Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-15 / 268. szám

Modern szellem a temetőben Javasolta egy pártmunkás, menjek el az udvari temető­be. Nagy, drá­ga sírköveket állítanak, de borzasztó föl­írások vannal a köveken. A temető mellett szántó két traktoros furcsának ta­lálhatta, hogy egy idegen em­ber végigbön­gészi az új rész összes sír­kövét, és köz­ben ír. De azért nem állí­tották le a gé­peket, nem jöt­tek oda hoz­zám, hiába vártam. Én meg azt furcsának, hogy az új teljesen körülfogja a Nincs egy sírdombnyi hely. Ha most temetni nem tudom, hol ásnák sírt. Bevallom, elfelejtettem meg­kérdezni a községi tanácselnök­től, hogyan tervezik a temető fejlesztését, illetve bővítését. Ta­lán csak arról van szó, hogy az a föld már most is temető, de amíg lehet, felszántják. Sok min­denről beszélgettünk a tanácsel­nökkel, sírkövekről, az emberek közérzetéről, és kiderült, hogy az udvari nép nem nagyon igyek­szik a föld alá. Ezek szerint nyu­godtan szánthatnak a sírok szom­szédságában és vethetnek is majd ide a tavasszal. találtam temetőt szántás. szabad kellene, meg a Feliratok „Ammonsalétrom 34%. Nitrogén- tartalmú műtrágya, fogyasztói ára ... Nettó súly... TVK Ti- szaszederkény.” A modern kor szellemével találkoztam tehát az udvari témetőbén, nem azzal a fehér lepedős, ósdi figurával! Az új szellem vitathatatlanul itt van. Az volt a nagy esemény, ami­kor először temettek pap nélkül. Nincs olyan ház Udvariban, ahonnan el ne mentek volna Roszkopf János temetésére. Az iskola kórusa énekelt, a járási tanács művelődésügyi osztályának akkori vezetője beszélt. Sírni kellett. Ugyanúgy lehetett és kel­lett sírni, mint amikor a pap te­met. Ha nem jobban. A Szűcs Mári néni meg is mondta a ta­nácselnöknek, nem gondolta vol­na, hogy ez a temetés ilyen szép lesz. Azóta még kétszer rendeztek társadalmi szertartást. A gyako­ribb eset az, hogy vegyes teme­Czinege János 1890-ben szüle­tett, tavaly operáltatta a sérvét. Dráno- vics János 1900-ban szüle­tett. Wirth Má­tyás, a tanács hivatalsegédje 66 éves korá­ban feküdt a műtőasztalra. — Körülbe­lül hány évvel tolódott el a végelgyen gülés ideje átlago­san? — Legalább tízzel. A har­mincas évek­ben többnyire 50—60 év kö­zöttiek haltak, most viszont 60, sőt 70 év fölöttieket teme­tünk. Azt mondják az idős tsz- tagok, bánják már, hogy nem tíz évvel korábban léptek be a szövetkezetbe. Tovább élnének. — öngyilkosság mikor történt utoljára? — Öngyilkosság? Az nem volt. Negyvenötben kötötte föl magát egy félnyilas. Nemes László. Na, egy kísérlet azért történt, gyógy­szert evett egy lány szerelmi bá­nat miatt. De azóta már férjhez ment. — A sok drága sírkő vajon azt jelenti-e, hogy van pénzük az embereknek, vagy pedig: inkább erre költik, mint gáztűzhelyre? — Gáztűzhelyre is jut elég. Volt olyan nap, amikor tizen­kettőt vettek. A boltos most nem győzi rendelni, mert divatba jött. Meg az olajkályha. A tatarozás is szokássá vált. Törpevízművet teljesen önerőből épített a falu. Kofából. A sírkőfeliratok engem egyéb­ként nem leptek meg. Majdnem azt kaptam, amit vártam... „Itt nyugszik Istenben boldogult Czi- nege Jánosné 1895—1963. Béke poraira...” Na, itt vigyázzunk, mert így van: „porai ra'\ Külön. Vagyis a „k” betű helye hiány­zik. Arról van szó, hogy egyszer ide kerül a férj is és akkor az áll majd a szép kövön: Béke po­raikra. Elég sok ilyen kihagyott betűhellyel találkoztam. Ezek kö­zül legjobban tetszett a követ­kező írás: „Itt nyugszik Gyurko- vics János 1876—19 és neje Pöcz Teréz 1875—1955 Béke porai ra.” Szóval mégcsak Pöcz Teréz nyugszik itt, Gyurkovics János bácsi pedig — remélhetőleg — vígan éldegél a maga kilenc- venkét esztendejével. A „borzasztó” fölírások nyil­ván csöppet sem tetszenek a pártmunkásnak. Az újságírónak is eléggé bántja a szemét. De tudni kell, hogy még egy ideig ez a temetőkültusz is járja. „Jé­zus szive legyen veletek!” Vagy: „Itt hagytál bennünket, mindnyá­jan szerettünk, lelked fenn az égben őrködjön felettünk”. Sze­rencsére vannak egyszerűbb, szebb sírfeliratok is új kövön, például: „Itt nyugszik Forgács Lajosné Göce Eszter”. Az utókort nem is érdekli más. Aki ismer­te Göce Esztert, gondol rá, ami­kor olvassa a sírfeliratot, aki meg nem ismerte, annak úgyis mindegy. Kivéve talán az újság­írót, akinek nagyon megtetszett a név: Göce. Sose találkoztam még ezzel a névvel. Úgy sejtem, jó régi lehet. Mfitrágyászsáb Temetői sétám közben meg­örültem továbbá egy műtrágyás- zsáknak. A műanyagból készült zsákot védőburokként húzták rá egy élővirágra, fagy ellen, köz­vetlenül a sírkő mellett A sírkő roppan* .....tatós, drag; ‘kit ide t emettek '965-ben hei cég. A zsákon a következő szöveg: téssel búcsúznak az elhunyttól. A halottás háznál a pap beszél, kint a temetőben a tanácselnök vagy a titkár. Ök természetesen nem kérnek pénzt, mint a papok. A halotti torra viszont föltétlenül elvárják őket, úgy, mint a csa­ládtagokat, rokonokat. Hosszú István 1950-től tanács­elnök, és bár temetéssel csak az utóbbi időben foglalkozik, meg­figyelte, hogy tizenöt év óta egy­re kevesebb a halálozás a falu­ban. így beszél: Jól keresnek Kitolódott az éleikor — Itt vannak ezek az öreg bá­csik, olyan jól néznek ki! Magyar Feri bácsi 1893-ban született. Még dolgozik a tsz-ben és ház­táji jószágot nevel. Az öregem­berek most operáltatják magukat. — Szegény ember körülbelül hány él Udvariban? — Nincs. Igen kevés. Az egész­ségesek között nem tudok. Egy­két élhetetlen cigány. Hanem az idős Ignác Mihály, ő is cigány­ember, a családjával együtt 3800—4000 forintokat keres. Ser­tést vág, a búzát kiváltja, meg­veszi az állami gazdaságban, a felesége kenyeret süt. Drótkerí­tést építtetett. Méterhósz magas lehet az a kerítés. Nagy a rend náluk. A múltkor összetalálkoztunk az utcán, nézd meg, azt mond­ja... Tegeződünk. mert régóta ismerjük egymást. Nézd meg, azt mondja, hozok két tábla sza­lonnát a Magyar Gyuritól, mert amit vágtunk, már elfogyott, én meg nem veszek tíz-húsz deká­kat. A Magyar Gyuri az alsópéli boltos, ott dolgozik a Mihály Al- sópélen. Tényleg, két tábla szalonnát cipel. GEMENCI JÓZSEF Repülőgéppel is gyorsan célba ér, de egy Jól megfogal- 1 mázott hirdetés elhelyezésével lapunkban még gyorsabban eléri célját. Győződjék meg róla HIRDESSE vételi és eladási szándékait a Tolna megyei Népújságban. — Andi szerint már alkalmasak voltunk bevetésre, ezért hozzáfogott feladataink és „életrajzunk” kidolgo zásához. Ekkor érkezett meg a washingtoni kémközpont kép­viseletében Cull ezredes. Már az első napon kitört a há­borúskodás Cull és Andi között. Úgy látszott, Andit sérti az a körülmény, hogy Szovjet-Lettországba tervezett beve­tésünket nem ő, hanem Cull fogja irányítani. De az ezredes kemény dió volt. Kiváló összeköttetései voltak Washington­ban, s azonkívül tapasztalt felderítő volt. Hosszú éveken át tanulmányozta Lettország városait, iparát, közlekedését, mezőgazdaságát, s lakóinak szokásait. Lettország ismeretében csak Andi mérkőzhetett vele az amerikai felderítésnél. Cull tisztában volt ezzel. Éppen ezért nem szívlelte Andit és kissé tartott is tőle. Megérkezése után az ezredes rögtön lefújta az Andi által kidolgozott részfeladatokat. Andival együtt beültetett minket a Chevroletjébe, és szórakoztató körútra vitt Nyu- gat-Németország városaiba. Éjszakai mulatókba és bárokba jártunk, részegeskedtünk. Cull szemmelláthatólag rokon- szenvünk megnyerésére törekedett, s meg akarta szerezni támogatásunkat Andi-ellenes intrikáihoz. — 40 — — Mindenhol ő fizetett. Mellesleg a pénz az amerikai felderítésé volt. A rendelkezésére bocsátott összegek nagy részét Cull megtakarította, s végül mindig zsebrevágta. Az ilyen megtakarításokból komoly tőkét gyűjtött, s azt ter­vezte, hogy valami üzletbe kezd. — Nem sokkal visszatérésünk után Andit szépen hangzó ürüggyel eltávolították a felderítőiskolából, s többé nem is láttuk. A hátralévő időben Cull vezette az iskolát, ö dol­gozta ki részfeladatainkat, s ő maga is kísért bennünket a határig. — Szeptember eleje volt. Vonakodva kezdtem a fel­adatba, mert véleményem szerint az ősz felelt meg leg­kevésbé e munkára, ezért azt javasoltam, hogy várjuk meg a tavaszt. — Cull, aki különben is nyugtalan volt a felkészülési idő elhúzódása miatt, nem tűrt ellentmondást: — „Ha megtagadnák a határátlépést, ez kedvezőtlenül befolyásolná a karrierjüket. Mit érnek önök nélkülem? Ke­zeskedem biztonságos visszaérkezésükért! Ehhez csak a norvég, vagy fihn határt kell átlépniük, vagy tengeren Svédországba jutniok. A határon már várni fogják önöket embereim, de elég bemenniük bármelyik amerikai követ­ségre és azt mondani: Paul Dexter embere vagyok, s a többi már nem a maguk dolga. — Végül átléptem a határt. Lettország területén talál­koznom kellett volna „Imanttal” és „Herberttel”. Ám a megbeszélt találkahelyre nem mentem el. hanem egyenesen szülőfalumba siettem. AZ ŰJ ÖLTÖNY * Lidumsz őrnagy már második hete feküdt a kórház sebészeti os ztályán. Zarinys golyója a bal lábát találta el, és enyhén megsértette a csontot. ... Mindez olyan hirtelen történt. Éppen, amikor el akarta állni a menekülő kém útját. Zarinysnak azonban még volt ideje lőni. Az első pillanatban, amikor a várat­lan erő földre taszította, Lidumsz nem érzett fájdalmat. De még mindezt át sem gondolhatta, amikor Zarinyst elfog­ták és kocsiba tuszkolták. Alksznisz alezredes, hogy megállítsa a vérzést, hamar­jában egy szijjal szorította el a térd felett Lidumsz lábát. Azután elkísérte az őrnagyot a kórházba, s mindaddig haza se ment, amíg az orvosok meg nem vizsgálták és veszély­telennek nem nyilvánították a sebet. Attól k ezdve is mindennap meglátogatta Lidumszot, akinek ágya mellett minden alkalommal ott üldögélt egy idős, ómódi ruhát viselő asszony, az édesanyja. Hogy ne iz­gassa fel a kisöreget, Lidumsz azt mondta: a tornateremben esett le a nyújtóról. Füllentésébe beavatta az orvosokat, s természetesen az alezredest is. Most, hogy a sajgó fájdalom alábbhagyott, Lidumsznak különösen nehezére esett a kórházban lennie. Egyre gyak­rabban hozta szóba kiírását, s Alkszniszt állandóan a Za- rinys-ügy eredményéről faggatta. De az alezredes mind­untalan másra terelte a szót. Csak egyszer mondott annyit: — Ne izguljon, Lidumsz. A munka megvárja. Nagyon érdekes és felelősségteljes feladat vár magára. De erről majd később. Egyelőre gyógyuljon meg ... És eljött a nap, amikor Lidumsz, bár kissé bicegve, újra megjelenhetett az alezredes szobájában. — Üdvözlöm felépülése alkalmából — Alksznisz meg­ölelte a fia taltembert. — Most már tárgyalhatunk a munká­ról. Foglaljon helyet, — mondta Alksznisz, miközben vaskos dossziét kerített elő. — Uj ügybe kezdünk, amiben külön­leges megbízatást teljesíthet... — 42 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom