Tolna Megyei Népújság, 1969. március (19. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-30 / 74. szám

Hát bizony tele van az élet talányokkal és titkokkal. Né­ha olyat cselekszik az ember, amit később sehogyan sem tud magának megmagyarázni, hogy miért is tette. íme, mi történt velem a nyáron ... Sétálok az utcán, s egyszer csak látom, hogy egy komoly kinézésű, aktatáskás férfi jön velem szemben. Szép, barna öltöny van rajta, amin rögtön észreveszek valami rendelle­nességet: nincs begombolva a nadrág. S éppen — ahogy mondani szokás — a legkriti­kusabb helyen... Más az én helyemben szó nélkül elmegy az ilyesmi mellett, s észre sem veszi!... De nekem, ostoba fajankónak, mindenbe bele kell ütnöm az orromat!... Figyelmeztetni akarom tehát az illetőt, hogy gombolja be az ellenzőjét, s megfordulva utánaszólok: — Elvtársam!... Halló, elvtársam!... Igencsak igyekszik, s nem hall semmit. Erre utánaere­dek. Az egyik sarkon befordul. Befordulok én is. Bemegy az egyik nagy épületbe. Én is bemegyek. Siet a hosszú folyo­són, s már majdnem szem elől tévesztem, amikor benyit hirtelen az egyik irodába. Be­nyitok én is, s igyekeznék utána a szemközti ajtó felé, a titkárnő azonban megállít: — Kit tetszik keresni? — kérdezi bájosan. — Azt az elvtársat, aki most ment ide be. — És milyen ügyben? „Szent ég,-milyen ügyben!?? Tényleg, milyen ügyben is ke­resem?” — morfondírozok ma­gamban, majd kibököm: — Magánügyben. — Szinyicin elvtárshoz most nem lehet bemenni, — moso­lyog a titkárnő. — Foglalt. — De kezét csókolom, csu­pán egy pár 'szót szeretnék vele váltani! — Tessék, mondja meg ne­kem. bemegyek hozzá s rög­tön átadom az üzenetet. — Mit jelent ez? — for­gatom meglepetten a papírt. — Azt, hogy minden rend­ben van. Fáradjon át ezzel a pár sorral Misulin elvtárshoz! Nem U.dok hova lenni a meglepetéstől: — Miféle Misulin elvtárs­hoz menjek, és miért? A ma­ga főnöke, kezét csókolom, nem egészen értett meg en­gem. .. Ugyanis én neki ír­tam ezt a ... Figyeljen ide, mindent megmagyarázok!... — Semmit sem kell ma­gyaráznia! Misulin elvtárs Szinyicin elvtárs helyettese.. Menjen csak őhozzá, itt van balra, a 12-es szobában... — De hát miért menjek, az istenért?! — kezdek komo­lyan felháborodni. — Micsoda badarság ez?! — Csak semmi izgalom — nyugtat a titkárnő —, sies­sen gyorsan Misulinhoz, amíg el nem megy a főigazgatóság­ra. Milyen hülye egy szituáció! Más már rég itthagyott vol­na csapot-papot, — de én nem!... Én elindulok a 12-es' szoba felé. Sőt még majdnem szaladok is, nehogy elmenjen közben Misulin a főigazgató­ságra. .. Az ajtó előtt hosszú sor vá­rakozik. Beállók én is az ira­tokat szorongató emberek kö-. zé a sorba és várok. Hogy mire? A fene se tudja! Végre engem szólítanak'. Belépek. Misulin elvtárs zömök, köp­cös kis ember, éppen telefo­nál. .. — Misulin elvtárs, — kez­dek a mondókámba —, én itt egy furcsa helyzetbe kerül­tem. De szinte rám sem hederít, mintha levegő lennék. f' " Egyik kezében a kagylót tartja, majd végre a másikkal felém nyúl, elveszi tőlem a papírt, belepillant, majd nagy betűkkel rákanyarítja: „tá­mogatom”. — Misulin elvtárs, mit tet­szik támogatni? — nézek rá, mint az eszelős. — Hallgas­son meg engem, kérem! — Számomra minden vilá­gos — feleli —, menjen csak a huszorthetesbe, Rjazancev elvtárshoz, s beszéljék meg az ügyet. — Minek ide Rjazancev?! — jövök ki végleg a béke­tűrésből —, maga hallgasson már meg! Hiszen amit én akartam. . — Menjen csak menjen, nekem nincs időm, majd Rja­zancev aláírja, s aztán keres­se fel a közigazgatási osz­tályt. .. — De hát mit csináljak én ott?! — Igyekezzék.. igyekezzék, mert Rjazancev mindjárt megy .ebédelni! Idegesen sza­ladok a'27-es ajtóhoz, s szin­te reszketek, amikor belépek Rjazancevhez. Rám se bagózik, hiába ma­gyaráznék neki, csak alá- kanyarítja a nevét, s küld gyorsan a közigazgatási osz­tályra. Az osztályon egytől-egyig nődolgqzók ülnek, velük hát nem is' próbálok beszédbe ele­gyedni arról a bizonyos .nad­rágdologról, de nem is fontos, mert rögtön elveszik tőlem . a papírt lebélyegzik, iktatják, beleteszik égi’ mappába, s így szólnak: — Minden rendben van, el­mehet. majd értesíteni fogjuk. Megkönnyebbülten fordulok ki az .ajtón, siefek végig a fo­lyosón. s látom, hogy éppen felém tart az én drága Szinyi­cin elvtáfsam. a barna öltöny­ben, s a nadrágja ismét.nincs... — Szinyicin elvtárs! — ki­áltok boldogan feléje, mire' hirtelen sarkonforflul. s —us­gye! Én persze utána! Befordul a? egyik ajtón, én követem, de odabent a titkár­nő ismét utamat állja. — Csak két szót engedjen neki mondani! — könyörgök esedezve. — Nem lehet. Szinyicin elv­társ foglalt... írja le a mon­danivalóját egy papírra és én... — Dehogy írom! Egyszer már leírtam ... Ezt a kálvá­riát többször én nem akarom végigjárni!... Az én papírom már rendben van, el van in­tézve, ott van a közgazdasági > osztályon. — Csak semmi izgalom, azonnal kiderítünk mindent! Tárcsáz, felveszi a kagylót, valamit kérdez, majd így szól: — Az ön papírja már nincs a közgazdasági oszályon! — Nincs?!! Hát akkor hol i van?! — Nem tudom, — vonja fel a vállát a titkárnő. — Nyil­vánvalóan az illetékesekhez továbbították... Jöjjön be hét­főn, s majd utánanézünk!.. — Jöjjön be a hóhér! — to­lom félre magam elől a tit­kárnőt, s benyitva a belső iro­dába, dühösen kiáltom be: — Szinyicin elvtárs, hát ez már mégis csak hallatlan, ami itt maguknál történik! Szinyicir elvtárs feláll az asztál mellől, barátságos te­kintettel jön felém, s látom, hogy a nadrágja be vari...' — Mi tetszik? — kérdezi készségesen. — Ű. semmi!!... Csak... szóval... Sarkonfordulok, távozom, miközben ez motoszkál a fe­jemben: Vajorf magától jött rá, hogy begombolja a nadrág­ját, vagy a ■ „beadványom” késztette cselekvésre?. .. Mert ha az a pár sor ilyen hamar végigjárja a'különféle irodákat, minek zahoráljak én feleslegesen egy emberrel!?... Nem érdemes az ilyesmibe be­leavatkozni. .'.! Baraté Rozália fordítása. GALAMBOSI LÁSZLÓ Virágjelvény PETI FIAMNAK Játékra, kölyökmackóra föstött virágjelvény, hajlékony rózsa: rádhajol homlok, kézelő fodra. Ajándéka anyának, boldogság gyökerét őrző rokonnak: szirmaid közt ujjak osonnak. Beborít parányi szőnyeg, nyelv pirosa. Tépked kíváncsi öröm, körmök szigonya. Türelem virága: feszülsz ellenállva rágó babafognak, olvasztó nyálnak. Szirmaid sípolva benyomódnak, harmonikáznak. Zökkennek rád autókerekek, « döfködnek, ütnek csipkézett cserepek. Hiába tipor falovak lába sárga, záporvert homokba, nem maradsz iszap, sárbarlang foglya. Hajlékony rózsa, kölyökmackóra föstött jelvény, türelem virága: gumi szirmaid méhek szárnyaként rátapadnak az ygó, repülni készülő sugárra. ÉRSEKUJVARI LAJOS Mesét szőni nem tudok, szakadtak a szálak, megfakult szemüvegen nézek már utánad reggel, ha napruhában ellibbensz az utcán, s este, mikor ragyogón a tcjútról futsz rám. Régen, hej, de régen volt, mesét mondtam én is, miránk akkor parazsat dobott még a tél is, számból hullt az arany-szé amíg reám lestél... meseszálam megszakadt, ott, azon az estén. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiniiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiisiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiir Egy asszony könyve a szenvedésről F. Csillag Olga: Mert megtörtént a XX. században — Jaj. azt nem lehet! Ez az ügy csupán kettőnkre tar­tozik. Bizalmas!... — Jó, hát akkor szívesked­jék leírni, s beviszem Szinyi­cin elvtársnak a papírt. Ez esetleg még megjárja, — gondolom, — de hogyan iis írjam meg?... A következő­képpen: „Kedves Szinyicin elvtárs! Kérem, fordítson na­gyobb gondot öltözékének egy bizonyos területére, már ab­ból a szemszögből nézve, hogy ti. nadrágjának egy bizonyos kényes helyen levő gombjait szíveskedjék megfelelő kap­csolatba hozni a hozzávaló gomblyukkal. Forró üdvözlet­tel ...” Aláírás és kész! — Már viszem is! — veszi el tőlem készséggel a papírt a titkárnő. — Kérem, várjon amíg visszajövök. — Ó, dehogyis várok!... Ugyan miért várnék?... Már itt se vagyok! — Nem, nem! Tessék csak helyet foglalni! Megeshet, hogy Szinyicin elvtárs kér­dezni szeretne majd valamit magától... „Dehogy szeretne kérdezni! — füstölgők magamban —, ugyan, mit kérdezne?”. De azért helyet foglalok és vá­rok. Persze, magam sem tu­dom, hogy mire, csak várok. Pár pillanat, s már vissza is tér a titkárnő, kezében lo­bogtatva a ..levelemet”, amely­nek hátuljára piros ceruzá­val, hatalmas betűkkel ez van írva: Misulinnak, elintézen­dő!”. Egyre több a könyv, s eb­ben a bőségben egyre több marad olvasattan. A szaporo­dó hátralék lelkifurdalását legfeljebb enyhíteni tudjuk, de az olvasó vállalkozása mind reménytelenebb, — csak magyar szerzőtől több száz regény jelenik meg évente, a világirodalomról nem is be­szélve. Mit veszítünk azzal, amire végképp nem jut erő és idő? Persze fordítva is kérdezhetnénk, hisz nem egy­szer csalódott unalom kél an­nak is nyomába, amit divat és hírverés emelt magasba. De azért meglepetés is akad. Itt van például F. Csil­lag Olga, akinek nevét soha nem hallottam, s aki nem is terjedelmes könyvével a leg­többet adja, amit író adhat: a tanú, a szenvedő tanú szól a lelkiismerethez, valameny- nyiőnk lelkiismeretéhez. Az első pillanat még az óvatos elhárításé: a második háború borzalmairól már annyit ír­ták, s negyed század múltán mondhat-e még újat a kései visszaemlékező? De a végtére nem is alaptalan aggodalom már az első oldalakon oldó­dik, szinte észrevétlenül bele­kerülnünk az események sod­rába, s az olvasás nem „az {rott szó, hanem a benn e- élés élményét jelenti. fon '•--el teremt fcsr"1íséac: • hogy beéri az elbeszéléssel: e tanú, a világtörténelem leg­sötétebb hónapjainak tanúja vall a jóvátehetetlenről. Az igazán nagy dolgokhoz nincs szükség rikoltó színekre, har­sány jelzőkre, F. Csillag Ol­ga is tudja ezt. Ezért nem is megy túl a tények 'tárgyila­gos felsorolásánál, nincsenek írói fogásai, nem keresi a ki­számított hatáskeltést, csak^ elmond mindent, úgy, ahogy történt. F. Csillag Olga nem író. pontosabban, az emlékezés aiíalfa íróvá. Feladata is az emlékezés _ csupán: a katak­lizmát . túléltek kötelessége diktálja szavait, amikor ma­gáról beszél, akkor is a tanú i&¥gyilagosságaval szól, s épp "z. az egyszerűség teszi hite- ' ’ssé, s hozzáteszem: felef*­"tétlenné. ''Mert ez a legmegrázóbb dokumentu­mok egyike, amit a koncent­rációs táborok pokláról írtak, s hatásának titka is épp az, hogy dokumentum, tanúvallo­más a század szégyenéről, ar­ról, ami velünk, vagy sze­münk láttára történt, mert megtörténhetett a XX. szá­zadban. Nem tudom, miért csak most jelent meg ez a könyv, ne­gyedszázaddal százezrek tra­gédiája után, hisz 'valószínű­leg' nem most íródott, de most is időszerű. Nemcsak azzal, hogy egy ma is fenye­gető politikai kérdésre felel, hqgiem azzal is, hogy az em­ber pokolra vettétettságénel: be nem gyógyuló sebét mutat­ja fel, s csendes "szavai nyo- ~nán. PcvM bugyrai az, elkép­zelhető és az elviselhető ha­lárán belül kerülnek. S ép­pen ezzel figyelmeztet: ide jutott az ember, s ha van sürgető feladat, hát az, hogy soha többé ne jusson ide. Mert a megalázónak és meg­nyomorítottak poklában a kínzók is elvesztik emberi arcukat; azzal, hogy kiszol­gálói egy alvilági hatalom­nak, maguk is alvilági hatal­makká válnak. F. Csillag Olga erről vall, nem egyszer csak a tényköz- lésre szorítkozva, de a té­nyek, ebben a puritán fel­sorolásban megelevenednek, s szorongva lapozunk tovább, mi jöhet meg? Az olvasó lé­legzete is kihagy, mintha együtt menetelne kiéhezetten a végtelen hóban, a halálra­ítéltekkel, minden rokonérzé­se a megalázottaké s a ki­fosztott lengyel parasztoké, akik utolsó falat kenyerüket is megosztják velük. Mert az alvilág legalsó körében a legszegényebbek állnak a szenvedők mellé, akik maguk is szenvedők és megalázóitok, s a fekete zabkenyér a hit, a jövő záloga kezükben. Felejthetetlen könyv? — talán több is. Lelkiismere­tünkhöz szóló örök figyel­meztetés. CSÁNYl LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom