Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-31 / 25. szám
Ez történt Sztálingrádnál 4. „AM ZIEL!” Magunk mögött hagytuk az ellenséges katonák első félkörét és odaléptünk a másodikhoz. A németek meg sem mozdultak. És egyszeriben a sorból kilépett egy tiszt. Lefordítottam Laszkin szavait. aki elmondta, kicsoda és miért jött. A tiszt bizalmatlanul méregette a kis alacsony embert, aki szakasztott olyan bundát és ugyanolyan halinacsizmát viselt, mint a csoport többi tagja. Lászlón semmiben sem hasonlított tábornokra, hacsak valaki nem figyelt fel tábornoki szőrmekucsmájára és a rajta levő kör alakú kokárdára. Erőteljes hangja azonban megtette a magáét. Vezényszavak pattogtak, a sor kettévált és miután utat engedett számunkra. ismét összezárult. A kapun áthaladva tágas belső udvarba kerültünk, ahol ferv- vcres katonák és tisztek tolongtak. Egyesek álldogáltak, mások hevenyészett ülőalkalmatosságokon pihentek, voltak, akik féllábon táncolva próbáltak valamennyire felmelegedni. Az udvar jobb sarkában lépcső látszott, amely pincébe vezetett. A bejáratnál elkülönülve hitleristák álldogáltak géppisztolyokkal felszerelve: Paulus személyes testőrsége. A külső őrség egyik tisztje előttünk haladva leszaladt a pincébe. Nyomban utána egy másik tiszt jelent meg. Magas termetű volt, arca gondosan megborotválva. a nyakán a lovagrend vaskeresztje tölgyfakoszorúval és briliánsokkal. Ez volt a hitleri hadsereg legmagasabb kitüntetése. összecsapta bokáját és meglepő udvariassággal mutatkozott t>e: „Adam ezredes, von Paulus tábornagy személyes adjutánsa.” Értetlenül néztünk egymásra: ..Talán azt akarta mondani, hogy Paulus vezérezredes?” jegyeztem meg, A sors iróniája. A találkozót megelőző éjszakán, a sztálingrádi áruház pincéjébe megjött Hitler rádióüzenete, amelyben a Führer szerencsekivánatait fejezte ki Paulusnak abból az alkalomból, hogy megkapta a Reich legmagasabb katonai kitüntetését. Ez volt az utolsó távirat, amelyet a 6. hadsereg törzskara Berlinből kapott. Válaszul Paulus közölte, hogy kapitulál. Adam rendíthetetlen udvariassággal invitált bennünket a pincébe. de azt indívámyozta, hogy Irta: V. Sztyepánov tartalékos százados, a Sztálingrádnál harcolt 7. gárdahadsereg törzskarának tolmácsa. fogjuk meg egymás kezét. „Lent nálunk ugyanis sötét van.” — fűzte hozzá. Elég sokáig bolyongtunk az áthatolhatatlan sötétségben az áruház egykori föld alatti raktárainak labirintusaiban- Olykor szentjánosbogarakhoz hasonlóan fel- felvillantak a pislákoló zseblámpafények. Adam ezredes egyszercsak megállt. ,.Am Ziel”. (Célhoz értünk) — mondta valami oknál fogva majdnem suttogva, és feltárult előttünk a kiszűrődő fény által megvilágított ajtó. Beléptünk. A helyiség meglehetősen tágas volt. A jobb sarokban kissé ferdén nagy méretű íróasztal állt. Rajta zöld lámpaernyős petróleumégő. Az asztalnál, arccal a bejárat felé, tábornokok ültek. Ahogy beléptünk, lassan felálltak és mozdulatlanságba merevedtek. Ünneplő és rendjelekkel díszített, aranyos sújtásokkal teletűzdelt egyenruhájukban, övükben pisztollyal, gondosan megborotvált, de a kimerültségtől sárgás-zöld ábrázattal, feszült várakozással tekintettek ránk. Megpróbáltam felismerni közöttük Paulust. Laszkin tábornok odalépett az asztalhoz, hangosaA és katona módjára tagoltan bemutatkozott, majd felém fordulva hozzáfűzte: „ .. .és a kíséretemben lévő személyek”. Az ezredes bemutatta a másik oldalon felsorakozott tiszteket. Paulus nevét azonban nem említette. Szeretnék személyesen Paulus úrral beszélni — követelte erélyesen Laszkin. Az asztal mögül előlépett egy magas, kimért, még mindig fiatal tábornok, érces hangon jelentette: „Roske vezérőrnagy vagyok, a 71. lövészhadosztály parancsnoka. Von Paulus tábornagy úr lemondott a parancsnoki tisztségről és minden hatalmat rámruházott. A tábornagy úr közép-európai idő szerint tíz órakor jelenik meg, és a megadásról folytatandó tárgyalások vezetésével engem bízott meg.. — Nem azért jöttem, hogy tárgyalást folytassak a kapitulációról, hanem azért, hogy elfogadjam a megadást — szakította félbe Laszkin. Nyomban ismertette a követeléseket: a német parancsnokság azonnal parancsot ad mindkét hadseregcsoportnak a tűz beszüntetéséről, szervezetten, lista szerint átadja képviselőinknek az egységek teljes személyi < állományát és harci felszerelését. A legyőzöttek számára nem marad más, mint a beleegyezés. Roske azonban megjegyezte, hogy parancsnoki hatalma csak a déii hadseregcsoportra terjed ki. Az északi hadseregcsoporttal Paulus utasítására minden kapcsolatot megszakítottak. Roske nyomban megpróbálkozott azzal, hogy ellenköveteléseket támasszon. így például követelte, hogy a tiszti állománynak hagyják meg a személyi fegyvereket, a tisztikardot és a tiszti rendjeleket... Laszkin újra erélyesen félbeszakította és emlékeztette a január 8-án történtekre. A szovjet parancsnokság akkor jóval megtisztelőbb feltételek között ajánlotta fel az ellenségnek a kapitulációt. Egy pontban nyomban megszületett a megegyezés: Laszkin a szovjet parancsnokság nevében ígéretet tett arra, hogy garantálja a hadifoglyokkal való emberséges bánásmódot, az azonnali orvosi segítséget, a betegek és a sebesültek gondozását. Ezután Roske az írógéphez ült és maga gépelte le a német csapatokhoz szóló parancsot. A parancs szentimentális kifejezésekből állt és a következő szavakkal fejeződött be: „Jövendő sorsunkat a jó istenre bízzuk... ” (Folytatása következik.) — Próbáld megtudni, hogy Lynchburgból a hajnali órákban megy-e vonat Richmondba. Hajlandó vagyok akármibe fogadni, hogy Katzer nem is járt Richmondban. Itt volt valahol a közelben. Kocsija már reggel a ház előtt állt. — No és, ha nem volt Richmondban? — válaszolta Pastrato. — Kissé kirúgott a hámból... — Nem hiszem. Nagyon le van törve. — No lám. Bizonyára nagy igényű szeretője vám. — Az arca olyan, mintha megverték volna. — Nőktől is kitelik ilyesmi. — Katzer nem szoknyavadász. Valami más rejlik a dolog hátterében. Felesége állítólag vele volt Richmondban, s ott is maradi Napközben egy idegen érdeklődött a patikában Katzer felől... Mondhatom, nagyon gyanús dolgok. — Mi a gyanús benne? Hová akarsz kilyukadni? — Egyelőre még magam sem tudom. Azt hiszem, legjobb lesz, ha holnap reggelig ittmaradok, és kissé körülnézek. Szeretném tudni, hogy Katzer távozik-e otthonról, és hová megy. Letette a hallgatót, s átment a másik helyiségbe, ahol — 163 — a seriff szótlanul fényesítette jelvényét, a csillagot. Nagyon bántotta, hogy White az imént kiküldte. — Kocsira van szükségem — mondta White. — Elvihetem, ahová kívánja — mondta a seriff kelletlenül. — Köszönöm, magáin megyek. Vagy nem hajlandó rámbízni a kocsit? — Ha éppen muszáj. Átadta a kocsi kulcsait, s White elhajtott anélkül, hogy megmondta volna, hova készül. Katzer háza felé vett irányt. Már ismerte a járást. Szilárdan elhatározta, hogy még aznap este kideríti az igazságot. Útközben azon gondolkodott, hogyan bírhatná szóra a patikust. A főutcán leállította a kocsit, és a hátra levő kétszáz métert gyalog tette meg. A ház kapujában majdnem összeütközött Katzerral. Felöltő és kalap volt rajta, nyilván készült valahova. — Ó, ön -az? — mondta Katzer megkönnyebbülten, amikor megismerte. — Miért, másra várt? — Nem vártam senkire. Éppen indulni készültem. Kis esti sétára. — Ilyen későn? — Hiszen még csak nyolc óra van. De voltaképpen mit akar tőlem megint? — Néhány kérdést szeretnék? — Már megmondtam az imént, bogy nem vagyok hajlandó válaszolni. — Időközben azonban változott a helyzet, Mr. Katzer. Mégpedig az ön kárára. Ellenőriztük állításait, s megállapítottuk, hogy nem mondott igazat. A felesége nincs Richmondban. És a hajnali órákban nincs vonat. Lynchburgfól Richmond felé. — 164 — White tisztában volt azzal, hogy nem járt el egészen korrektül, mert amit mondott, csak vaktában állította, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. — Már mondtam, hogy nem vagyok köteles beszámolni tetteimről! — válaszolta Katzer. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy feleségemmel hol jártam tegnap este. — Szóval beismeri, hogy nem mondott igazat? — Semmit sem ismerek be. Ha még valamit tudni akar, beszéljen az ügyvédemmel. — Még egy pillanatra! — kiáltott fel White, még mielőtt Katzer becsaphatta volna orra előtt az sajtót. — ön rosszul ítéli meg a helyzetet, Mr. Katzer. Felesége titokzatos körülmények között eltűnt, s ön nem hajlandó felvilágosítást adni arról, hogy hol tartózkodik. Tisztában van-e azzal, hogy milyen következtetést vonhatok le ebből? — Következtetései* egyáltalán nem érdekelnek. — Akkor sem, ha azt mondom, hogy gyilkossággal gyanúsíthatom. Katzer meghökkenve nézett rá. — Ugyan, ne tegye magát nevetségessé. White félretolta Katzert, belépett az előszobába, és gyorsan körülnézett, de nem látott semmi gyanúsat. — Ha tiszta a lelkiismerete, mondja meg, hogy hol volt az elmúlt éjszaka, és hol van a felesége? Gyilkosság gyanúja alatt állni nem tréfa! — Nincs mit mondanom. — Nem bízik az FBI-ben? — Dehogynem, csakhogy... Katzer ajkába harapott, mintha máris többet mondott volna a kelleténél. — Ha házkutatást akar tartani, nem bánom... — mondta azután. — 165 — Fotó; Bognár, Uszályok a baja: hajótelelőben
