Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-31 / 25. szám

Ez történt Sztálingrádnál 4. „AM ZIEL!” Magunk mögött hagytuk az el­lenséges katonák első félkörét és odaléptünk a másodikhoz. A né­metek meg sem mozdultak. És egyszeriben a sorból kilépett egy tiszt. Lefordítottam Laszkin sza­vait. aki elmondta, kicsoda és miért jött. A tiszt bizalmatlanul méregette a kis alacsony embert, aki szakasztott olyan bundát és ugyanolyan halinacsizmát viselt, mint a csoport többi tagja. Lász­lón semmiben sem hasonlított tábornokra, hacsak valaki nem figyelt fel tábornoki szőrmekucs­májára és a rajta levő kör alakú kokárdára. Erőteljes hangja azon­ban megtette a magáét. Vezény­szavak pattogtak, a sor kettévált és miután utat engedett szá­munkra. ismét összezárult. A kapun áthaladva tágas bel­ső udvarba kerültünk, ahol ferv- vcres katonák és tisztek tolong­tak. Egyesek álldogáltak, mások hevenyészett ülőalkalmatosságo­kon pihentek, voltak, akik fél­lábon táncolva próbáltak vala­mennyire felmelegedni. Az udvar jobb sarkában lépcső látszott, amely pincébe vezetett. A bejá­ratnál elkülönülve hitleristák áll­dogáltak géppisztolyokkal felsze­relve: Paulus személyes testőrsé­ge. A külső őrség egyik tisztje előt­tünk haladva leszaladt a pincé­be. Nyomban utána egy másik tiszt jelent meg. Magas terme­tű volt, arca gondosan megborot­válva. a nyakán a lovagrend vaskeresztje tölgyfakoszorúval és briliánsokkal. Ez volt a hitleri hadsereg legmagasabb kitünteté­se. összecsapta bokáját és meg­lepő udvariassággal mutatkozott t>e: „Adam ezredes, von Paulus tábornagy személyes adjutánsa.” Értetlenül néztünk egymásra: ..Talán azt akarta mondani, hogy Paulus vezérezredes?” jegyeztem meg, A sors iróniája. A találkozót megelőző éjszakán, a sztálingrádi áruház pincéjébe megjött Hitler rádióüzenete, amelyben a Führer szerencsekivánatait fejezte ki Paulusnak abból az alkalomból, hogy megkapta a Reich legmaga­sabb katonai kitüntetését. Ez volt az utolsó távirat, amelyet a 6. hadsereg törzskara Berlinből kapott. Válaszul Paulus közölte, hogy kapitulál. Adam rendíthetetlen udvarias­sággal invitált bennünket a pin­cébe. de azt indívámyozta, hogy Irta: V. Sztyepánov tarta­lékos százados, a Sztálin­grádnál harcolt 7. gárda­hadsereg törzskarának tol­mácsa. fogjuk meg egymás kezét. „Lent nálunk ugyanis sötét van.” — fűzte hozzá. Elég sokáig bolyongtunk az át­hatolhatatlan sötétségben az áru­ház egykori föld alatti raktárai­nak labirintusaiban- Olykor szent­jánosbogarakhoz hasonlóan fel- felvillantak a pislákoló zseblám­pafények. Adam ezredes egyszercsak megállt. ,.Am Ziel”. (Célhoz ér­tünk) — mondta valami oknál fogva majdnem suttogva, és fel­tárult előttünk a kiszűrődő fény által megvilágított ajtó. Belép­tünk. A helyiség meglehetősen tá­gas volt. A jobb sarokban kissé ferdén nagy méretű íróasztal állt. Rajta zöld lámpaernyős petró­leumégő. Az asztalnál, arccal a bejárat felé, tábornokok ültek. Ahogy beléptünk, lassan feláll­tak és mozdulatlanságba mere­vedtek. Ünneplő és rendjelekkel díszített, aranyos sújtásokkal te­letűzdelt egyenruhájukban, övük­ben pisztollyal, gondosan meg­borotvált, de a kimerültségtől sárgás-zöld ábrázattal, feszült várakozással tekintettek ránk. Megpróbáltam felismerni közöt­tük Paulust. Laszkin tábornok odalépett az asztalhoz, hangosaA és katona módjára tagoltan be­mutatkozott, majd felém fordul­va hozzáfűzte: „ .. .és a kísére­temben lévő személyek”. Az ezredes bemutatta a másik oldalon felsorakozott tiszteket. Paulus nevét azonban nem emlí­tette. Szeretnék személyesen Paulus úrral beszélni — követelte eré­lyesen Laszkin. Az asztal mögül előlépett egy magas, kimért, még mindig fiatal tábornok, érces hangon jelentette: „Roske ve­zérőrnagy vagyok, a 71. lövész­hadosztály parancsnoka. Von Paulus tábornagy úr lemondott a parancsnoki tisztségről és minden hatalmat rámruházott. A tábor­nagy úr közép-európai idő sze­rint tíz órakor jelenik meg, és a megadásról folytatandó tárgyalá­sok vezetésével engem bízott meg.. — Nem azért jöttem, hogy tár­gyalást folytassak a kapituláció­ról, hanem azért, hogy elfogad­jam a megadást — szakította félbe Laszkin. Nyomban ismertette a követe­léseket: a német parancsnokság azonnal parancsot ad mindkét hadseregcsoportnak a tűz beszün­tetéséről, szervezetten, lista sze­rint átadja képviselőinknek az egységek teljes személyi < állo­mányát és harci felszerelését. A legyőzöttek számára nem marad más, mint a beleegyezés. Roske azonban megjegyezte, hogy parancsnoki hatalma csak a déii hadseregcsoportra terjed ki. Az északi hadseregcsoporttal Paulus utasítására minden kapcsolatot megszakítottak. Roske nyomban megpróbálkozott azzal, hogy el­lenköveteléseket támasszon. így például követelte, hogy a tiszti állománynak hagyják meg a személyi fegyvereket, a tisztikar­dot és a tiszti rendjeleket... Laszkin újra erélyesen félbe­szakította és emlékeztette a ja­nuár 8-án történtekre. A szov­jet parancsnokság akkor jóval megtisztelőbb feltételek között ajánlotta fel az ellenségnek a kapitulációt. Egy pontban nyom­ban megszületett a megegyezés: Laszkin a szovjet parancsnokság nevében ígéretet tett arra, hogy garantálja a hadifoglyokkal való emberséges bánásmódot, az azon­nali orvosi segítséget, a betegek és a sebesültek gondozását. Ezután Roske az írógéphez ült és maga gépelte le a német csa­patokhoz szóló parancsot. A parancs szentimentális kifejezé­sekből állt és a következő sza­vakkal fejeződött be: „Jövendő sorsunkat a jó istenre bízzuk... ” (Folytatása következik.) — Próbáld megtudni, hogy Lynchburgból a hajnali órákban megy-e vonat Richmondba. Hajlandó vagyok akár­mibe fogadni, hogy Katzer nem is járt Richmondban. Itt volt valahol a közelben. Kocsija már reggel a ház előtt állt. — No és, ha nem volt Richmondban? — válaszolta Pastrato. — Kissé kirúgott a hámból... — Nem hiszem. Nagyon le van törve. — No lám. Bizonyára nagy igényű szeretője vám. — Az arca olyan, mintha megverték volna. — Nőktől is kitelik ilyesmi. — Katzer nem szoknyavadász. Valami más rejlik a dolog hátterében. Felesége állítólag vele volt Richmondban, s ott is maradi Napközben egy idegen érdeklődött a patiká­ban Katzer felől... Mondhatom, nagyon gyanús dolgok. — Mi a gyanús benne? Hová akarsz kilyukadni? — Egyelőre még magam sem tudom. Azt hiszem, leg­jobb lesz, ha holnap reggelig ittmaradok, és kissé körül­nézek. Szeretném tudni, hogy Katzer távozik-e otthonról, és hová megy. Letette a hallgatót, s átment a másik helyiségbe, ahol — 163 — a seriff szótlanul fényesítette jelvényét, a csillagot. Nagyon bántotta, hogy White az imént kiküldte. — Kocsira van szükségem — mondta White. — Elvihetem, ahová kívánja — mondta a seriff kellet­lenül. — Köszönöm, magáin megyek. Vagy nem hajlandó rám­bízni a kocsit? — Ha éppen muszáj. Átadta a kocsi kulcsait, s White elhajtott anélkül, hogy megmondta volna, hova készül. Katzer háza felé vett irányt. Már ismerte a járást. Szi­lárdan elhatározta, hogy még aznap este kideríti az igaz­ságot. Útközben azon gondolkodott, hogyan bírhatná szóra a patikust. A főutcán leállította a kocsit, és a hátra levő kétszáz métert gyalog tette meg. A ház kapujában majdnem össze­ütközött Katzerral. Felöltő és kalap volt rajta, nyilván ké­szült valahova. — Ó, ön -az? — mondta Katzer megkönnyebbülten, amikor megismerte. — Miért, másra várt? — Nem vártam senkire. Éppen indulni készültem. Kis esti sétára. — Ilyen későn? — Hiszen még csak nyolc óra van. De voltaképpen mit akar tőlem megint? — Néhány kérdést szeretnék? — Már megmondtam az imént, bogy nem vagyok haj­landó válaszolni. — Időközben azonban változott a helyzet, Mr. Katzer. Mégpedig az ön kárára. Ellenőriztük állításait, s megálla­pítottuk, hogy nem mondott igazat. A felesége nincs Rich­mondban. És a hajnali órákban nincs vonat. Lynchburgfól Richmond felé. — 164 — White tisztában volt azzal, hogy nem járt el egészen korrektül, mert amit mondott, csak vaktában állította, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. — Már mondtam, hogy nem vagyok köteles beszámolni tetteimről! — válaszolta Katzer. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy feleségemmel hol jártam tegnap este. — Szóval beismeri, hogy nem mondott igazat? — Semmit sem ismerek be. Ha még valamit tudni akar, beszéljen az ügyvédemmel. — Még egy pillanatra! — kiáltott fel White, még mi­előtt Katzer becsaphatta volna orra előtt az sajtót. — ön rosszul ítéli meg a helyzetet, Mr. Katzer. Fele­sége titokzatos körülmények között eltűnt, s ön nem haj­landó felvilágosítást adni arról, hogy hol tartózkodik. Tisz­tában van-e azzal, hogy milyen következtetést vonhatok le ebből? — Következtetései* egyáltalán nem érdekelnek. — Akkor sem, ha azt mondom, hogy gyilkossággal gya­núsíthatom. Katzer meghökkenve nézett rá. — Ugyan, ne tegye magát nevetségessé. White félretolta Katzert, belépett az előszobába, és gyorsan körülnézett, de nem látott semmi gyanúsat. — Ha tiszta a lelkiismerete, mondja meg, hogy hol volt az elmúlt éjszaka, és hol van a felesége? Gyilkosság gya­núja alatt állni nem tréfa! — Nincs mit mondanom. — Nem bízik az FBI-ben? — Dehogynem, csakhogy... Katzer ajkába harapott, mintha máris többet mondott volna a kelleténél. — Ha házkutatást akar tartani, nem bánom... — mondta azután. — 165 — Fotó; Bognár, Uszályok a baja: hajótelelőben

Next

/
Oldalképek
Tartalom