Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-01 / 257. szám
Istálló, — fél év alatt Az aparhanti Búzavirág Tér melőszövetkezetben március elején kezdték el egy 180 szarvasmarha tartására alkalmas mag- tárpadlásos istálló építését. A munkákat — szinte teljes egészében — a termelőszövetkezet házilagos építöbrigádja végezte el meglepően rövid idő alatt. A műszaki átadás október 2-án volt. az átvevők szerint a brigád hibátlan munkát végzett. Képünkön a tsz saját építésű új istállója. A gépműhely szintén saját tervezéssel és kivitelezéssel készült. Egy gépszínt alakitottak át ötletesen korszerű gépműhellyé. A munkagépek egy részét még a szabadban tárolják, de már készül az új gépszín, s tető alá kerülnek a legfontosabb munkagépek is. Kisemberek nagy gondja... Fentről a hegyről, a ház elől remek kilátás nyílik a városra. Valóságos tükör, amelyben látják napról napra, hétről hétre, évről évre, hogyan fejlődik, újul a város, a műszergyártól, az építőipari vállalat központi telepéig — innen ment nyugdíjba a ház lakója, Link Lajos bácsi. Uj házak, új iskolák, új parkok, új üzemek. . . Jóleső érzéssel lehet szemlélődni a délutáni napsütésben. Aztán, ha a tekintet visszakalandozik a közvetlen környezetre, a végtelen messzeségbe tűnik á szép látvány. Mindabból, ami ott, lent van, ide fel nem jutott semmi. Lajos bácsi, és az ott lakó néhány család nem kíván bérpalotát, aszfaltozott utat. Csupán a legelemibbet — azt, hogy legalább biztonságos körülmények között jussanak le a városba, amely innen csupán csak karnyújtásnyira látszik. — Tudjuk, hogy a mi gondunk elenyésző a város húszezer lakosának, a város vezetőinek gondjához képest. Ehhez a mi gondunk, a mi kérésünk elenyészően csekély. De nekünk mégis, a legnagyobb. Évek óta hadakozunk érte, miatta, de mind ez ideig hasztalan — mondja Lajos bácsi. Hogy mennyire nem kicsi a gond, azt igazolja az is, hogy már a járásbíróságon is voltak miatta. Panaszkodtak a tanácstagnak. Ez ideig eredménytelenül. És most ugyanúgy aggódnak a közelgő tél miatt, mint már annyi éven keresztül. Mert ha eső, vagy éppenséggel ólmos eső esik, félő, hogy kar-, vagy láb- törés veszélye nélkül nem tudnak lejutni. Korábban két úton is elérhették a Béri Balogh Adám utcát. Az egyik út lényegesen rövi- debb. Mintegy hetven métert kellett megtenniök egy, magán- tulajdonban lévő szőlő között, majd kijutottak egy fűvel benőtt kocsiútra, amely egyenesen a Béri Balogh utcába vezetett. Ezt az utat használták már tán ötven év, vagy még hosszabb idő óta. öt évvel ezelőtt a tulajdonos eltiltotta az út használatát. Panasszal fordultak akkor a városi tanácshoz, amely helyt adott a panasznak. A múlt év végén viszont a szőlőtulajdonos adott be panaszt a tanácshoz, kérte, hogy az ott- lakókat tiltsa el az átjárástól. A tanács ezúttal neki adott igazat. Ezek után a járásbírósághoz fordultak. Kérésüket azzal indokolták, hogy a szőlőn átvezető gyalogutat évtizedek óta használták, — kétoldalt szögesdrót kerítés védte a szőlőt, addig, amíg ez a kerítés teljesen íj nem pusztult. A járásbíróság is elutasította a kérést, azzal az indokolással, hogy az átjárás*veszélyeztetné a szőlő- és gyümölcstermést, mivel az út tőkesorok között vezet. (Valójában olyan gyalogút, amely két parcellát elválaszt egymástól). így tehát a tulajdonosnak joga van megtiltani az átjárást. Ugyanakkor a bíróság elismerte, hogy az ott lakók nehéz helyzetben vannak, mert a másik út, amely a Bakta-közön vezet fel, rendkívül elhanyagolt állapotban van és veszélyes. Tehát ott a másik út. amely a Bakta-l*özből, egy hosszú horhoson vezet fel. Ezt az utat az esőzések annyira kimosták, hogy este, sötétben még száraz időben is veszélyes arra járni. A víz már olyan gödröket mosott ki, hogy egyikbe-másikba majdhogynem beleférne egy szekér. Télen, amikor már négy óra után sötét van, ezen az liton jár fel a napköziből vagy tíz, különböző korú iskolás gyerek. Ezt az utat rendbe tenni, az ott lakók ereje kevés. — Kértük már a tanácsot, segítsenek bennünket, és amit tudunk, mi is megteszünk. Van a tanácsnak egy tolólapos traktora. Földet is lehetne innen a partból kitermelni,' itt a kanyartól úgy kiszélesíteni a partot, — akár karókból, sövényből támot is lehetne fonni —, hogy a horhost kikerülve kijuthatnánk a Háry János utcába. Nem olyan nagy gond a miénk, hogy ne lehetne rajta segíteni, nem kei ülne még csak ezresekbe sem. A Bakta-köz végén lakó néhány család gondja valóban eltörpül a város húszezer lakójának gondja mellett, mégis érthető, hogy ők a város fejlődését csak a horhoson keresztül látják. Jobban- mondva, nem is nagyon nézhetik, nehogy belebukjanak vala- I melyik gödörbe. . . BI. Prieditisz eldobta az ecsetet és odébbrúgta az állványt. Hány évig kell még bujkálnia, lopakodva járnia az utcán, összerezzennie minden zörejre...? MÉREG AZ ÖVBEN A rossz előérzet már akkor hatalmába kerítette Priedi- tiszt, amikor egy évvel ezelőtt átlépte a szovjet határt. Aí első lépéseket úgy tette meg lett földön, mintha szakadék szélén járna. Elásta rádióját. Csak azt tartotta magánál, ami az övébe volt varrva, a legfontosabbakat. Címeket, a kódot, a rádióadások menetrendjét, a mérget, felszerelést a titkosíráshoz, másfél ezer rubel és a Petrisz Janovics Prieditisz névre szóló papírokat. \ Pénz is volt nála tehát, de nem mert betérni a falvakba, mert félt a lebukástól. A Rigáig vezető úton — egy hétig tartott — csak sárgarépán és céklán élt. Prieditisz makacsul kitartott amellett, hogy nővérénél száll meg, jóllehet főnökei kategorikusan megtiltották, hogy rokonainál mutatkozzék. Nem mert elmenni a Cull által adott címekre. Félt az ismeretlen embere ctől, fáradt volt, s összetört. Az utcán játszó kisgyermekek! )en is kémelhárí— 7 — tókat látott. Érdemes lett volna megtennie ezt a nehéz utat, erdőkön, mocsarakon át, bújkálnia a katonák elől, nyers zöldségeken élnie, ha mindjárt az elején lebukik? Félt az emberektől és nem hitt nekil;. Senkinek. Ezért bújt el nővérénél. Rigától a határszéli ligetig vezető utat, ahol a rádiót elrejtette, azóta tizenkét alkalommal tett a meg Prieditisz. Minden hónap tizennyolcadik napján kiásta a vevőt az öreg nyárfa alól és meghallgatta a kémke zpont adását. Végül elhatározta, hogy hazahozza a rudió adó-vevőt az erdőből. Ez természetesen kockázattal jár, de nem veszélyesebb-e minden alkalommal az erdőben dolgozni? A ház pincéjében, egy több évtizede ott heverő és már szétesett dívány mögött készített rejtekhelyét. .Kényelmesebb és veszélytelenebb lesz itt tartani a rádiót. Hiszen Mildának is föltűnhet, hogy egyetlen tizennyolcadikára virradó éjszaka sem alszik otthon ... A döntés kétségtelenül logikus volt, s ő megkérte Cullt, hogy az adásókat tegyék át a nappali órákra. De vajon lesz-e valami haszna ennek? ... .Már egy éve, hogy leveleket küld a -központnak és hallgatja a válaszukat az éterben. Majd egy éve, hogy Prieditisz első jelentését elküldte az óceánon túlra. Kivárta, míg Milda munkába megy, majd övéből elővett egy titkosírás-tablettát és egy fényképnega- tívot. A képen csendes tengeri táj látszott. Prieditisz nagyítóját közelvitte a lemezhez. A hullámok között egyszeriben láthatóvá váltak a betűk: a cím, amelyre a kémközpontnak írt leveleit kellett küldenie. Elővett egy ív papírt, golyóstollat, s hozzáfogott a levélíráshoz. Egy bizonyos Annát igyekezett rávenni arra, hogy térjen vissza hazájába. Az ilyen és ehhez hasonló tartalmú levelek az amerikai instruktorok szerint kitűnően megfelelnek a célnak. Prieditisz ezek után a tablettát egy pohár forró vízbe dobta, majd kihúzótollal felkavarta az oldatot és a sorok közé a következőket írta: — 8 — «■Szerencsésen eljutottam Rigába. Bejelentkeztem, senki nem gyanakszik rám. „Imanttal” és-„Borisszái” nincs kapcsolatom. Küldjétek pénzt, enélkül nem tudom megkezdeni a munkámat.« Cull bizonyára meglepődik azon, hogy ilyen hamar nyakára hágott a pénznek. De azt mégsem vallhatja be, hogy ijedtében még a határszéli erdőben elszórta a kapott bankjegyeket. A levelet néhány percig a gőzölgő teáskanna fölé tartotta, hogy a titkos szöveg láthatatlanná váljék, majd betette egy könyvbe, s nehezékül ráhelyezte a vasalót. A borítékra, a feladó helyére egy lakáscserét hirdető nő nevét írta ki az újságból. Tizennyolcadikára virradó éjjel Prieditisz ismét a rádió mellett ült. Az adás pontosan a megjelölt időben kezdődött. Prieditisz feljegyezte a rádióüzenetben közölt számoszlopot majd elrejtette a berendezést. „Gratulálunk szerencsés megérkezéséhez. Kezdje meg a feladat végrehajtását. A haza hálás lesz önnek” — hangzott az üzenet. Néhány nap múlva, alig hogy lábát betette a lakásba, a társbérlőnő előperdült a szobájából. A nőt Prieditisz ki nem állhatta. Kíváncsi volt és beszédes természetű. A társbérlőnő titokzatoskodva mosolygott: — Petrisz Janovics, levele van. No nem, nem adom csak úgy oda. Mit kapok érte? Prieditisz ijedten nézett a nőre. Nincs ebben valami csapda? — Levél, nekem? — kérdezte meglepetten. Prieditisz valóban nem tudta elképzelni, ki írhatott neki. — Igen, magának, Moszkvából. Anderszon polgártárstól. Tessék, itt a feladó neve a borítékon. Prieditisz megrántotta a vállát: — Valami tévedés le-« nevű embert én nem ismerek. Fotó: Bakó Jenő
