Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
r JOHANNES R. BECHER; Korunk embere (KÉSZLET) Kel tehát: Kezdessz újból Éledezni, Kezded magadból A mákonyi kivetni. Tisztelet emléketeknek: Munkástanácsok katonatanácsok, Munkanélküliek tüntetései, hadinyomorékak? Tisztelet emléketeknek, Ti forradalmár vörös-tengerészek! Tisztelet emléketeknek Spartaeus-szövétség férfiai, női, Nektek mind polgárháború hőset, Ti tizenötezer elesett. Kosa Luxemburg, Karl Liebknecht! ! — Köz ben összetákolódotó A weimári alkotmány. Parancsol, uram, egy menetet A köztársasági parlament-körhintául? Üdv nektek is, Ti mechanikus hintalovakb »á Üdv nektek: elnök. üdv nektek: miniszterek: Üdv nektek: Népi gyilkos menhely-alapítók! Üdv nektek kulisszatologatók! Professzionistái a szó-meccseknek, És meghitten kiköltötték Összeesküvő fészkeikben A feketefehérvörös rothadás tojásait: Gzredünnepélyek, Hősi emlékmű-avatások, Német gyilok. Német háború, Német isten. Német nap...i: És újból milliók Hevernek szerteszéjjd Hullacsonkokként, Letépve az emberisé* törzséről. A csatatereken, Étheri bomba A világűr, Benne gyilkos Áram feszül. Korunk embere. Emberek, harcosok a vártán. Majdan ha kidőlve tértek pihenőre A titeket emésztő lángok Suhogásán: Gvászindulőtok Hangjaiból szőve Arad a fény Vörösen viruló sírotokra: Halhatatlan áldozatként Hulltatok oda! Fordította: Palkó István Dávid József: MAJD HOLNAP... Azt mondtuk, hogy ha a ház rendben lesz, s a gyerekeket szárnyukra bocsátjuk, majd szeretjük egymást. Nevettünk ezen, de nem sokáig, mert időnk a munka után csak arra volt, hogy egy kicsit összeszedjük magunkat, aludjunk, s erőt gyűjtsünk a holnapra. Nekem nem hiányzott a szerelem. A férjemnek... Talán, különösen, ha egy kis szesz volt benne. De az nagyon, nagyon ritkán esett, mert nem ivott. Józansága miatt barátja sem akadt. Igaz, arra sem lett volna idő. C, az idő! Húsz év úgy elszaladt felettünk, hogy észre sem vettük. A nagyfiam — aki most fog érettségizni — mondta egyszer a nyáron: Anya, te őszülsz! Vasárnap volt. Valahogy egy kicsit az asztalnál felejtettük magunkat. Imre, a férjem megnézett. Emlékszem. Én meg őt figyelgettem egy kicsit, s mintha megszédültem volna, kapaszkodóért, a munka után kaptam. Mert nekünk ünnepeink sem voltak. Egyedül talán csak a karácsony. Szinte restelltük akkor is azt a nagy lustálkodást, de Imre azt mondta: ez a mienk. Ennyi nekünk is kijár a békesség ünnepén. Hát igen ... Múltak az évek, s mi soha nem üdültünk, nem jártunk víkendre, kirándulásra. A szabadságunk alatt is dolgoztunk. Házat építettünk. Szép, családi házat, aminek az építéséhez 60 ezret rakosgattunk össze. Hatvanat meg az OTP adott. Még van 25 ezer forint adósságunk. Mégis azt mondták, könnyű nekünk: a férjem asztalos, de a háznál, csak a kőművesek dolgoztak. Azok is csak addig, amíg a falat rakták. A többi munkát mind Imre csinálta amellett, hogy az üzemében dolgozott és állandóan maszek munkákat is vállalt. Ha mindent összeszámolnánk a ház máris többet ér, mint 200 A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán második díjat nyert elbeszélés. Egy barátom, mesélte: — Néhány hónappal ezelőtt felfedeztem a vállalatunknál egy sikkasztást. Arra is rájöttem, hogy kik a sikkasztok. Saját szakállamra azonnal elkezdtem a nyomozást. — A sikkasztok után? — kérdeztem sajnálkozva. — Dehogy a sikkasztok után. Saját magam után. Követtem nyomaimat egészen hazáig, aztán körülnéztem otthonomban: nem folytatok-e fényűző életet, nem rendeztem-e orgiát saját lakásomban, nem tartok-e háremet ésatöb- bi. A nyomozás megnyugtatott, ezekkel a vádakkal nem illethetnek engem; szolidan lakom, a vacsorára kikészített egy tál spenót tükörtojással mégsem nevezhető orgiának, háremet sem találtam, csak a feleségem stopvolta szomor- kodva a gyerekek zokniját. .. — Egy szót sem értek! Miért nem a tettesek után nyomoztál? — Megőrültél?! Azok után már nem kellett nyomozni. A sikkasztok már megvoltak, a bizomfi* ékok is megvoltak, bármelyik pillanatban leleplezhettem Nyomozás volna őket, de még nem voltak bizonyítékaim az én becsületességemről. A sikkasztok leleplezésére ott voltak a hamis számlák, de arról nem volt írás a kezemben, hogy én nem állítottam ki hamis számlákat. Érted már? — Nem értem — feleltem csüggedten —, de azért csak mesélj tovább. — A nyomozást nagy buzgalommal folytattam magam után. Átnéztem az életrajzaimat és egy talpig becsületes ember képe bontakozott ki előttem. Aztán keresztkérdéseket tettem fel a feleségemnek: vajon mi rendezett családi életet élünk-e? A feleségem azt vallotta, ha nem szórnám él állandóan a cigaretta hamuját, akkor rendezettnek lehetne nevezni. — Mi lett a sikkasz- tókkal? — türelmetlenkedtem. — Nem tudom, miért érdekelnek téged annyira a sikkasztok... Ez a nyomozásnak csak egy felderített mellékága. A felderítetlen főág én vagyok: a leleplező. Tudd meg, hogy nem a leleplezett alibije fontos, hanem a le- leplezőé. S itt jön a bökkenő: nem tudtam igazolni, hogy a hamis számlák kiállításakor hol tartózkodtam. Képzeld magad az én helyemben! Az ügy egyre izgalmasabbá vált, különösen akkor, amikor a sikkasztok rájöttek, hogy én mindent tudok róluk. Rögtön fegyelmit kértem magam ellen. — Magad ellen? — döbbentem meg. — Naná! A fegyelmi bizottság kiderítette rólam, hogy becsületes errber vagyok, kitűnő munkaerő, végezetül kezet csókoltak nekem és megajándékoztak egy ólomkristály vázával... Ez megnyugtatott... A következő sakkhúzásom az volt, hogy egy ködös, őszi délelöttön áthelyeztettem magam egy másik vállalathoz, alacsonyabb munkakörbe, kisebb fizetéssel. Ezzel kiszedtem ellenfeleim pisztolyából a töltényeket és amikor befolyásukat fe.hasznáiva át alcartak helyezte,ni engem, — csütörtököt mondtak. En akkor már rég az új helyen voltam. Meg keuett szakadnom a röhögéstől... A sikkasztáknak látniok kellett, hogy kemény ellenfélre akadtak bennem. Ezek után tíz darab névtelen levelet írtam új vállalatom igazgatójának, mindenfélével megrágalmaztam magam, többek között azzal is, hogy a nagyanyám választófejedelem volt. Az igazgató behívatott magához és tudtomra adta, hogy tizenegy darab névtelen levél érkezett be ellenem, de ő gyűlöli a névtelen leveleket és a szemem előtt összetépte mind. Remélem, figyeltél: tizenegy darab névtelen levelet tépett ösz- sze, tehát a sikkasztóké is köztük volt. Ezt az ütést is szerencsésen ki- védtem... — Könyörgöm, azt áruld el már végre, mi lett a sikkasztókkal? Leleplezted őket? — Az utolsó pillanatban — válaszolta a barátom. — Már fel akartak jelenteni közérdekű bejelentés elmulasztása miatt... PUKES GYÖRGY ezer forint, pedig még nincs kész, s belül csak egy szoba van korszerűen berendezve. Dehát közben nőttek a gyerekek. Tavaly már Erzsikém is középiskolába ment. Jövőre Sanyika is elvégzi az általánost. Ruha, cipő, élelem tanszerek.., Szóval gond, gond... minden napra megvolt... Amit lehetett nekem is meg kellett fogni. Bent a gyárban, ahol én voltam a fő túlórás, egyszer azt mondta a művezetőm: Teri, maga csúnyán rá fog fázni erre a túlfeszített munkára, mert gondolom, ha innen hazamegy sem tartja ölben a kezét. Én meg évődtem vele: talán sajnálja? Ö meg: nekem nyolc. Sőt, még pénzt is jelent. Kevesebb a gépállásom. Nagyobb a prémcsi. A maga boszorkányügyes ujjai nélkül sok szövőgép állna itt... Sodrónő voltam a nagy szövődében. Volt olyan hónap, hogy többet kerestem, mint a mester. Kellett a pénz. Azért otthon egyre kevesebb munka várt. Erzsikém, meg a nagyobbik fiam Imi, szépen rendbe rakták a lakást. Persze mosni, vasalni, főzni akkor is kellett. Meg ott volt a szép nagy kert, ahol minden megtermett... örülhettünk volna... De most már hogyan? Mert örülni ennek, meg mindennek, amiért gürcöltünk már csak akkor tudunk ,.. tudnánk, ha a fériem... Talán maid holnap. Amikor hivattak a pártirodára, megijedtem. Mi bajt követtem el? Nem voltam én raporton húsz év alatt a művezető irodájában sem. Vaskó elvtárs mosolygott, s mondta, hogy holnap, a szebbik ruhám vegyem fel, mert jön értem hajnalban a vállalat kocsija és megyünk Pestre, a Parlamentbe. Kitüntetnek. Szólni is alig tudtam. Kitüntetnek? Engem? Miért? — Csak — nevetett Vaskó, s intézkedett, hogy máris menjek haza. Jól pihenjem ki magam, mert a kormánykitüntetést szárazon úgysem úszom meg. s holnap szükség lesz az erőnlétre. Csak ámultam, s otthon valóban nem tudtam semmit csinálni. Soha nem vártam olyan türelmetlenül haza a férjem, mint akkor este. Fáradt volt, mint mindig. Nem akartam ajtóstól rohanni, hát megvártam, amíg asztalhoz ül, s akkor csak mondom. Előbb, mintha nem értette volna. Aztán leteszi a kanalat, s végignéz. Megijedtem. Furcsa, csúfondáros volt a tekintete. Aztán mosolyra húzódott a szája, s tovább evett. — Hát nem is örülsz neki? Eltolta magától a tányért, s csak annyit szólt: de. — Furcsa vagy. — Fáradt vagyok — mondta, de mikor bontottam neki az ágyat, észrevettem, hogy oldalvást figyel. Úgy figyel, mustrál, mint ahogy a férfiak szokták a nőket. — Mi lelt? — Semmi. — Ha... akarod, neim megyek fel holnap Pestre. De nem is tudom miért mondtam. Éreztem, hogy valami men- tegetődzés van a hangomban. Mintha félnék valamitől, mintha titkolnom, takargatnom kellene valamit. — Menj csali — mondta később, már az ágyban. Miért ne mennél? Ha egyszer kitüntetnek. Biztosan megérdemled... Szerettem volna sikítani, mert éreztem, hogy a szavai torkon ragadnak. Micsoda furcsa helyzet. De miért? Arra még gondolni sem lehet, hogy... irigyli. Tőlem? De meg mástól sem. Imrében soha serr volt irigység, rosszindulat, idegenekkel szemben sem. Megkeseredett a szám. Jó let ' volna sírni egyet, de csak tépe- lődtem egész éjszaka. Hajnalban jött a kocsi, s én kiszóltam: nem megyek! Dehát ez nem olyan egyszerű. Csakugyan nem tehettem ilyet. Imre papucsban, pizsamában tipródott köztük, amíg elkészültem. Hátbaveregették, hangoskodtak. Talán egy kicsit pálinkáztak is, s többször elmondták, hogy így, meg úgy legyen rám büszke, mert még nem is tudja, hogy milyen nagyszerű felesége van. De ez csak olaj volt a tűzre, ami késő éjjel lobbant fel. amikor Pestről hazaérkeztünk. Életemben én most voltam először a Parlamentben. És én ott megfeledkeztem mindenről. Előbb valami kellemes zsibbadtság fogott el, aztán mintha a csillárok fénye lemosta volna rólam a soksok év fáradalmait, majd kibújtam a bőrömből. Talán az .ital is segített, mert nem szoktam, de hát mit tehettem, amikor egy-egy miniszter nyújtotta felém a poharat, koccintanom kellett. Amikor a Parlamentből kijöttünk, már forgott velem a világ... De hát nem- úgy var. az. Tercsi — mondták a kísérőim, akik vártak, s már nem is tudom, hová robogtak velem. Hazafelé kétszer is megálltunk. S bizony én sírtam, meg daloltam is a kocsiban és még akkor sem ébredtem fel a kábulatból, amikor hazaértem. A férjem várt. Te úristen! Az nem is ő volt. Azt hittem, jégverembe hulltam, vagy egy lángoló katlanba? Az asztalon üvegek, s Imre mint egy felbőszült állat: csak fújt, forgatta szemeit, s dőlt be- Jőle az italszag. — Gratulálok — nyögte, s ijesztően vigyorgott. — Mi történt? Mi van veled? — kérdeztem volna, de a rémülettől csak álltam.. Éreztem, hogy menekülnöm kellene a gyerekek szobájába. De miért? — Aztáij — tápászkodik fel az asztaltól.. . íkinek köszönhet.., hetjük.. .ezt a... Akkor már sejtettem, hogy mi baja, öleltem volna magamhoz, meg... de ellökött, s újra kérdezte: leinek... kinek köszönhetjük. .. te cafat!... — örül) vagy Imre. Imre! Térj észre! — Kinek? — kapta el a karomat. — Ennek — próbáltam a másik kezemmel szabadulni, s az orra előtt hadonászva üvöltöttem: a kezeimnek. Ennek köszönhetem a kitüntetést. .. A többire már nem emlékszem. A gyerekek fogták le. s mert ők soha nem látták így — persze még én sem — nagyon megijedtek, s hívták a mentőket. A gyomormosás után, amikor magához tért, s rádöbbent mit csinált, kidobta magát a második emeletről. Tegnap szedték le róla a gipszet. Talán két-három hét. múlva már itthon lesz. Ma délután bentjártam nála, s először kérdeztem: miért tette. Megtelt a szeme könnyel. Sokáig nem tudott szólni, csak a kezem simogatta. A kezem, amit el akart törni. Intett a szemével, hogy majd egyszer... elmóndja. Talán holnap.' De nem is talán, mert egyszer már arra is rá kell érni, hogy szeressük egymást. ..
