Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
Futottam a havas úton ... Osorai estéh „Napközben még csak elviselhető a falusi életforma. Az ember dolgozik, teszi, amit kell, akkor kezd romlani a közérzete, amikor beesteledik, elfogy a munka és már szórakozásképp kellene tenni valami okosat a lelket megölő unalom ellen”. így mondta ezt nekem egy városból falura szakadt barátom, akinek ajánlhatnám, nézzen körül jobban ott, ahova munkája, hivatása köti. Kísérjen el akár Ozorára, egy olyan faluba, ahol a művelődés, szórakozás tárgyi feltételei kimondottan rosszak. Nincs művelődési palota, ami kacsalábon forog, s hosszan sorolhatnám, mi minden nincs még. De van, ami a legfontosabb: igény a szellemi gyarapodásra, aminek lehetőségeit keresve megtalálják, ha tetszik: megteremtik az adott mostoha körülmények között is. Alkalmi parlament A tágas szobában lehetnek vagy húszán. A férfiak a sarokban egy üveg bor mellett kártyáznak, az asszonyok karéjban ülve a televíziót nézik. Csak a gyerekek nem találják helyüket. Hol a kártyázókat, hol pedig a televíziót figyelik. — így töltjük az estéinket. Most éppen Rajna Ferkó barátomnál jöttünk össze, holnap a másik szomszédhoz megyünk. így aztán mindenkire sor kerül — mondja egy fürge mozgású, nagy bajuszű bácsi. S mintha csak jeladás lenne az öreg bevezetője. Ettől kezdve azután megbolydult méhkashoz hasonlít a szoba. Belemelegszünk a beszélgetésbe. Sőt már vitatkozunk is. Rövid egy óra leforgása alatt megismertem ennek a patinás községnek minden búját-baját. — Nézze elvtárs, megmondom én őszintén valamennyiünk nagy gondját: a termelőszövetkezetünk az elmúlt évek során megerősödött és egyre jobb eredménnyel A Kapos menti, vagy ahogy itt nevezik, ozorai színes és fehér kereszt- szemes minták egy régi kedves hagyomány hűséges őrzői. Szinte minden háznál található belőlük, kezdve a kis térítőktől a nagy és rendkívül munkaigényes falvédőkig. Több mint tíz éve annak, hogy 3 kézimunkázni szerető asszonyok, lányok ezeken a korán sötétedő téli estéken, egy héten egyszer összejönnek, hogy most már közösen egyzártuk az éveket. Elégedettek voltunk. Tudtunk építeni, tervezni a jövedelemre. De most nem tudjuk mi lesz. Valami nincs a rendjén annyi bizonyos. Pedig mi most is olyan szívvel és lélekkel dolgozunk, mint azelőtt, — mondja egy idősebb fekete fejkendős néni. Szomszédja nevetve egészíti ki: — Elfelejtetted mondani, hogy egy-két évvel öregebben. Ez is igaz. És az is, hogy most a községben egyre több szó esik a várható jövőről. Vannak akik szerint jó pár év kell ahhoz, hogy a szövetkezet ismét a régi legyen. Mások szerint viszont egy-két év alatt kiheverik ezt a „balesetet”, ahogy az egyikük nevezte. Sok szó esett a fiatalokról, akiknek ma még naponta sok kilométert kell utazni, hogy munkát találjanak. Pedig már több alkalommal elhangzott az ígéret: az egyik közeli ktsz mintegy 100 asszony és lány részére helyben fog munkát biztosítani. Úgy érzem, hogy a mai ozoVárja olvasóit a könyvtár. Hány könyvtáros tapsolna örömében, ha ilyen romantikus helyen és ráadásul a faluközpontban lenne a könyvtára. Ami azt illeti, Lauer Anna sem panaszkodhat, nem is panaszkodik az elhelyezésért, noha a sötétedés beálltával csak a vállalkozó fiatalság szállingózik ide. Mint mondják, sokszor, ha Annuskának van elkészíteni való statisztikája, akkor az olvasószobában a lemezjátszó, folyóiratok társaságában — szívesen elidőznek a fiatalok. A hivatalos nyitva tartás négytől nyolcig lenne, de sokszor vannak itt még este tízkor is. Szép a könyvtár, ősrégi vár csillagboltozatos szobája, benne szabadpolcokon elhelyezett 13 ezer kötet. Mire mi felkapaszkodunk a várhegynek nevezett domb sárcsúszdás útján, addigra elvonult már a csúcsforgalom. Néhány legényke böngész az ifjúsági regények, mesék polca előtt, majd átpártolnak a kalandos útleírások polcához. A felületes szemlélő azt hinné, hogy a könyvek csak ahhoz szólnak, aki kézbe veszi őket. Pedig a szemlélődőnek is készek vallani egy könyvtár könyvei. Elmondja egyik-másik: — nézd, mennyire megviselődtem, sok ember kezében jártam. Engem kézről kézre adtak. — És vannak itt más könyvek is, majdnem vadonatújak. Tavaly 600 körül mozgott a beiratkozott olvasók száma. Az idén, eddig száznyolcvannyolcan iratkoztak be. Van egy tervük, hogy a község körülbelül ezer házából minden házban legyen legalább egy könyvtári tag. Bizonyosan sikerül valóra váltani a tervet... Toldi valóban élt-e ? egy gazdát, jöhetnek-e ide beszélgetni, előadást tartani? A gazda persze nemcsak otthont adott az okos, népművelő tanyázásnak, hanem a szó igazi értelmében gazdája lett; ő hívta össze a szomszédságot. Ezen az estén Jámbor György házában vendég a szomszédság, komaság. Vagyunk szép számmal. A tanár úr Arany János költői pályafutásáról beszél, történelmet, és irodalomtörténetet egyszerre idézve. És isszák szavait még a gyerekek is, akik pedig az iskolában már tanultak Arany Jánosról, kívülről is citálhatnák akár a Toldi egyes részleteit. Mert nem lehet arról hallgatni, szóba kerül Arany és Petőfi csodásán szép barátsága. A könyvtárban megvallattam a Petőfi-kötetet, megnéztem ki tudja már hányadik kölcsönző jegyét. Szeretik Petőfit. S milyen büszkék arra, hogy a volt hercegi nagyvendéglőben lépett először a világot jelentő deszkákra Petőfi Sándor színészként! Keveslem a férfinépet, sok a* asszony, mintha bizony csak az asszonynépben élne heves szomjúság a több tudás iránt. Nyugtatnak, hogy nem így fest a dolog, de erről a környékről sokan járnak ilyenkor az erdőre dolgozni és ne csodáljam, ha egész napos ázás-fázás után a meleg ágyat választják. Tavaly számos tanyázás témája volt Petőfi Sándor költészete. Persze, ezen kívül Is tartottak előadásokat. Érces férfihang bondul a hallgató csöndbe a Walesi bárdok elhangzása után: — Ferencjóska ezt nem tette zsebre! Milyen szép világossága van Ozorán még ma is 1848-nak! Természetesen a folytatásnak is. És nagyon szeretnivaló ez a kis család itt, akiket ezen az estén egy olyan költő kapcsol össze, akinél szebben a családról nagyon kevesen daloltak... A kérdés a Vörös Hadsereg útja 17. számú ház konyhájában hangzott el, egy asszony szájából. Császár István tanár, aki egyben a község pártszervezetének titkára is — válaszolt rá. Hallgatták, majd harmincán. Az ozoraiak egy évvel ezelőtt csodálkoztatták el a megyét az ismeretterjesztésnek a tanyázó formájával. Akkor kezdték, hogy a nagy kiterjedésű falunak hol ezen, hol amazon a pontján kértek föl Az ozoraiakat úgy ismerik, hogy az idegenekkel nehezen barátkoznak, de rendkívül emberszerctőek. Ha az idegenekhez közelebb kerülnek, megbarátkoznak velük, akkor hamar a szívükbe zárják őket, és barátnak tekintik, így történt velünk is. Hazafelé, a késő, és hirtelen hidegre forduló éjszakai út során az ozoraiak barátságának és szeretetének melege kísért bennünket. Szöveg: LÄSZLÖ IBOLYA SZIGETVÁRI LASZLÖ Fotó: D. KÓNYA JÓZSEF raiakat sem kell félteni, mint ahogy harcos elődeiket sem kellett. Kitartásukkal, lelkes munkájukkal minden bizonnyal megfordítják a kocsi rúdját. Az utolsó pohár bort arra ürítettük, hogy a legközelebbi találkozáskor már csak mint rossz emléket idézzük a mostani gondoltat. Fönn a várban De gyorsan vénül az este! A volt hercegi nagyvendéglő egyik szobájában, ami amolyan mindenes szoba, mert klub is, zeneiskola is, minden, ami éppen pillanatnyilag kell — vidám zsi- vajgás fészkel. Fiatalok a hangok, úgy vonzanak, aká« a tűzhely melege az odakint átfagyottat. Ahol egykor, a magyar szó apostolai, a vándorkomédiások várták korábban a nagyérdemű közönséget, ott próbára gyülekeznek a községi kultúrotthon színjátszói. Tizenhárom szereplős a darab, amit műsorra tűztek, eny- nyien is vannak és hiába a péntek, hiába a tizenhármas létszám ... Zsongatják halkan a lemezjátszót és a tánczenés aláfestés fölött hullámzik a jókedv — fiatalítóan. A színjátszók atyamestere Pista bácsi, azaz Gy. Horváth István tanár. Húsz éve tanítja a csoportot. Hányszor szerveződött újjá ez a kis társulat, hány ilyen este krónikáját lehetne csokorba kötni, hogy mind megmaradjon az emlékezet számára, ami arra érdemes! Fönn az iskolában a vár tövében most szülői értekezlet van, Pista bácsit onnan várják és dehogy unalommal! Nem látszik a fiatal arcokon, hogy mögöttük a nap, amit végigdolgoztak. Hat pedagógus van az együttesben. De megirigyelhetné sok község ezt a hatos számot! Nem fiatal már az idő, amikor kezdődik a munka. Sásdi Sándor Nyolc hold föld-jét próbálják. Márciusban mutatják be a darabot, addig még de sok estét töltenek így el, együtt. A darab szerelmespárja találkozik karácsony előestéjén ebben a jelenetben. Még súgó után hangzik a szöveg, de már megcsillan benne itt-ott az érzés. „Futottam a havas úton ...” Különös, szép zenéje van a nyelvnek. Ne vegye bűnömül senki, soha nem a rádió mellett érzékelem szívemmel, eszemmel egyszerre, hogy menynyire édes az anyanyelv. a Húsz év, húsznál több előadás; illetve bemutatott darab. Az évenkénti egy bemutató olyan biztos, mint az írás. Persze, vannak különösen termékeny évek. Az elmúlt három esztendő során öt darabot mutattak be. Elmúlt tíz óra, s még nincs vége a mára vállalt pluszmunkának Asszonyok, — otthonépítők mást tanítva, segítve ápolják ezt a szép hagyományt. — Jól érezzük magunkat így együtt, s mint látja egy kis kikapcsolódásra is van lehetőségünk — mondja Szabó Györgyné, a kézimunka-szakkör egyik legrégibb tagja. A kikapcsolódást ezúttal is, mint máskor, a különböző társasjátékok biztosítják. Mindössze két hete, hogy a megyei nőtanács felhívással fordult az ország asszonyaihoz, lányaihoz: csatlakozzanak a „Takarókat Vietnamnak” mozgalomhoz, s Ozorán máris élénk a visszhang. A kézimunka-szakkör tágjai elhatározták, hogy a következő hetekben hozzálátnak a munkához, hogy mielőbb elkészüljön a vietnami takaró. Az ügyes kezű és fürge ujjú ozorai asszonyok és lányok nem egy esetben saját tervezésű mintáikat keltik életre a szemet gyönyörködtető térítőkön, falvédőkön. Úgy, ahogy azt anyáiktól, nagyanyáiktól tanulták.
