Tolna Megyei Népújság, 1969. április (19. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-24 / 92. szám
r Zenei hónap 1969. DOMBORiBIN Zene az iskolában és iskolán kívül Bartók és Kodály már 1911-ben tervet készített új szimfonikus zenekar felállítására, amelynek egyik feladata évi húsz ifjúsági hangverseny adása lett volna. Hivatalos szervek érdektelenségén ez a szép terv éppúgy megbukott, mint — később, a két világháború között — Kodály egész népet átfogó, demokratikus zenei nevelési koncepciója, iskolai zenetanítási reformgondolata. Az iskolai és iskolán kívüli zenei nevelés egységében lehet igazán eredményes —, ma már, a fejlődést távlatából szemlélve, ebben mind bizonyosabbak lehetünk. Az első zenei általános iskola csaknem húsz esztendős, az ifjúsági hangversenyek 1952-ben indultak meg, a kezdetek tehát mindenképpen jelentős távolságba kerültek már. Mennyire hódít, milyen szerepet tölt be ifjúságunk életében az értékes muzsika? Elegendő pozitív hatás éri-e fiataljainkat, vagy kevés? Jók-e a módszereink? Minderről egyre több a vita. A kialakult metódusokat immár senki nem tartja szentírásnak, muzsikusok, elsősorban zenetanárok azon fáradoznak, hogy munkájuk hatásfokát emeljék mind az iskolai tanításban, mind azon kívül. Talán közhelynek számít, de nyilvánvaló, hogy fiatalságunk zenei művelődése a pedagógusok kezében van. Úgy is fogalmazhatnánk: a pedagógusoktól függ, hogy a következő 30—40 esztendőben milyen társadalmi bázisa lesz nálunk az értékes, művészi muzsikának, lesz-e nyílt füllel hallgató, hozzáértő közönség, s mekkora lesz ez a hallgatóság? A zenetanárok komoly erőfeszítéssel munkálnak a jövő kialakításán, s nemcsak a kötelező iskolai óraszámban, hanem az ifjúsági hangversenyek szervezésével, a Jeunesses Musicales Szervezet segítségével, az Ifjú Zenebarát című folyóirat terjesztésével is —, hogy csak néhány példát említsek. A zene tanítása (pedagógiai képzettség nélkül is megkockáztathatjuk ezt az állítást), különösen nehéz és nagy rátermettséget igénylő feladat. A tanárnak ugyanis konkrét, s egzakt ismereteket éppúgy át kell adnia, mint a zene élményszerűségét. Igaz, vonatkozik ez az irodalomra is, csakhogy a muzsika nem verbális művészet. Nyilvánvalóan hibás módszert követ a pedagógus, ha „szolmizálógépeket” nevel, de nem ismerteti meg tanítványaival a zenei élmény gyönyörűségét; de éppoly tévedés a muzsika „nyelvtanát” és „alaktanát” elhanyagolni és fennkölt esztétizálásra szorítkozni. Vak embernek képről, analfabétának regényről éppoly hiába magyaráznánk, mint a zenei törvényekben teljesen tudatlannak például egy szimfóniáról. Az ismeret és az élmény tehát egyaránt lényeges és a zenepedagógiai programban megfelelő arányossággal kell, hogy szerepeljen. Tárgyi ismeret és élményszerzés kiváló alkalmai az ifjúsági hangversenyek. A zene élő organizmusát a koncertteremben — legyen az a legkisebb falusi művelődési ház —, könnyebb átélni, mert az iskolában legfeljebb hanglemezes bemutatásra van lehetőség, nem pedig a művészekkel való kontaktus megteremtésére. Ebben az értelemben egységes az iskolai és iskolán kívüli zenei nevelés, hatásában kiegészíti, kiteljesíti egymást. Az ifjúsági hangversenyek hálózata hihetetlenül kiterjedt az utóbbi esztendőkben. 1962-ben az országban mindössze 337 ifjúsági koncertet rendeztek — ebből vidéken 219-et, — tavalyig ez a szám 973-ra növekedett, s ebből 893 műsor vidéken hangzott el. 1968-ban 87 880 ifjúsági koncertbérlőnk volt, s az országos aránynak legalább a kultúrának ezen a területén megközelítették a lakosság megoszlását. Budapesten 16 355, vidéki városokban 37 860, falvakban pedig 33 675 bérlet lelt gazdára. Az ifjúsági hangversenyek látogatóinak száma összesen 382 886 volt, Magyarország koncerthallgató közönségének tavaly több mint fele az ifjúsági bérlők közül került ki. Az ifjúsági hangverseny — mint zenepedagógiai tényező — természetesen nem végcél, hanem eszköz arra, hogy képessé tegyük ifjúságunknak lehetőleg minél szélesebb rétegeit a zene élményének befogadására. Lehetetlen észre nem venni, milyen jelentékeny közönségnevelő hatása volt már eddig is ezeknek a koncerteknek. Tíz év alatt valósággal kicserélődött a „felnőtt”-koncertek törzsközönsége, a hallgatóknak legalább 40—50 százaléka 30 éven aluli. A hatékonyság tekintetében azonban jócskán akad még javítanivaló is. Az ifjúsági hangversenyeken nemcsak hangszerekkel, vagy zenei formákkal kell az új közönségnek megismerkednie, a hangverseny-látogatás, a közös zenehallgatás gyakorlatát is el kell sajátítania ahhoz, hogy a zene igaz élmények forrása lehessen. Az ifjúsági koncert funkcióját tehát félreértik azokon a helyeken, ahol azt a reguláris tanítás valamiféle meghosszabbításának tekintik. Előfordul, hogy az iskolai tanításból csípnek le két tanórát a zenének, s ily módon a zene- hallgatás örömét valami közömbösség váltja fel, a fiatalok az ilyen muzsikálást leginkább „tandolog”-nak tekintik. A jelentésekben természetesen belefoglalható, hogy ez, meg az történt a zenei népművelésért, de az ilyen akciók formálisak és kevésbé hatékonyak. Ifjúsági hangversenyeinket — szerencsére nem az ilyen kényszeredett akciók, látszateredmények, hanem igazi sikerek jellemzik. S itt, befejezésül még egy nem lényegtelen momentumra szeretnénk felhívni a figyelmet. A számszerű növekedés szédítő irama és a tartalom megerősödése csakis demokratikus közgondolkozás és irányítás talaján születhetett meg. A helyi tanácsi szervek, sőt a falusi pedagógusgárda segítsége és pártfogása nélkül az országos monopóliumot élvező Filharmónia ilyen eredményekre éppúgy képtelen lett volna, mint ahogyan a helyi szervek sem tudtak volna központi támogatás és bevált módszerek központi elterjesztése nélkül ilyen eredményesen boldogulni. A zenei élet demokratizmusa a zeneileg kiművelt emberfők gyarapítását igényli, de ennek a közélet demokratizmusa az elengedhetetlen alap- feltétele. BREUER JÁNOS megkezdték... A dombori üdülőtelepen — a telep régi és új részén — ismét megkezdődött a munka. Sajnos az időjárás kissé hátráltatta az építőket, ettől függetlenül naponta mintegy kétszáz ember dolgozik a víkend- házakon, a vállalatok üdülőin. Szombaton és vasárnap a Tolnai Fémipari és Szerelő Ktsz dolgozói közül csaknem öt vénén dolgoztak társadalmi munkában leendő üdülőjükön. Az AGROKER dolgozóinak üdülőjét is a napokban kezdik építeni, a faddi tsz építőbrigádja megkezdte a munkához a felvonulást. A Tolnai Selyemfonógyár társadalmi munkásai a hét végén egyelőre még csak tereprendezéssel foglalkoztak, az építéshez a még jobb időt várják. Az OTP dolgozóinak egy csoportja is hozzáfogott a tavaszi rendcsináláshoz, az épület környékén; s készül az új bisztró az Idegenforgalmi Hivatal üdülőtelepének szomszédságában. Vasárnap fiatal katonák népes csoportja „szállta meg” a IvISZ-tábort. Az idén mintegy másfél millió forintot költenek a tábor parkosítására. A parkosítás előtt kell elkészíteni a villanyvezeték kábel- rendszerét — vasárnap a katonák egész nap kábelárkokat ástak, s a héten a DÉDÁSZ szakemberei megkezdik a kábel lefektetését, majd egy vasárnapon ismét a katonáké lesz a szó: betemetik a kábelárkokat. Oomboriban számos vállalat, intézmény már a jó időt várja, hogy az üdültetést megkezdhessék. A BM-üdülőben május 7-én, az építők üdülőjében május végén kezdődik a szezon. A KISZ-tábor május 25-én nyitja kapuit. iiKitiiiiiiiHiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiii iiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiimm Lokálpatrióták, jövőt álmodok A közelmúlt napok egyikén részt vettem egy végrehajtó bizottsági ülésen. Ezt megelőzően módomban állt hosszan tanulmányozni azt az előkészítő jellegű tervezetet, amely megszabja Dombóvár és a hozzá tartozó járás jövőbeni arcát. Igaz, hogy a negyedik ötéves terv előkészítő tervezete sietős elkészítése folytán nem jutott el a megvitatásig, igaz, hogy a tervezetet a végrehajtó bizottság csupán irányelvként fogadta el és a vele való érdemi foglalkozást elnapolta az év második felére. Valami miatt mégis nagyon aktuális szót ejteni erről a türelmetlen előreszaladás- ról. Aki valamelyest ismeri megyénk járási székhelyeit, kockázat nélkül vallhatja, hogy a jövő kérdése leginkább a dombóváriakat izgatja, annyi itt a lokálpatrióta, a szülő- és lakóhely gyarapító szerelmén csüggő ember, ahány fűszál a réten. Banalitásként hat ez utóbbi hasonlat, de igaza miatt alig találok ide jobbat. A dombóváriakat a türelmetlen emberek között emlegetjük, hellyel-közzel engedélyezünk magunknak csípős megjegyzéseket is a rovásukra, s „bűnlistájuk- ra” fölvéssük, hogy község- és járásfejlesztő tevékenységük nem ismeri a takaró határát, egyben- másban tovább akarnak nyújtózkodni, ameddig az jelenleg ér, Valójában titkolt irigységgel nyugtázhatjuk és nyugtázzuk is azt az igyekezetei, amely a lehető legtöbbet kívánja megvalósítani és mindenben a legtöbbhöz ragaszkodik. Dombóvár, a székhely és a járás fejlesztéséről felelősséggel álmodnak, akiknek ez a hivatásuk, hivataluk szerint állandó tennivalójuk ez. Nem passzív álmodozásra gondolok, amikor azt írom, hogy álmodnak. Tudatos jövőbenézés ez az álmodozás, mondhatnám a szükség parancsára is tett dolog. Dombóvár azon kivételes helységek közé tartozik a megyében, ahol elsőrendű gond a munkaerő- fölösleg lekötése. A városiasodó Dombóvár vonzereje megnövekedett az utóbbi években, a lakosság lélekszámúnak növekedése halogatást nem tűrően veti fel a már meglevő ipar, a mezőgazdasáp, a vállalatok, intézmények fejlesztését, ezzel egyidőben a lakásellátás, a csatorna-, a vízműhálózat valamennyi kommunális ágazat fejlesztését, gyarapítását. Dombóvár és a járás jövője olyan téma, ami néhány perc leforgása alatt kis parlamentté tudja változtatni a vasútállomás várótermét, valahány olyan helyet, ahol emberek sokadalma fordul meg, van jelen. S a jövőre kíváncsiak soha nem kutatják az indulópontokat és ennek előzményeit. A türelmetlenség egyik velejárója, hogy csak olyan összegezések születnek, mi nincs és mi kellene adj- uramisten, de mindjárt. Imponáló az a lokálpatrió- tizmus, amellyel lépten- nyomon találkozhatunk, mihelyt dombóváriak kezdenek beszélni szülő- és lakhelyük jelenéről és jövőjéről. Viszont nem ártalmas azért időnként arra is szót keríteni, honnan, hová; meddig jutottak el eddig a község és a járás községeinek fejlesztésében. Tfalaki, aki nem saj' nálta a fáradságot és a negyedik 5 éves terv irányelveiben felmerülő költségeket összegezte. Nem kevesebb, nem több, mint 600 milliós lett a végeredmény, noha ebben az ösz- szegben nem szerepel minden, hiszen az arra fölkért ipar és egyéb vállalatok, intézmények nem adták a tervezet előkészítéséhez beruházási terveiket. Nyilvánvalóan erős rostálásra lesz szükség majd annak idején, amikor elkészül a dombóvári járás és ebben magának a székhelynek negyedik 5 éves terve, addig még számos alkalom kínálkozik az igények, lehetőségek felkutatására, összehangolására. Itt a megyében és országosan is, augusztusra tehető a negyedik 5 éves terv előkészítő tervezetének elkészítési határideje. Az, hogy egy járási székhelyünk előrefutott és az illetékesek kezébe adott egy irányelvként elfogadható okmányt, nem baj. Sőt, igen dicséretes igyekezet. Dombóvár nem akarja lekésni a jövőjét, sem azt, amit a következő 5 éves terv formál a mainál korszerűbbé, jobbá, sem az azt követőt. Ez, a semmi máshoz nem hasonlítható tenniakarás a záloga annak, hogy nem hiába dön- genek a kapuk, nem hiába jönnek lázba a vitázók, akiket a türelmetlenségben is olyasmi sarkantyúz, ami igen jó és nemes energia — a lokálpatriótizmus. Van miért hadakozni, bízni akár győzve, akár elbukva az adott harcot, ami a jövőért folyik. Számítások szerint — amelyeknek alapja nyilván az eddig dokumentált lélekszámgyarapodás volt — 1970-re IS 000-re fog növekedni Dombóvár lakóinak száma, öt év múlva, további ötezer a várható lélekszámbeli növekedés. Mint minden előzetes számításban, lehetnek majd ebben is eltérések, akár mínusz, akár plusz jellegűek. Mindenesetre jó tudni, hogy időben tudunk már figyelni ilyen növekedésekre is és a fejlesztés sokirányú munkájában ezeket meghatározókként fogadjuk. 1/ égül még valamit. ’ Amíg még lehetett, öregeim meséin csüggve számos alkalommal hallhattam régi választásokról, ádáz, sokszor mai szemmel nézve komikus kortescsatákról. Hosszú ideig nem fogtam föl, hogyan lehetett a jelöltek hangzatos ígéreteivel elszédíteni a szavazókat, akik emlékezhettek arra, hogy a jelölt előde is ugyanazokat az ígéreteket pufogtatta, amit emez prolongált. Később, jóval később sikerült megértenem azoknak a régi hon- és városatyáknak valódi indulatait, akik mindent latbave tve szerezték meg nem éppen népboldogító célzattal a tisztségeiket. Valahányszor mai tisztségekkel fölruházott emberek közé kerülök, s bár krónikást minőségben, de magam is érdekelt, érintett félként hallgatom jövőt munkáló, jelent is alakító vitáikat, szeretnék közbekiabálni, mintegy serkentve a realitások talaján álló, értem is álmo- dókat, hiszen a tét mindannyiunk gazdagsága, amit a jövő nevén emlegetünk. ......................iiiiiiiiiiiiimiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiimimmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiimiiiiiiiimiitii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiimi»iiiiiiiiiiitiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuii
