Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
Mi lesz veled, Velence? 1491-ben egy német utazó, név szerint Dietrich von Schachten, így írta le Velencét: „Velence a tengerben fekszik, sem hegyre nem épült, sem szárazföldre, hanem kizárólag cölöpökre, ami bármily hihetetlen is azoknak, akik ilyent nem láttak, vagy nem hallottak. A város egyik házából sem lehet gyalog menni a másikba...” A korai utazó után sokan keresték fel a csodálatos várost, Zrínyi Miklós is állt Szent Márk terén, Goethe pedig, a tudatos utazó, áhítattal jegyezte naplójába megérkezését: „Ügy volt megírva sorsom könyvében, hogy szeptember 28-án (1786-ban) * este, a mi óránk szerint délután öt körül, a Brentán át a lagúnákon végigutazva, pillantsam meg először yelencét, a csodálatos szigetországot.” Lelkesedése, és minden későbbi utasé, mindenképp indokolt: Velence ma is ugyanazt a meglepetést tartogatja az utasnak. Mert a lagúnák városa, önmagában is, Európa egyik legfurcsább városa, hisz a szó szoros értelmében, a tengerre épült, a szárazföldtől hat kilométer választja el, mellyel, a tengeren át, híd köti össze. Lakói a történelem vihara elől menekültek ide, még a nép- vándorlás idején, s ha akkor biztos menedéket találtak, később megtanulták annak is a módját, hogy miként tehetik gazdaggá, igazi nagyhatalommá városukat EGY KIS TÖRTÉNELEM 697-ben választatták az első dogét, Paulicius Anafestust. De akkor már nagy múlt állt Velence mögött, legalább kétszáz éves. Az első telepesek ugyanis a népvándorlás zűrzavarában menekültek az apró szigetekre. Az első jelet Attila adta meg, akinek hadai Aquileja lerombolása után pusztítva járták be Itália északi részét. Az első telepesek nyilván átmeneti menedéknek tekintették új lakóhelyüket, de az idők egyre komorabbak1 lettek, s az átmeneti menedékhelyen tartósan be kellett rendezkedniük. Mert Attilát a nyugatrómai császárság bukása (476) után Odoaker, majd Theodorik hadai váltották fel, 568-ban megjelentek a longobardok is, s az állandósult pusztítás közepette biztos menedéket jelentettek a megközelíthetetlen szigetek. Az első telepesek Chioggia, Mala- mocco, Heraclea, Grado szigetét választották, s csak 810-ben költözött át a doge Rialto szigetére, ami ma is a város központja. Ekkor kezdődik Velence igazi felvirágzása, nem sokkal később pedig a városállam a magyar történelemben is szerepet kap. Oryeolo Péter Dalmácia felé terjeszkedik, fia és utóda, III. Péter (1009—1026) István királyunk húgát vette feleségül. 1026-ban az elűzött dogé Konstantinápolyba menekült, míg fia, ugyancsak Péter, István király udvarában talált menedéket, később pedig koronát is. Magyarok már jóval előbb is jártak a lagúnák városában: kalandozó őseink 890-ben megpróbálták kifosztani a már akkor is nagyon gazdag Velencét. Tömlőkön és lóháton úsztatva próbálták megközelíteni a várost, s bár Chioggiát bevették. a Rialto előtt a velenceiek szétszórták a messziről étkezett hívatlan vendégeket A MŰVÉSZETEK VAROSA Velence több műemléke fogalommá vált: a Rialto-híd, Verrocchio szobra Colleoni zsoldosvezérről, a Szent Márk katedrális, a Piazza di San Marco, Szent Márk tér, pedig valamennyi művészettörténetben úgy szerepel, mint a világ egyik legszebb tere. Nem is ok nélkül. A 175 méter hosszú, a dóm felé szélesülő tér tulajdonképpen már a IX. században kialakult bár mai formáját csak a XV. században kapta, amikor felépült a doge-pa- lota, amit már csak Sansovino nevezetes könyvtára követett Tudós művészettörténészünk, Pogány Frigyes, így foglalja össze a Szent Márk tér' Összhatásának titkát: „A tér tengelyében álló mesés keleti gazdagságú, színpompás templom, az épületekkel közrefogott tér szinte önálló világa, s a Campanile 100 méter magasságig merészen felszökkenő motívuma. E főbb tényezők természetesen nem választhatók szét ilyen mereven az összbenyomásban. Kölcsönhatásuk nyomán bontakozik ki a művészi Smény, amely gazdagsága, differenciáltsága miatt is felejthetetlen. Kelet és Nyugat művészetének nagyszerű eredményeit halmozta fel nyolc évszázad építőtevékenysége a Földközi tenger királynőjének, Velencének városközpootjála.i Velence művészeti jelentőségét azonban más is mutatja, elsősorban festészete. Jacobel- lo di Bonomo, Crivelli, Lorenzo Lotto, Bassano, Bernardo Strozzi, Tiepolo, Guardi — hogy csak néhányat említsünk — neve elválaszthatatlan attól a művészettörténeti fejezettől, amit velencei festészet címszó alatt tartunk számon. Művészetük hatása egész Európára kiterjedt, ahogy a többi velencei mester, Monteverdi, Vivaldi, vagy a vígjátékíró Goldoni is egyaránt európai jelenség. Ahhoz, hogy művészetük kiteljesedjék, a velencei köztársaság gazdagsága kellett, az ezer esztendőn át felhalmozott vagyon. Mert az önálló Velence története legalább ezer esztendő: 1797—1805, majd 1814— 1866 között vált Ausztria tartományává az addig független köztársaság, hogy azután Olaszország része legyen. VELENCE VARÁZSA Velencébe a tenger felől kell érkezni, tanácsolja valamennyi útikalauz, s valóban, így lehet legjobban megismerni a város hasonlíthatatlan szépségét. Előbb a dogé-palota pompás homlokzata bontakozik ki, mellette a Piazetta két hatalmas gránitoszlopa, amelyet 1125- ben, a keresztesháborúk idején hoztak Velencébe. Az egyiken Szent Márk szárnyas oroszlánja, a város jelképe áll, a másikon Szent Teodor. A Piazet- tán át a hires óratornyot pillantjuk meg, jobb oldalán pedig a Szent Márk templom, míg a másik oldalon Sansovino remeke, a Libreria, a könyvtár. Aki csak egyszer is látta, soha nem felejti el. De nemcsak ez jelenti Velence varázsát Mert Velencének van egy másik area fc. A várost a 3 kilométer hosz- szú Canal Grande szeli it, a mellékutcákat pedig kereken 400 híd köti össze, teszi járhatóvá. S mindenütt a víz, melyen szinte légiesen siklanaka gondolák, ezek a hat méter Hosszú, s alig egy méter széles csónakok, Velence igazi jelképei. Aki az igazi Velence hangulatát akarja átélni, gondolába kell szállnia, s így utaznia végig a száz és száz rión, az utcákat jelentő csatornákon. & O. S.-JELEK A VAROSBÓL Velencének több mint 600 000 lakosa van, a statisztikák adatai szerint azonban a város lakóinak száma évről évre csökken. Ennek technikai oka is van, s mint az olaszok mondják, elsősorban a fiatalok nem akarnak Velencében maradni. A városban ugyanis nincs gépkocsiközlekedés, még csak kerékpárral sem lehet utazni, s az olaszok szerint ez az oka, hogy a modern, autót kedvelő fiatalok elköltöznek a városból. A szakemberek azonban egyre komolyabban beszélnek egy másik okról is: Velence sorsa megpecsételődött, halálra van ítélve. Az olasz geofizikai intézet mérései szerint a századforduló óta 14 centimétert süllyedt a város, s az előrejelzések szerint 1990-re újabb 20 centimétert fog süllyedni. Egyes részei már most is lakhatatlanok, s ha a süllyedést nem tudják megállítani, Velence elpusztul. A város vezetősége a közelmúltban S. O. S.-jeleket adott, s kérte az olasz kormányt, hatékony intézkedésekkel mentse meg Velencét. Mar az elmúlt években is rengeteg betonnal próbálták megerősíteni az egyes épületeket, ami a jelek szerint nem tudta megakadályozni a másfél ezer éves város rohamos süllyedését. A szakérték szerint az egyetlen megoldást az jelentené, ha hatalmas körgáttal védenék meg a tengertől, mert a beáramló viz mossa alá az épületeket, utcákat. Ez azonban rendkívül nagy költséget jelentene, hiszen több kilométeres gátat kellene építeni a tengerben. A költségek előteremtése is gondot okoz, ugyanakkor azonban egy másik aggodalom is felmerült: a gátakkal körülvett Velence elveszítené karakterét, s immáron nem az lenne, amilyennek mindnyájunk emlékezetében él, a tengerből kiemelkedő város, az Adria jegyese. Cs. L. A tárgyakat kétféleképpen látjuk: úgy, ahogy mindannyian, és úgy, ahogy csak magunk. Az alakjukat kétségtelenül egyformán továbbítja az egészséges szem a tudat megfelelő rekeszébe. Hogy aztán ott mi történik velük, kinek-kinek rekeszétől függ, ahol a képzet- társítások tenyésznek, és a tárgyra rakódnak, miképp a víz iszapot, homokot, csigákat hord a mélyére süllyedt gályákra, buja és kusza moszat- tal körülfonja. Így egy ágyneműs ládának hiába van tizenkét éle, hat lapja, egy feneke és egy fedele, mégse látjuk egyformán. Mert a ládának nemcsak külseje van, de belseje is, hová a szem nem mindig fér, annál inkább a képzelet, a tengeri fű buja fonadékait termő, s mint beleragadt csigaházak, kicsillan göndörületeik közül a korszellem. Néha elhagyott, üres mész- vázakat őrzünk, régen elszáradt, szétporlott eszmények maradványait, divatjukat múltán, babonába dermedten. De maradjunk az ágyneműs ládánál, hová Zsuzsánna, a tizenhárom éves pimasz kis fruska mókából berakta a tizennégy hónapos Gáborkát, a paplanok és párnák közé — igaz: mezítláb és nem cipőstül —, de Gáborka így is fölöttébb jól érezte magát, még tapsikolt is. Hanem bejött a nagymama, és el feh *vedve rászólt Zsuzsannára: Szeberényi Lehel: Gyerek a ládában Érdi — Vedd ki, ne bomolj! Vedd ki on^an a gyereket! — De miért, nagymama? — rajza. kérdezte Zsuzsánna, s hangjában nyoma se volt a megrendülésnek, bár nem értette, mi az, hogy „ne bomolj”. A nagymama nehezményezte Zsuzsánna hangját Karja libabőrös volt — Ezt ne játsszatok, ne .látsszátok többet... Sohase fogok elfelejteni egy filmet — mondta a ládát nézve —, azóta is hatása alatt vagyok... Esküvő volt és a társaság bújócskát játszott, és a menyasszony egy ládába bújt. Keresték, keresték, és nem találták. És aztán már nem is keresték tovább. Már sok idő elmúlt, ei is felejtették, a vőlegény is megöregedett, és egyszer kinyitotta a ládát, hát megtalálta benne, gyermekem, a fátylat, csak ennyi maradt a menyasszonyból, a többi el porladt. A nagymama arcán régi szomorúságok, régi kőnnyezések tükröztek. Zsuzsánna is komoly képet vágott. — Mikor volt ez, nagymama? — ö, régen, nagyon régen, még a némafilmek korában. — Persze, persze — bólintott Zsuzsánna, — ha hangos film lett volna, meghallották volna, hogy kiabál. És kibukott Zsuzsánnából a pimasz vihogás. Mely tenyérbemászó és tiszteletlen, és a fruska-korral jár, amikor a lányoknak nevetniük kell — okkal, ok nélkül. De a nagymama régen volt fruska, s megbántódott — Vedd ki már azt a gyereket, hallod? Vedd ki abból a ládából — mondta ingerülten. — Találjatok ki más játékot Épületlakatos, vasszerkezeti szerelő, szak-, betanított és segédmunkásokat felveszünk budapesti és vidéki változó munkahelyekre. Megfelelő gyakorlat után külföldi szerelésre is. 5 napos, 44 órás munkahét. Bérezés: teljesítménybér, korlátozás nélkül. Vidéki munkahelyi pótlékot fizetünk. Szállásköltséget és hazautazási költséget térítünk. Jelentkezés: Fémmunkás: V. szerelési üzem. Bp., XIII., Vágó Béla u. 1L (15)
