Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-02 / 258. szám

Emberek, vigyázzunk! Fél nap a kórház baleseti osztályán A vizit befejeződött, Mester Zoltán ma elmehet haza, persze vissza kell majd jönnie ellenőrző vizsgálatra. A múlt vasárnap történt, dél­után három körül. Kistormásról Kölesdre tartott Danúvia moto­ron, előzni akarta az előtte hala­dó gyalogost, aki másodmagával az út jobboldalán haladt. Rájuk dudált, a gyalogosok ahelyett, hogy lehúzódtak volna az útpad­kára, átvágtak az előzésben lévő motor előtt. Illetve, átvágtak vol­na ... A huszonkét éves motoros elütötte a nála egy évvel idősebb Szűcs Jánost, akivel egyidejűleg hozták be a mentők a kórház baleseti osztályára. Szűcs állapo­ta még ma is válságos, aki for­mailag gázolt, megúszta a bal­esetet egy arccsonttöréssel és agyrázkódással. A majdnem rom­napos történet nyilván tisztázást nyer megfelelő helyen és meg­felelő súllyal. Látogatásom, a balesetet szenvedtekkel való be­szélgetés célja az, hogy megkér­dezzem a kérdezhetőket, milyen tanulságot vontak le életüknek ebből a nem törvényszerűen be­következett eseményéből. — A fiúk féktávolságon belül léptek a motor elé! ötven kilo­méteres sebességgel mentem. Tessék elhinni, hogy a gyalogo­soknak is ismerniük kellene a KRESZ-t! Ha ismerik, nem az út jobboldalán haladnak, de ha már mégis itt mentek, lehúzód­nak az útpadkára. Nem ez tör­tént. — A magáé volt a motor? — Nem. A sógoromé. Bár in­kább a motor törött volna össze, boldogan fizetném. De a motor­nak alig történt baja. — Nyilván akar valamikor sa­ját motorkerékpárt. Elsötétülő arccal mondja: — Akartam, egy Pannóniát, de most... nem tudom, hogy aka­rok-e. Anyám beteg, nem mer­ték neki megmondani a balese­temet, de mióta tudja, egyre azon van, hogy menjek haza. Nem hiszi el másként, hogy ép­kézláb maradtam. Nem emlékezem semmire A tizenhét éves Szabó Jóska saját Danuviáját lovagolva ka­rambolozott. Szedresi fiú, nem­rég végezte el a lengyeli szak­munkásképzőt, szerelőműhelyben dolgozik, de van traktorvezetői jogosítványa is. A motorhoz szer­zett jogosítványnak nem vette sokáig hasznát, egy hete van meg a motorja, amit használtan vett, mert únta már a fárasztó kerék­pározást. Fordult volna a Nagy- dorog felé vezető főútvonalra, s nem adta meg az elsőséget a fő­útvonalon haladó motorosnak. Az rákiabált. — Nem emlékezem semmire. Húszadikán történt. Bent voltak nálam a szüleim. Édesanyám azt mondta, hogy egyhamar nem en­ged motorra ülni. — S mit gondol, nincs igaza az édesanyjának? A fiú agyrázkódást szenvedett, és szerzett néhány alapos zúzó- dást. Lehet, hogy az ifjú szer­vezet hamarabb válik ismét egészségessé. De a baleseti sé­rülések, kivált a közúti balese­tek sérülései olyan természetűek többnyire, hogy nem múlnak el nyomtalanul. Jóska sietett moziba. És nyil­ván se látott, se hallott, mint büszke motortulajdonos, akinek nem kell már használnia a fá- radtságosabb közlekedési eszközt, a kerékpárt. Szerencsétlenségében is szerencséje volt, hogy „csak” ő sérült meg. Az ő esete azt pél­dázza, ami általában érvényesül: mindig a baleset előidézői ússzák meg a közúti karambolokat vi­szonylag olcsóbban. Bár ez az ol­csóság is relatív, hiszen minden embernek elidegeníthetetlen va­gyona, életbe induló tőkéje a testi épség ... — Könnyű lesz szót fogadni édesanyámnak. — mondja és el­pirul. Aki nem vonla le a tanulságot Vucskovics Franciska a vőlegé­nyével Siófokra igyekezett Pécs­ről. Uj volt az MZ, remekül fu­tott. Hőgyész és Szakály között az utat szegélyező betonkorlát­nak rohantak. Siófok helyett Szekszárd lett a víkend végállo­mása. Balatonpart helyett — kórház. Mindketten szabadságot vettek ki, hogy túrázhassanak, „világot lássanak”. A vőlegény már elhagyta a kórházat, Fran­ciska hat hete itt van és ha min­den jól megy, törött jobb lába akkor is megérzi majd e motor­kirándulás intermezzóját, ha sé­rülése meggyógyul. Arca sápadt. Május óta egy hónap kivételével nem volt be­tegállományban, mindössze né­hány hetet dolgozott egy súlyos veseműtét után, most jött ez a kétrendbeli törés. Pokoli ráadás! Nincs abban csodálkoznivaló, hogy megviselt és mégis, mit mond?... — Én is meg akarok tanulni vezetni és ha a jobb lábam nem jön egészen rendbe, majd berú­gom a motort bal lábbal. Most, hogy mindkettőnk lába sérült, még nagyobb szükségünk lesz a motorra ahhoz, hogy mehessünk. Megdöbbent az az imádat, ami­vel csügg az MZ-n, amit leg­alább úgy meg kell majd foltoz­ni, mint kettőjük testi épségét itt, a baleseti osztályon. A menni, menni vágya csillog lázas szemé­ben. Szeretném megérteni. Értem is az ésszerűség határain belül. De ellenérzéseket, félelmet kelt bennem a rohanás vak imádata. Minden járműtulajdonos igyek­szik kipróbálni „mit tud a gép”. A baleseti krónikák a megmond­hatói, mi mindent tudnak az or­szágúti alkalmi versenyekben megfuttatott motorok és autók. S úgy látszik, a legtragikusabb végű száguldozások sem késztet­nek sokakat felelősebb emberség­re. Hogy ők is „csak” saját ép­ségüket tették kockára? Elmon­dása szerint könnyen lehetett volna tömegszerencsétlenség is itt. Nyomukban ott bőgette vala­ki a motorját nyilván azért, hogy befogja őket; szemben velük jött egy jármű. Mikor a vőlegény letért, hogy utat engedjen az előzni kívánónak, akkor történt a baleset. Megcsúszott? Az út száraz volt! Műszaki hiba? E be­szélgetésben ezek mellékes kér­dések. Valamivel kisebb sebes­ség... és jóval több felelősség önmaguk és mások iránt! Talán ez hatásos védelem lett volna. Franciska jövendőbelijét legutóbb elhozták Pécsről, hogy megláto­gassa menyasszonyát. Szóvá tette a fiú, hogy eladja a motort. — Nem egyeztem bele. Hát... ilyen is van. Sürgetik a gyógyulást Bálint László, a Sütőipari Vál­lalat Garantjának a vezetője az 55-ös szobában fekszik. Azt len­ne egyszerűbb leírni, melyik pfor- cikája nem sérült meg annál a karambolnál, amit egy Skoda ve­zetőnője idézett elő az előnysza­bály durva megsértésével. A kenyérszállításra használt Garant a szó szoros értelmében fejreállt a Zrínyi és Mátyás király utca sarkán. A gépkocsi kísérője könnyebb sérüléseket szerzett, Bálint László nyomja még jó ide­ig az ágyat, de kívánom neki én is a teljes gyógyulást. — Az igazgatóm még azon a napon meglátogatott, az összes munkatársam bejött már. Jó ér­zés, hogy sürgetik a gyógyuláso­mat szüntelen érdeklődésükkel. Megtudom, hogy a karambol előidézője is járt bent többször. Nem Bálinttól, magamtól kérde­zem. elegendő lenne-e mindösz- sze ennyi? Van nekünk egy ki­tűnő közmondásunk, amit ma­napság sem ártalmas idézgetni, mert de nagyon igaz, hogy aki lassan jár, tovább ér! Alakítha­tó, is ez az intelem: — Lassan járj, tovább élsz! Elgondolkodtató adat, hogy a közúti balesetek döntő többsége gyorshajtás, a közlekedés szabá­lyainak könnyelmű megszegése révén következik be és tévedés lenne azt hinni, hogy egy-egy karambolnál, gázolásnál csak a motor, vagy gépkocsi vezetője marasztalható el. A gyalogosok sem angyalok! Nagydorog és Sziget között az országúton gázolta el Tóth Gyu­la világítás nélkül közlekedő mo­torjával Kiss Lászlót, az Óbudai Hajógyár betanított szakmunká­sát, aki az esti órákban Nagy- dorogra igyekezett gyalogszerrel egy barátja kíséretében, hogy vo- natjának indulásáig meglátogassa még a nővérét. Hallották, hogy motor közelít, lehúzódtak az út szélére, bár fényt nem láttak. Korán sötétedik, s az ország­úti éjszakát csak éles reflektor- fények képesek biztonságosra vi­lágítani. Kiss Lászlót elütötte a motoros, barátjának csupán a bőr­kabátja bánja a kéretlen talál­kozást. Mondanom sem kell, hogy ők is az út jobboldalán ha­ladtak. Ez is szabálytalan. Leg­alább annyira az, mint világí­tás nélkül közlekedni, ráadásul olyan személynek, akinek hiva­tásbeli kötelessége is a közrend­re vigyázni... Ittasak voltak-e a fiúk, vagy sem, nem illet ebben döntő szó. A józan ész azt diktálja, hogy a felelősség annak idején elosz­tódjon. Néhány évvel ezelőtt sza­bályrendelet írta elő, hogy köz­úti forgalomban csak kivilágí­tott kerékpárral lehet részt ven­ni! A kivilágítatlan kerékpárok, lovas kocsik, lakóházak előtt par­koló pótkocsik rengeteg baleset forrásai, okozói voltak. Lehetet­len lenne megkövetelni azt, hogy az országutakon gyalog közleke­dők használjanak zseblámpát? Biztonságosabb így! Nem beszél­ve arról, hogy az országúti gya­logosforgalomban részt vevők kö­rében sem árt bírságokkal rend­re nevelni azokat, akik a jobb- és baloldalon való közlekedés szabályait nem tartják be. A leg­frissebb balesetek közül kettő-há­rom abból adódott, hogy a gyalo­gosok is szabálytalankodtak. Van tehát levonnivaló tanulság bőven. Itt mindig telt ház van Baleseti osztály. Nincs még a kórháznak olyan részlege, ame­lyik ennyire el lenne látva se­gítségre, gyógyításra szorulókkal és egy percig sem vitás: számo­saknak ez a második szülőott­honuk. Ide az emberek az em­lékezetből aligha kitörölhető él­mény határvonalán kerülnek, sokan eszméletlenül, alig pislá­koló élettel. De legyen szó akár néhány napon belül gyógyuló sé­rülésről, akár olyan esetről, ami­kor valakit a haláltól kell visz- szaperelnie az orvostudomány­nak, egyet le kell szögezni: ide nem törvényszerűen vezet egy- egy ember útja. Ide senki nem kívánkozik és nem tudok elkép­zelni olyan őrültet, aki ide kí­vánja juttatni bárki embertársát. Akkor hát? A látogatás végén, megismerkedve néhány áldoza­tával a felelőtlenségnek, csak azt tudom ismételni, amit annyiszor mondunk akárcsak a szűkszavú baleseti krónikák közreadásával is: — emberek vigyázzunk! LÁSZLÓ IBOLYA Az asszony hirtelen elkedvetlenedett: — Akárhogy is, itt van, — nyújtotta át a levelet. — Látom, úgysem kapok érte semmit. A MOSZKVAI LEVÉL Prieditisz óvatosan, mintha attól kéne tartania, hogy megvágja magát vele, úgy vette át a levelet és az ajtót kulcsra zárta maga mögött. Még egyszer szemügyre vette a borítékot. A levelet valóban neki címezték. De ki? Feltépte a borítékot. Pénz! Nem volt kétséges, hogy ki küldte. Átszámolta a ropogós bankjegyeket. Nem volt sok, mindössze négyszázhúsz rubel. De miért éppen négyszázhúsz és nem ötszáz? Csak nem vonta le Cull az adót ebből is? Később vette észre, hogy a borítékban levélke is lapul. „Kedves Petrisz Janovics! Ahogy megbeszéltük, eladtam az órádat. Itt küldöm az érte kapott pénzt. írj. Üdv. Anderson.” Az öröm, mely a pénz láttán hatalmába kerítette, rög­tön elpárolgott, mihelyt eszébe jutott a szomszédasszony. Hátha nem állta meg, s felnyitotta a borítékot? Meglátta a pénzt, sőt a levelet is elolvasta? Mérges volt magára, amiért olyan óvatlanul bontotta fel a levelet. Most már nem le­— 10 — hetett megállapítani, vajon felnyitotta-e előtte más is? Iz­galmában fel, s alá járt a szobában. Aztán leszaladt a bolt­ba, vett egy fél liter vodkát és felhajtott belőle egy vizes­pohárral. „Át kéne menni hozzá, puhatolózni. Fene tudja, miket gondolhat”. Prieditisz benyakalt még egy decit, aztán leemelt a falról egy csendélettanulmányt és kiment a konyhába. A társbérlőnő éppen vasalt. Prieditiszt meglátva félre­tette a vasalót: — Elolvasta a levelet? — Hogyne, — mondta — semmi érdekes. Áthoztam egy képemet. Elfogadná tőlem? — Hogy jut eszébe, Petrisz Janovics — dadogott zava­rában az asszony. — Senkinek sem adott belőlük, és most egyszerre ... Köszönöm. Nagyon kedves kép. — Ami a levelet illeti, tudja, egy régi barátom küldte. Először nem is akartam hinni a szememnek, amikor a ne­vét olvastam. Másfél évvel ezelőtt eladta az órámat, s most végre elküldte, az árát. — Becsületes ember lehet — mondta a nő. — Az, — hagyta rá Prieditisz. — Szóval, pénz állt a házhoz... Prieditisz egy percre sem vette le róla a tekintetét. Alakoskodik előttem? — ezen töprengett. — El is küldte rögtön a levélben. Négyszázhúsz rubelt. — Közönséges levélben? És nem veszett el? — Hogy veszhetett volna? Nálunk a postán nem bont­ják fel a leveleket! Prieditisz észbekapott. Még a végén eljár a szája a vodkától. Bement hát a szobájába és lefeküdt. Fejfájással ébredt. Megitta a maradék vodkát és ettől kicsit megkönnyebbült. Aztán újra csak a bajt keverő levél jutott eszébe. „Sikerült-e vajon meggyőznöm a vén boszor­kányt arról, hogy nincs ebben semmi különös?” Prieditisz kiment a konyhába és óvatosan ismét a le­vélre terelte a szót... — 11 — Ez már felkeltette az amúgy is élénk fantáziájú és szapora nyelvű öregasszony gyanúját. „Mit jön újra a leve­lével? Itt valami nem tiszta”. Különben is régen készült már a rendőrségre, hogy szóvá tegye a rejtélyes szomszédot. Másnap aztán, a piacra menet fel is kereste a rendőr­őrs parancsnokát: — Valami sötét alak lakik a szomszédomban. Képeket fest, szerintem seholsem dolgozik. Hogy hová teszi a ké­peit? Valószínűleg elkótyavetyéli őket a piacon. Tegnap az is kiderült, hogy közvetítők útján órákat ad el Moszkvában. Rögtön éreztem, hogy ilyesmivel is foglalkozik. Mi jnásból élne, mint spekulációból? A nővére gépírónő, nem kereshet olyan sokat! De lehet, hogy nem is a nővére. Milda azt mondta azelőtt, hogy nem élnek rokonai. Egy éve meg, va­lahonnan előkerült ez a fickó. Lehet, hogy nem is testvérek? — Egy pillanat, — vágta el a szóözönt az őrs parancs­noka. — Halljuk csak sorjában. Hogy hívják ezt az embert? — Prieditisz, Petrisz Janovics... Tegnap egy furcsa levelet kapott Moszkvából. Pénz volt benne, valami An­derson nevű ember küldte, aki a Gorkij utca 23-ban lakik. Láttam a borítékon a címet. A parancsnok megkérte az asszonyt, hogy foglalja írás­ba bejelentése lényegét és megígérte, hogy megvizsgálják az ügyet. Másnap információkat kértek Moszkvából Anderson polgártársat illetőén, aki a Gorkij utca 23-ban lakik, s ugyanakkor Prieditisz után is érdeklődtek. A házkezelőségen megerősítették, hogy a rejtélyes férfi sehol sem dolgozik, otthon festeget. Leningrádból érkezett, ahol a furnírgyárban dolgozott. Kissé furcsának tűnt, hogy a furnírgyár prés- kezelője egyszeriben önálló festőművész lett. Leningrádban is érdeklődni kezdtek hát utána. — 12 —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom