a nyomában volt, amikor felszállt a villamosra. Kása az ötödik megállónál szállt le, gyalog indult a grund felé. Ekkor fékezett mellette a fekete Volga, és két álárcos férfi ugrott ki a kocsiból. Az egyik a karját csavarta hátra, a másik pedig belökte a hátsó ülésre* ahol harmadik társuk várta. A gépkocsi megindult a sötét éjszakában. Kása szemét fekete kendővel kötötték be, az. egyik álarcos kitépte kezéből az aktatáskát. Amikor meglátta benne a zöld dossziét, suttogva megjegyezte: — Okéi fiúk. minden »éneiben! — Hová visznek? — kérdezte Kása. — Sok a szöveg, majd megtudod — felelte a mellette ülő álarcos, és attól kezdve egy szó sem esett közöttük. Negyedórás száguldás után a kocsi lassított, majd megállt. — Kiszállni! — parancsolták Kásának. Jobbról, balról közrevették, és bekötött szemmel kísérték fel a második emeletre. Kulcscsikorgást hallott, majd valahova beléptek. Amikor a kendőt a szeméről levették, egy szobában találta magát Vele szemben a félhomályban a három álarcos állt és egyikük, egy tagbaszakadt, valószínűleg a vezér, megszólalt: — Beszélni fogsz? — Miről? — érdeklődött Kása. — Arról, ami a zöld dossziéban van. — Nézzék meg! — Néztem már a kocsiban — mondta az álarcos —, de ezen, sajnos, csak te ismered ki magad. — És ha nem beszélek? — Beszélni fogsz! — mondta a másik álarcos, miközben egy hatalmas harapófogót vett elő, és megindult Kása felé. — Mit akarnak tudni? — kérdezte Kása ijedten. — A zöld dosszié titkát — mondta a vezér. — A végső számokra vagyunk kíváncsiak. — Jó mondta Kása eltorzult arccal. — A három végső szám 27, 17 és 5 százalék. — Biztos ez? — hördült fel a vezér, miközben a számokat noteszába feljegyezte. — Egészen biztos, hacsak a minisztérium nem korrigálja. — Te csacsi — mondta a vezér mosolyogva, és a többiekkel együtt levette az álarcát. Kása Ede, az Egyesült Művek főkönyvelője megdöbbenve ismerte fel a három álarcosban kollégáit, Kovács vezérigazgatót, Lovas főmérnököt és Hudák művezetőt, — Örültek vagytok! — dadogta. — Miért csináltátok ezt? — Azért — mondta a tagbaszakadt Kovács, a vezér —. mert csak így, harapófogóval lehetett belőled kiszedni azt, hogy az egyes, a kettes és a hármas kategóriában mennyi lesz az idén a nyereségrészesedés. Miklósi Ottó Egy este találkoztam Verpelétivel, volt kollégámmal, aki becipelt egy presszóba, és megkérdezte, hogy megy a sorom. Mondtam, köszönöm szépen, minden a legnagyobb rendben, van egy jó állásom, tisztességes fizetésem, összkomfortos kis lakásom, és eldicsekedtem azzal is, hogy vőlegénye vagyok egy Hédi nevezetű tündérnek, akivel imádjuk egymást. Verpeléti végighallgatta lelkes beszámolómat, aztán fáradt, szomorú hangon így szólt: — Látom, boldog vagy és elégedett, szegény fiú. Irigyellek, de sajnállak is, szegény fiú. Mit tudod te, mi a boldogság? Boldog vagy, mert tisztességes fizetésed, összkomfortos lakásod, szép menyasszonyod van. De hasonlítsad össze a jövedelmedet a főigazgató jövedelmével, a lakásodat a Bucking- ham-palotával, a menyasszonyodat Sophia Lorennel, és akkor rá fogsz jönni arra, hogy tulajdonképpen nem is vagy olyan boldog, szegény fiú... — Eszem ágában sincs összehasonlítani! — nevettem hetykén. — Mire jó az? — Nekem mindegy... — felelte Verpeléti, halkan, elmélázva. — Me! cm teljesen mindegy... Amikor elváltam Verpelétitől, még sokáig mulattam rajta, és elhatároztam, alkalom- adtán elmesélem kalandomat Hédikének, a menyasszonyomnak. Otthon azonban ismét eszembe jutottak Verpeléti szavai, és azon kaptam magam, — összehasonlítod a menyasszonyodat Sophia Lorennel? — motyogtam magamban. — Előbb hasonlítsd össze magad Jean Marais- val és a kapurtalai maharadzsával, aztán beszélhetsz... Felkeltem a díványról, és oz ablakhoz Bogarat tettek a fülembe hogy kezdem összehasonlítani a lakásomat a Buckingham-palotá- val. Hát bizony, meg kellett állapitanom, hogy a Buckingham- palotához képest a lakásom egy nyomorúságos odú. Rögtön elkeseredtem. Aztán összehasonlítottam a jövedelmemet egy főfőigazgató jövedelmével, és elfogott a sárga irigység. Vigasztalásul előszedtem a menyasszonyom fényképét, de konstatálnom kellett, hogy valóban nem egy Sophia Loren, bár ennivaló az arca. Miután mindezeket végiggondoltam, elfogott a búbánat, és csak ültem a díványon, összeroskad- va, magam elé meredve, zúgó fejjel. vánszorogtam, Oda- künn esett az eső. ö'sz- szehasonlítottam a mi éghajlatunkat Kalifornia éghajlatával, és még szomorúbb lettem. Lenéztem az utcára. A házunk előtt éppen akkor döcögött el egy öreg villamos. — No, ez az utca sem egy Brőadway...— sóhajtottam, aztán visszavonszoltam magam a díványra. Egy röpke félóra alatt öreg. fáradt, csúnya, szegény és elhagyatott lettem. A későbbiek folyamán összehasonlítottam magam Kinizsi Pállal, egy teknősbékával, és Lady Hamiltonnal. Tudomásul kellett vennem, hegy nem vagyok erős, mint Kinizsi, nem fogok olyan hosszú életet élni, mint a teknősbéka. és sohasem leszek sem Lady, sem Hamilton. Ezekben az összehasonlításokban teljesen kimerültem. Ügy éreztem, hogy megdagadt a fejem, és hangosan beszélgettem, vitatkoztam önmagommal. összehasonlítottam magam Goethével, egy pacsirtával, Barbarossa Frigyessel, a nachtkasztli- val, a házfelügyelővel és egy cserép rezedával. Aztán összehasonlítottam a házfelügyelőt Goethével, a nacht- kasztlit Barbarossa Frigyessel, a cserép rezedát pedig a pacsirtával. A mentőautóban sem pihent meg az elmém összehasonlítottam o mentőautót egy repülőgép- anyahajával, Berkesi Andrást Honoré de Balzac-kal, Albert Flóriánt Kant Emánuellel. Most itt vagyok a zárt intézetben. Verpeléti -időnként meglátogat, s hoz tíz deka savanyú cukrot. Apropo, a minap összehasonlítottam magam Balatonakarattyá- val. Esküszöm: semmi különbség kettőnk között. Mikes György
