Tolna Megyei Népújság, 1968. december (18. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-01 / 282. szám

Csányi László: cÁz ílú Ki volt hát ő, akinek neve már életében gyűjtőnévvé vált, b egy nemzedék legszebb törek­véseit fejezte ki, alá „a minden- séget vágyta verebe venni”, de azt is tudta, hogy „ami szép, nehéz”, mert „ez a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés a világhoz”. Már életében is úgy éreztük, elsősorban őrá illik kedves Baudelairejének jelzője, mert i volt az igazi poete impeccable, a tiszta, gáncsnélküli költő, s a halála utáni évek egyre vilá­gosabban emelték ki mind na­gyobbra növő alakját azokból az évtizedekből, melyeket az ő ne­ve formált irodalomtörténeti fe­jezetté, mert egyaránt volt ösz- szetartó erő és példa, jelkép és ösztönzés, a szellem biztonsága és bátorsága, — tempójúm suo- rum felicitas. Kevés írónk volt, aki olyan egyértelműen érezte volna ma­ga mögött Európát, mint ő, a szónak szellemi egységet jelentő értelmében, de ez is az ő szava: Hogy szolgálhatom az emberisé­get, ha nem őrzök meg magam­ban minden színt, minden kin­cset, ami az emberiséget gazda­gítja? Ez az Európa-központúság néha korlátokat is emelt: a vi­lágirodaimat is csak az európai díszletek között érezte, a többi kuriózum, amit csak az alkalmi érdeklődés igazol, mert nem le­het bekapcsolni az élmények áramkörébe. Magyarság és Európa, haza és nagyvilág kapcsolata minden nemzedék számára visszatérő, ag­godalommal teli probléma: meg­ártani nemzeti érdekeinket, de közben lépést tartani Európával, s felhasználni, magunkba ol­vasztani mindent, amit Európa adhat. „Néz Nyugatra, borús szemmel néz vissz* Keletre a magyar” — Babits is szívesen idézi Vörösmartyt, emlékeztet­ve történeti helyzetünkre, mely­ből asak ezt a következtetést vonhatja le: „A legnagyobb vi­lágirodalmi értékű írók azok, akikben a két irány mennél job­ban egybe tud olvadni, rhdnt ná­lunk is, a legriagyóbbakban, mint Vörösmartyhan, Petőfiben, Arany­ban”. Erre a szintézisre töreke­dett mindig, ezért jelentették mű­vészetének központi csillagait az európai irodalom nagy összefog­lalói, mint Dante, Shakespeare, vagy Goethe, s ezért állt szívé­hez oly közel a középkori him­nuszok nemzetek feletti laftinsá- ga. De maga is a nagy össze­foglalók közé tartozott: magába olvasztott mindent, ezért láthatta meggyőző egységbe« a világot, s ezért vallatta: „Az írói oeuvre embert fejez ki, emberi attitűdöt a világgal szemben, vagy a világ­rak emberen átszűrt képét”. így válik művészetében zárt egység, gé az európai irodalom, s ugyan­ezt érezzük nagy korrajzában, a Halál fiaiban is. Irodalomtörté­nete is több, mint a pozitivizmi» szorgalmi feladata: egy minden­re fogékony lélek állandó ké­szenléti állapota, 6 biztos reak­ciója. Ahogy a Halál fiaiban •sem éri be a tényszerű elbeszé­léssel, s ha az első lapokon még csak a szűkös szekszárdi viszo­nyok Flauberthez méltó rajza hat ránk, a regény egyre na­gyobb távlatokat kap, s a kör­nyezet, vagy a szereplők fény- képszerűén hűséges ábrázolásán európai szelek fújnak árt. „Csak én bírok vertsemnek hőse tenni“ — írta még fiatalon, de es • szubjektivizmus, versben és pró­zában, mindig feloldódik abban az egyértelmű közegben, amit a megfogalmazható szépség jelent számára. Vagy talán ennél is többről van szó. ö masa tette flai a kérdést: Mi izgatná a mű­vészt, ha a lehetetlen nem? Ez a lehetetlen a végső emberi erő­feszítést jelenti, amely az egy­szeri és eszménvj társa akar lon- ni. de amit csak a művészetben találhat meg, mert „nem helylés ez teszi egy nagyobb ügynek harcosává". De ezek a klasszikus álmok és örök dolgok, amelyek vissza- visszatérnek versben és prózában, szinte földrajzilag meghatároz­ható forrásokból táplálkoznak. „Magyar vagyok: lelkem, érzé­sem örökségeit kapott, melyet nem dobok el” — mondja a Sziget és tenger hitvallásában, s bármi kerül elébe, az éltető ha­zai tájat idézi: Recanati, Leo­pardi szülőfalva, Itália kék ege és zöld lombja, miként egész Eu­rópa iis, a „második haza”,- ezért érzi az ősi otthont Rómában, ahogy Avignon is Tolnát-juttat­ja eszébe, mert: egy országot hordozol magaddal, reied jön egy makacs íz, egy halk dal. viszed, mint a kárhozott a poklot; de halálig, mint ki bűn között él. várja híven az Éden sugáros türelme: úgy vár reád a város és a kis ház, melyben megszülettél. Költészet és valóság, magyar­ság és nagyvilág derűs harmó­niája nem jöhetett volna létre, ha Babits számára az írás nem jelent etikai feladatot. A leírt 6zónak erkölcsi hangsúlyt tudott adni, s az üres vád, mely gyak­ran érte vélt élefántcsonttor- nyáért, nem elzárkózást jelentett, hanem a szellem nemességét, mely ha kellett, — mint a Jó­nás könyve közismert soraiban is, — nem hőkölt vissza a példa- mutatás bátorságától sem. Azt kell mondanunk, hogy a nagy- kapitalizmus korában, amikor mindent a haszon és a felhasz­nálhatóság üzleti fogalmával mértek, visszaadta az írás er­kölcsi rangját, az író-mester­emberrel saját példáját állította szembe, art az írói magatartást, melyben vére és próza, minden lein ásó etikád fogalommá tisz­tult. Nem tudjuk, ma sem tudhat­juk még, hogy Babits teicintélyes életművéből mit hagy meg majd az idő. Nem egy sora szállóigévé vált, verstani példatárok idézik, tanulmányainak számos megálla­pítása szívódott fel, néha észre­vétlenül, az irodalomtudomány­ba. az egész életmű felett azon­ban még nem mondta ki a vég­ső szót az idő. A halott még min­dig vívja igazának harcát, s ez nemcsak azt mutatja, hogy ez a kivételes életmű számos ellent­mondást is tartalmaz, vagy tar­talmazhat, hanem azt Is, hogy a kor, melyben élnie adatott, s utó­kora, amelynek ítélkeznie kellett volna, épp annyi ellentmondás­sal küzdött, de hiányzott belőle az az emelkedettség és erkölcsi helytállás is. amely nélkül lehe­tetlen közeledni Babits életművé­hez. Ma már tudjuk, hogy kora fölé magasodott, az ostobaság és bar­bárság közepette, s azt is tudjuk, nemcsak műveiben él tovább, mert ösztönzése és példája, mint búvópatak, ott él minden tiszta kortárai szóban, láthatatlanul, titokzatosan hatva, s meg's való­ságosan, szinte megket'.özve hal­halhatatlanságát Mert mindenki tanítványa volt s tanítványa ma is. aki hisz a leírt szó erejében, aki vele vallja, hogy az írás rkölcs és tisztesség, mely úgy szól a je­lennek, hogy a jövőt szolgálja. „Tán árva magamért, tán az em­beriségért. talán csak semmiért” — sóhajtotta, de azt is tudta, hogy a szavak harmóniája fegy­verré tudja kovácsolni a bánatot a szenvedést is. A kiharcolt szépség így vált tetté, erkölccsé, serkentő és követendő példává, benne és tanítványaiban, akik vele vallották és vallják ma is: Félre vakult csöikevény, s ti ko­holt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell! S végül Szekszárd szerepéről is kell szólnunk. Aki igazán meg akarja ismerni Hantét, Firenzébe keO utaznia, ahogy Goethét is csak Weitnárban ismerhetjük meg igazán. Firenze középkori utcái, a Santa Croce Giotto-fres­kói az igazi Daniéhoz visznek kö­zelebb, ahogy Weimar nélkül sem lehet megérteni Goethét és a német klasszikát. Babits élet­művétől elválaszthatatlan Szek­szárd. ettől a várostól kapta a legtöbb ösztönzést, ez a táj tük­röződik legtöbb művében. Szek­szárd nélkül nem lehet megérteni Babitsot, a város nemcsak jél- Btegérfcéshez te kw­zelebfo visz, ahogy Firenze Dan­iéhoz adja a kulcsot. Weimar Goethéhez. S ez már a feladatot is megszabja: Szekszárd a nagy irodalmi emlékhelyek sorába lép­het, s ezt elősegíteni valameny- nyiőnk kötelessége. Elhangzott a TIT emlékkiállítá­sán, amelyet Babits Mihály szüle­tésének 85. évfordulója alkalmából rendeztek. Babits regényírás közben, 1023-ban. Eredetije a TIT szekszárdi kiállításán. A Művelődés új száma Sorrendben a második, tehát számottevő múltról semmiképpen sem beszélhetünk. Ez a második szám tehát nem valamiféle ha­gyomány folytatása, inkább úgy fogható fel, mint egy nagyszerű kezdeményezés ugyancsak nagy­szerű jövőjének a sejtetése. Tolna megye sohasem bővelkedett önál­ló "tudományos, vagy Irwaum,'ér­tékű kiadváhy.o.kfc.án., Az .ötyénes évek irodalmi jellegű folyóirata néhány szám után megszűnt. Ma sincs kiadványbőség, inkább kez­deti próbálkozásokról beszélhe­tünk, de a Művelődés — a Tanul­mányok Tolna megye történetéből című munkával együtt — szép holnapot sejtet. Nagy jövője lehet annak a folyóiratnak, amelyik így indul. A második számot nem kisebb irodalmi személyiség fémjelezte, mint Kardos Tibor Kossuth-díjas akadémikus, egyetemi tanár. Ö írta a bevezető tanulmányt. E név a Művelődés rangos elismerését jelenti, de egyben azt is, hogy a módszerbeli programnak, tudni­illik, hogy vagy Tolna megyei szerző, vagy Tolna megyei téma, nem feltétlenül kell provincializ­mushoz vezetnie. A helyi keret­ben nagyon is jól elfér a társa­dalmi életünk egészéhez — ben­ne a többi közt az irodalmihoz — való, és semmiképpen sem mes­terkélt kapcsolódás. Kardos Ti­bor Babits pályája és Szekszárd címmel írta meg bevezető tanul­mányát. Ha figyelembe vesszük, hogy most Babits-évfordulót ün­nepiünk, s Kardos Tibor a tava­lyi Babits-ünnepségen is segítő­kész vendégünk volt, ném nehéz belátni: lekötelező buzgalommal fáradozik azért, hogy megtalál­juk, birtokba vegyük nagy szü­löttünk zsenialitását, ózondús le­vegőként szívjuk magunkba az ő hazafiságát, provincializmustól mentes szülőföld-szeretetét. Ba­bits már nemzeti közkincs, euró­pai nagyság, ám büszkén vallja, hogy egy vidéki város, Szekszárd fia. A Művelődést szerzők és szer­kesztők egyaránt .ijy,u$odtan v oda- iénetflc'’tíárkt elé. Áz ország más városaiban is jelenik meg hason­ló kiadvány, majd mindegyik na­gyobb múltú, mint a Tolna me­gyei. Ám ezt ezek mellé is oda lehet tenni. Balogh Lajos Együtt vagy kü­lön? címmel a kollégiumi koedu­káció problémáit fejtegeti. A pe­dagógia régi kérdése ez, erről úgyszólván minden jeles pedagó­giai kutató kifejtette nézeteit, a koedukációnak ellenzői és támo­gatói egyaránt akadtak. A kérdés ma sincs nyugvóponton, s ez csak aláhúzza annak fontosságát, hogy a gyakorló pedagógusok közül minél többen vizsgálják a koedu­káció mellett és ellene szóló té­nyezőket, s elmondják vélemé­nyüket. A téma elvi oldala az előzményekből ítélve talán sosem jut nyugvópontra, ám a helyi gya­korlati tapasztalatokból kiindul­va mindig megtalálható a leg­jobb forma. Ebben a kérdésben a gyakorlatiasságra kell tenni a hangsúlyt, az elvont elmélkedés nem sokat segít. Balogh Lajos éppen azt bizonyítja, ha a tárgyi és személyi feltételek biztosítot­tak, eredményes lehet a 14—18 éves fiúk és lányok együttes in­tézeti nevelése, e nélkül viszont hiábavaló próbálkozás az egész, függetlenül attól, hogy újabban mintha a koedukáció elvét pár­tolók szaporodnának jobban. Vadász Terézia az ige progra­mozott tanításáról írt nagyon hasznos tanulmányt. A programot az Eötvös Loránd Tudományegye­temen dolgozták ki, s ez napjaink pedagógiai megújhodásának igen magas szintű próbálkozása. Já­vor István a gyakorlati foglalko­zások 10 éves múltjáról ad ta­nulságos értékelést. Dr. Farkas László a fiatalkorúak bűnözését elemézi — a gyakorló jogász tol­lával. König István A kapcsolás- algebra elemei címmel írt nagyon értékes tanulmányt, s a Művelő­dés ezúttal ennek az első részét közli. Dr. Puskás Attila egy rendkí­vül értékes levéltári iratkötegbe engedi bepillantani az olvasót. A Perczel-család iratanyagában szerepel 110 olyan újságcikk, ki­vágás, amelyik a nagy hazafi Perczel Mórral foglalkozik ha- ’.Va alkalmából. A megemléke­ző lapok sorában megtalálható a korabeli Európa nagyon sok te­kintélyes újságja. A magyar új­ságok közül 44 írt ez alkalommal Penczelről, s jó részük napokon keresztül foglalkozott vele. Az értékítéletben összefonódott a sző­kébb pátria. Tolna megye büsz­kesége, a nemzet hálája és Euró­pa tisztelete. Perczel Mór Boiny- oh4drp^ iridyljt, el, hogy jyjre&BHn- k»r küzdelmein keresztül a 48-as forradalom, legendás hírű tábor­nokáig; vefekedje fel .magát, s hogy majd bekapcsolódjék'Euró­pa forradalmi közéletébe, a ki­egyezés után pedig visszatérjen szülőföldjére. Bonyhádi kúriáján élte végig utolsó két évtizedét, ebben az eldugott magányban érte utói a halál is 88 éves korá­ban. ám a nemzet és Európa itt sem feledkezett meg róla. Csányi László e kötetben A ci­gányok költészete címmel adta közre értékes tanulmányát. Haj­lamosak vagyunk a cigányságot lekezelő megjegyzésekkel elintéz­ni — sokszor nem is alaptalanul. Csakhogy az értéktelennel együtt sosem szabad az értéket is ki­dobni. Csányi László már régebb óta módszeresen kutatja a cigány­folklórt, s feltárta, hogy abban, nagyon is sok a figyelemre méltó. „Voltaképp minden cigány szüle­tett költő, s a vers jóformán napi szükséglet” — állapítja meg ta­nulmányában. Költészetük fő­ként lírai elemekből táplálkozik, nincs benne tájleírás, de ritka áz; elbeszélő elem is. Megfigyelte, hogy mai életük is termi a köl­tészetet, s a bár mások által fel­fedezett trocheikus sorok ma is uralkodók. Szabadi Mihály a n«idocsai táncgyűjtését írja le tanulmányá­ban. Érdemes idézni erről dr. Andrásfalvi Bertalannak mint lektornak a véleményét: „Talpra­esett, igen jó, és ami még ennél is fontosabb, szükséges írás. Szükségessége és hasznossága ab­ban mutatkozik meg, hogy szinte a 12. órában jegyzi fel a mado- csai táncokat, hiszen azokat már csak az öregek járják, s ha sen­ki sem jegyzi fel őket, a mado- csaiak sírba viszik magukkal ér-' tékes tánckultúrájukat.” Dékány István a dél-dunántúli filmszemléről, Gömöry József pe­dig Kodály emlékérő) írt a kö­tetben. Sajnos, a szekszárdi nyomdá­ban nem lehetett biztosítani e szám pontos megjelenését, s a to­vábbiak kinyomtatásáról más me­gyében kell tárgyalni. Ez egy ki­csit megkeseríti a szájízt. Remél­jük azonban, hogy a szekszárdi technikai illetékesek közönye vé­gül is nem válik n Művelődés jö­vőjének hátrányára. BODA FERENC

Next

/
Oldalképek
Tartalom