Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-04 / 78. szám

X

I

t

Az évforduló reflektorfényében

A Tanácsköztársaság megalakulásának 50. évfordulójára külsejében is ízléses kiadványt jelentetett meg a Központi Statisztikai Hivatal. A k iadványstaltiszitikai adatok fel- használásával mutatja be a Tanácsköztársaság létrejötte óta eltelt fél évszázad két korszakának legfőbb társadalmi és gazdasági eredményeit. Az elmúlt ötven év két, lényegében azonos időszakra osztható: a munkáshatalom leverését követő 25 éves ellenforradalmi uralomra, majd a felszabadulás utáni, népi hatalom hasonló időtartamára. Az adatok nem minden esetben adnak pontos összehasonlítást, de így is alkalmasak annak dokumentálására, hogy a felszabadult ország hogyan valósította meg mindazokat a célokat, amelyet a tanácshatalom tűzött az ország elé ötven évvel ezelőtt.

A mezőgazdasági termelés fejlődését akadályozták a feudális birtokviszonyok. A Tanácsköztársaság a nagybirtokok feudális rendszerét megszüntette — számos helyen alakultak termelőszövetkezetek a korábbi nagybirtokokon —, de az ellenforradalom győzelme teljesen visszaállította, és csak a fel- szabadulás utáni földreform vetett véget a nagybirtokok uralmának.

A felszabadulás előtt a keresőknek több, mint fele — 1920-ban 58 százaléka •— a mezőgazdaságban dolgozott. Ez az arány 1968-ra 30,5 százalékra csökkent.

„A két világháború között a mezőgazdasági termelés alig fejlődött, az 1930-as években a termésátlagok és az állatállomány a századforduló színvonalán maradtak”.

Az 1945-ös földosztásnak nagy szerepe volt: része a hatalom megszerzéséért és megtartásáért vívott harcnak és az ország háborús romokból való újjépítésének.

A termelés néhány év alatt — 1951-re — elérte a háború előtti színvonalat. Néhány éves megtorpanás után — 1957-től minden évben magasabb volt a mezőgazdaság termelése, mint az 1934—38 évek átlaga. Az 1968. évi termelés mintegy 34 százalékkal haladta meg a háború előtti színvonalat, és ez a tény azért külön figyelmet érdemel, mert a mezőgazdaságban dolgozók száma az 1950. évi 2,1 millióról 1968-ra 1,5 millióra csökkent. Ugyanakkor a mezőgazdaság szocialista átszervezése, modernizálása — a gépesítés fokozása, nagyobb adagú műtrágyák növényvédő szerek alkalmazása, az öntözött területek növelése — hozzájárultak a termelékenység nagyobb ütemű növeléséhez.

A mezőgazdasági termelés keretében gyorsabban fejlődött az állattenyésztés, így aránya az 1938. évi 37 százalékból 43 százalékra növekedett. Az állatállományon belül elsősorban a sertés és a juhállomány fejlődött nagyobb ütemben a két világháború közötti időszakhoz képest. így Magyar- ország az egy főre jutó hústermést tekintve előkelő helyen áll a világ országai között. Az egy lakosra jutó hústermelés 1965-ben Magyarországon 91,5 kiló volt, a KGST-országokban 48,9 kiló, a Közös Piac országaiban 57 kiló volt. A sertéshús termelésének aránya 1966-ban nálunk 63 százalékot, a Közös Piac országaiban 42 százalékot tett ki.

Lényeges emelkedést mutat a fontosabb termények termésátlaga is. Kukoricából az 1951—68-as években 70 százalékkal termett több, mint az 1921—1938-as években. Amíg a felszabadulás előtt a magyar mezőgazdaság átlagosan 1,5—1,7 millió hektáron termelt búzát, addig 1964—68-ban 1,1 millió hektáron. A terület csökkenése ellenére is elérte, illetve meghaladta a termésmennyiség a felszabadulás előttit.

A gyümölcstermelés növekedése nemcsak a jobb hazai ellátást befolyásolta, hanem számottevő export-mennyiséget is produkált. A gyümölcskonzerv-termelés 1950-től 1968-ig több mint négyszeresére növekedett. Ugyanezen időszak alatt a friss gyümölcs exportja 23 000 tonnáról 220 000 tonnára nőtt. Emellett 1968-ban több, mint 50 000 tonna gyümölcskonzervet exportáltunk..

A mezőgazdasági és élelmiszeripari export összetételében is megváltozott. 1938-ban az élelmiszerkivitelben 58 százalékos volt a feldolgozatlan termékek aránya, 1968-ban ez a szám 33-ra csökkent.

M

int a bevezetőben írtuk, az adatok nem mindig adnak pontos összehasonlítást, de azokon keresztül le lehet mérni: a Tanácsköztársaság agrárpolitikája a felszabadulás után helyesen valósult meg a gyakorlatban. A szocialista mezőgazdaság egy évtized alatt többet produkált, mint a feudális viszonyok között termelő birtokrendszer fél évszázad alatt. BIAláírás pirítI n szocialista szerződés

Egy év múlva

elkészül a selyemgyári beruházás

Fél évvel ezelőtt még csak az alapozásnál tartottak. Ma már áll a közel négyezer négyzetméter alapterületű üzemcsarnok, építők, szerelők dolgoznak a tetőn, a belső meny- nyezeten, alul pedig a klímacsatornákat, a padozatot, a gépalapokat betonozzák. Hihetetlennek tűnik, de a gyáriak is, az építők is bizonygatják: Júniusban itt már készen lesz a parkett is. Belül különben elég szokatlan a kép. A hatalmas csarnok egyik részén kész az aljazatbeton, mellette mély árkok, gödrök — még több száz köbméter föld kell a feltöltéséhez —, közben az álmennyezeten hegesztők dolgoznak, a csarnok mennyezetének egyharmadán már fel vannak szerelve a fénycső-lámpatestek is.

Tolnától függ

Tavaly júliusban született meg a Gazdasági Bizottság döntése: A vegyipar fejlesztése következtében megduplázódó műszáltermeléshez a fonal- terjedelmesítő kapacitást a Magyar Selyemipar Vállalatnak kell létrehoznia. A vállalat a 178 miliós beruházáshoz 107 millió forintot saját eszközeiből teremti elő, a további ösz- szegeket a költségvetésből kapja. A beruházást két helyen, a Duna cérnázóban és a Tolnai Selyemfonóban valósítják meg. Bár összegszerűleg az egész beruházás egynegyede jut Tolnára, ténylegesen itt jelentkezik a nagyobb feladat. A Duna Cérnázóban csak gépcserék történnek — a nagy telj esítmé- nyű importgépek nagyobbik részét ott szerelik fel, a meglévő épületekben, az ottani, gépek pedig Tolnára kerülnek. Tolnán tehát építkezni kell. A tolnai építkezés gyors kivitelezésétől függ az egész beruházás sorsa, az, hogy mikor léphet a termelésbe a 178 millió forintos befektetés. Az ország könnyűiparában ez az egyedüli, a kormány által kiemelt beruházás.

Fél évvel korábban

A gyors megvalósítás a beruházásban közreműködő vállalatok jó együttműködésétől függ. Az első kooperációs értekezletet 1968. októberében tartották, akkor még az eredeti határidőhöz — 1970. október 1-hez igazították a rész- határidőket. Ez év januárjában azonban már megszületett az elhatározás: Hat hónappal korábban, 1970. április 4-re, a fel- szabadulás negyedszázados évfordulójára készüljön el az új üzem. Módosították a rész-határidőket, a kivitelező vállalatok képviselői kijelentették, hogy részükről mindent megtesznek a szorosabb határidők betartására. A vállalati pártbizottság — a tolnai gyár párt- vezetőségével együtt — kapcsolatba lép a kivitelező, tervező vállalatok pártszervezeteivel,

megszervezik a pártszervezetek együttműködését is a határidő előtti befejezés érdekében.

A szocialista szerződés tervezete már elkészült, aláírására a közeljövőben kerül sor. Közben pedig, gyors ütemben halad a munka. A Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat 1968-ra kétszázezer forint „beépítését” vállalta a szerződés megkötésekor, ténylegesen ötmillió forintot teljesített.

Építkeznek és termelnek

Csak a jövő év második felében kellene befejezni az építőmesteri munkákat, de most azt mondják, hogy az idei telet már nem akarják a selyemgyárban tölteni. Dolgoznak a Könnyűipari Szerelő- és Épületkarbantartó Vállalat villanyszerelői, — klímaberendezés-gyártói és szerelői, egy-két hónap múlva pedig itt lesznek a technológiai szerelők is. Jövő hétre várják az Épületszerelő Vállalat brigádját.

Az új üzemcsarnok egyik részében már a második félévben meg kell, hogy induljon a termelés. A teljes üzembe helyezésre 1970 második negyedében kerül sor, ha a határidő lerövidítése sikerül. Az eddigi tempóból arra lehet következtetni, hogy sikerül.

J. J.

Egyedül\ mindenkiért?

'T'avaly végzett, a Szom- bathelyi Tanítóképző népművelési szakán. Röviddel a diplomaosztás után már megérkezett első állomáshelyére, amit ő választott magának. Amikor első ízben találkoztam vele, tele volt várakozással és bizalommal, tervekkel. A község vezetői büszkén újságolták, hogy a nemrég felépült kultúrháznak függetlenített igazgatója van. A hangulat sokatígérő volt. Ezért ütött mellbe, hogy jó fél év elteltével nyomát sem találom a tervezgető bizakodásnak.

Hosszas keresgélés után kerül elő a kultúrház igazgatója, és kínos lassúsággal indult a beszélgetés. Azt kérte, ne írjak róla, mert éppen a postáról jön, most adta föl az áthelyezési kérelmét, nem akar itt maradni. Hogy miért nem, arról megint csak lassan alakul ki a kép. „Egyedül maradtam, nem tudok harcolni.” Kitől kért és kapott segítséget? Nem kért, nem kapott. Számos alkalommal hallhatta: Azért kapja a fizetését, hogy ezt, vagy amazt megoldja. Nemrég, tanácsülésen megbírálták, azt fejtegetve, hogy munkájával elégedetlenek. Volt, aki mellette szólott és megpendítette, egy ember képtelen csodákat művelni, ha nem élvezi az állami, gazdasági és tömegszervezeti vezetők folyamatos támogatását. Arról viszont a jószándékú melléállók sem ejtettek szót, hogy a népművelés munkája, természetéből fakadóan, nem terem fél év alatt látványos eredményeket. A beszámoltatással várhattak volna még.

Felvetődhet a kérdés, miért írok név nélkül. Erre két okom van. Először az, hogy a főhivatású népművelő ma- gáramaradottsága egynémely községünkben még napjainkban is nyomasztó, kedvetlenítő gond. Másodszor, mert köt a szavam. Megígértem, hogy nem szerepeltetem név szerint. Akiket ez a cipő szorít, azok úgyis ráéreznek. Meggyőződésem, hogy többen is lesznek az érzékenyek.

E fiatal népművelőnket azért kerestem föl, hogy elmondja, mit tudott megvalósítani a magával hozott tervekből? Kiderült, hogy alig valamit. Tanulmányait a megye ösztöndíjasaként végezte el, s ez a starthelyzet kötelezte volt arra, hogy megállja a helyét. A körülmények, amibe belecsöppent, nem segítették a helytállásban. Az az érzésem, hogy csak kudarcait látva határozott úgy, hogy elhagyja a lehetőségek határain belül azt a községet, amit maga választott 1968 augusztusában. Hivatkozik tapasztalatlanságára, fiatalságára, meg arra, hogy tulajdonképpen könyvtárosnak készült. Igaz, itt könyvtáros is. De ez az „is” külön nehezíti a helyzetet, mert a népművelő tevékenységnek ezer ága van, s alig hanyagolható el a sokféléből akár csak egy is.

Találkozásunk óta foglalkoztat néhány kérdés. Mindenekelőtt az, hogy beszélhetünk-e egységes művelődéspolitikai szemléletről, amíg jó pár községünkben a vezetők leteszik vállukról a népművelés gondját azzal a jelszóval, hogy a függetlenített népművelő azért kapja a fizetését, hogy dolgozzék? Megítélésem szerint, nem beszélhetünk! Az a népművelő, aki adott helyen nem kapja meg a tanácstól, a község tömegszervezeteitől a szükséges támogatást, tehetetlenné merevedik. Az igaz, hogy a közért sok mindent tehet egy ember, de ha sorozatosan falakba ütközik, kedvét veszti. Márpedig alig tudok elképzelni nagyobb elemi csapást, mint amilyen egy kedveszegett népművelő!

A másik kérdés... vajon okos dolog-e, tizennyolc, húszéves fiatalokat a szükséges gyakorlati tapasztalatok nélkül egy művelődési intézmény élére állítani? Gondoljunk csak a tekintélyszerzés lehetőségére! Az eleven közeg paraszti és szemléletmódja itt-ott alig nevezhető mainak. Milyen pozícióból kérhet, vitázhat egy tizenkilenc éves jövevény? Mire megy egyedül? Aztán... ha már friss képesítéssel a tarsolyban kinevezünk fiatalokat valamilyen művelődési intézmény élére, szemmel tartjuk-e segítőszándékkal szárnypróbálgatásaikat? Megyünk-e támogatni őt a tervek küzdelmes valóra váltásában akár úgy, hogy bizonyítjuk: a népművelés közügy! Az állami, gazdasági, tömegszervezeti vezetők nem függetleníthetik magukat a művelődés- politika megvalósításának munkája, felelőssége alól azzal, hogy van egy függetlenített népművelőjük, csinálja egyedül a dolgát!

Úgy gondolom, e problémákra nem haszontalan felhívni a figyelmet még akkor sem, ha a kiindulópontul szolgáló példa névtelen maradt.

— li —