Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-06 / 235. szám

Vészi Endre: Az aradi tizenhárom Azt hiszem, elfe­lejtettünk verset írni az őszi papír- üzlethez, amelynek lámpafényében kék borítás füzetek, fehé­ren derengő rajzla­pok, mézesen ragadó címkék röpködnek. Elfelejtettünk beszél­ni a papír kesernyés illatairól. Mert más a friss, más a her­vadó, más a hófehér, vagy éppen avultan sárgás papír szaga. A papírüzlet vegy- elemzése megközelí- több, ha számításba vesszük az enyv és a papír szagát, a táskák műbőrszagát. Milyen szervetlen anyagok állnak itt össze illatba. Micso­da erők sóhajtanak az alacsony mennye­zet alól! Milyen fa­törzsek nyers szaga alakul át papírszag­gá! Lehet, hogy ez szakmai izgékonyság, de az őszi papírüzlet illata egyenes össze­köttetésben van az idegrendszeremmel; ez a fanyar, szinté- tikus illat, amely nem a végtelen ma­gasságokban, de or­runkkal egyvonalban, testünkkel egyvonal­ban, egy modern szé­lességi fokon lebeg és életünk mitológiá­jához tartozik. Persze, a papírve­gyész legyint, moso­lyog és frappáns, ön­magába foglalt kép­lettel, egyszerűen le­rántja az orr ma­gasából s ugyanak­kor az objektív is­meretek magasába emeli ezt a problé­mát. Világéletemben iz­gatott a papír. Gyer­mekkorom papírüz­letei és könyvesbolt­jai még ma is az or­romban illatoznak. Első regényemet ki­lószám kapható, re­cés tapintatú papírra írtam, s a nagy ívek nem győzték befo­gadni a fiatal kézbe szorított ceruza szer­telen röptét, a mér­téktelen álmokat, amelyek vitorláját a remény és a jósze- rencse feszítette. Papír- és festék-, szag! Ö, mennyi időt töltöttem gyerekko­romban a Tolnai Vi­láglapja rotációsának forgását figyelve, ne­kidőlve a nagy ab- lakú pincehelyiség korlátjának, mintegy az emberiség fejlő­déstörténetét követve nyomon. Mert a láncolat végtelen. A papírüz­letek illata összeke­veredik a nyomdák szagával. És a nagy nyomdák_ is végigkí­sérnek. A szedőgépek finom kattogása, a nyomógépek kecses és szabatos ritmusa nélkül mennyivel szegényebb volnék! Papírszag, nyomda­szag és az ember las­san eljut élete értel­méig: az írható és olvasható betűig. De abban biztos vagyok, ez nem csupán szak­mai érzékenység. Mindenki őriz ma­gában egy őszi pa­pírüzletet s lelkünk orrcimpáiban immár múlhatatlan a friss könyvek és füzetek fanyar illata, fülünk­ben az ívek muzsi­kája, szemünkben a szitáló fény, amely egyben fiatalságunk fénye is. Történelmi tudatunk sok eset­ben kissé fogyatékosnak tűnik. Budapesten emléktábla jelöli azt a helyet — a Nemzeti Múzeum lépcsőjét —, ahol Petőfi Sán­dor soha nem szavalta el Nem­zeti Dalát. Október hatodikén megemlékezünk a tizenhárom Aradon kivégzett vértanú tá­bornokról, akik igazság szerint tizennégyen voltak, de az emle­getni szokásos tizenháromból sem mind tábornok. Többségük nevét nem is egy utcatábla őrzi az ország különböző városaiban, közülük a legjelentősebb — Dam­janich János — egy vidéki mú­zeum névadója is lett. Kétséges azonban, ha szúrópróbaszerűen megkérdeznénk néhány tucat já­rókelőt, tudnának e mondani valamit arról, hogy ki volt Knézich, Lahner, vagy Nagy­sándor József? Vegyük sorra először a neve- - két. AULICH LAJOS. 1792-ben született Pozsonyban. A szabad­ságharc kitörésekor már régi katona. _ Görgey legendás téli hadjáratában ő hozatta rendbe a Szkalkanyereg alatti félig be­omlott bányalagutat és vezetett ki egy teljesen zártnak hitt völgyből, az ellenség orra előtt, több ezernyi katonát. A kopa­szodó, kis, magyaros bajuszú, már nem fiatal férfi, rendíthe­tetlen nyugalommal > várta a ha­lált, a siralomházban Horatiust olvasgatott. Felakasztották. DESSEWFFY ARISZTID. 1802- ben született az Abaúj megyei Csákányon. Tizenhat éves korá­ban lett katona. A tavaszi had­járatban önálló lovasdandár- parancsnok volt, majd a IX. hadtest paracsnokat. A szabad­ságharc bukásakor csapataival át tudott volna törni Török­országba, de ettől a tervétől egykori parancsnoka, Lichten- steifi herceg tanácsára állt el és az osztrákok előtt tette le a fegyvert. Kegyelemből golyóval végezték ki. DAMJANICH JÁNOS. 1802-ben született, a szabadságharc kitö­rése előtt az olasz harctérről je­lentkezett a nemzetőrségbe. Szerb ember volt, akiről keve­sen tudják, hogy már 1848. áp­rilisában összetűzött akkori pa­rancsnokával, Haynauval, mert úgy vélekedett, hogy aki a ma­gyar állam területén él, az ma­gyar állampolgár és ennek meg­felelően is kell viselkednie. Előbb a Délvidéken harcolt, majd bevette Szolnokot és vé- gigverekedte az egész tavaszi hadjáratot. Komáromnál lábát törte és ezután már csak rövid ideig tudott szolgálatot vállalni. Arad várparancsnoka volt, az oroszok előtt tette le a fegyvert. Felakasztották. KISS ERNŐ. Temesváron szü­letett 1800-ban. Dúsgazdag em­ber volt, 1848-ban már ezredes, majd szeptemberben a honvéd­ség első tábornoka. 1848. szep­tember 2-án bevette a perlaszi sáncot, majd 1849-től Debre­cenben országos főhadparancs- nok. Altábornagyként esett fog­ságba, agyonlőtték. KNÉZICH KÁROLY. 1808-ban született, granicsártiszti család­ból. A tápióbicskei csatában a híres veressapkás és fehértollas zászlóaljakból alakított^ dandárt vezette. 1849. április 26-án ő kezdte meg a komáromi csatát. Két hónappal később, a peredi csatavesztés után Görgey levál­totta. Aradon kötéllel végezték ki. LAHNER GYÖRGY. Született 1795-ben. Egy rövid délvidéki zászlóalj-parancsnokoskodást le­számítva harctéri szolgálatot jó­formán nem is teljesített. 1848. októberétől a világosi fegyver- letételig a nagyváradi fegyver­gyárak igazgatója volt. Fel­akasztották. LÁZÁR VILMOS ezredes. 1815-ben született, huszárhad­nagyként érte Í848. Előbb Ung- várott az újoncozó bizottság el­nöke volt, majd a Délvidéken igazán, mert nagyon szerette a rokonokat. S a gyermekek, ti­zenkét esztendős korukig sok rokont [szeretnének látni maguk körül. — Cipőt alkarok vásárolni — előzte meg Zsóka kérdését. — Valami egészen különlegeset, amilyen még nem volt nekem, amilyet csak Pesten kapni! Ebédre hazajött a sógor is, ő is örült, majdnem annyira, mint Cicu. Hevesen kezet csókolt. Csak késve mondta Sári, hogy „nem 'szabad”, s lefelé is csak késve kezdte nyomni kezét. De akkor már a sógor csókjai rajta voltak. Ebéd alatt Károlyról beszél­gettek, Szalóki Károlyról, mint alá csak rövid külföldi úton töl­ti valahol az időt, s nem a földben. Ebéd után a sógor el­köszönt, Zsóka pedig vállalta, hogy segít a cipőkeresésben. Ide­jével maga rendelkezett a Buksi kötőgép jóvoltából. Alkalmas ci­pőt azonban estig nem találtak. Vacsoránál megint Károly ke­rült szóba,, hogy milyen étele­ket szeretett. Aztán, hogy Sárika nem £él-e a tanyasi iskolában. Hogyan állja meg annak a sok éhes férfinak az ostromait. — Huszonöt kilométeres körzetben nincsen olyan egzisztencia, aki engemet esélyesen meg merne környékezni — kacagott, majd sóhajtott az özvegy. — Évről évre előfordul ugyan fiatalabb kolléga, de azok engemet néni­nek tisztelnek. Harmincon felüli orvosban, állatórvosban ritka a nőtlen. Tavaly került egy özvegy agronómus, de csak egy-ké't hó­napig , zsi zsegtek körülötte. Egy élelmes nőszemély megkaparin­totta. Zsóka nem vette észre, hogy panasz ez, tg nem a bol­dogult Károly védelme. Délelőtt folytatták a cipővadá­szatot. Fél tíz tájban váratlanul ráleltek a nemes vadra. Hús­színű pár volt, egészen extra, úgyszólván egyedi gyártmány. Sem kisebb, sem nagyobb nem volt belőle Zsóka szomorúságá­ra, mert egy i száminál kisebb lába revén, ebben kotyogott a lába. Hóna alatt a cipődobozzal, Sárika szárnyat kapott. Még a déli vonattal elutazott. Csak másnap hajnalban ért haza, a buszról a kövesútnál szállt le, onnan még két kilométer gyalog, a kerékpár híján. Nem feküdt le, felpróbálta a cipőt: — Iste­nem, hol fogom ezt viselfii! Jöttek is nemsokára a gyere­kek. Nem vettek észre semmit, pedig az új cipőben tanított. A várakozás megfeszítette ide­jét, azt a néhány hetet. Olykor azt gondolta, valami okból ki­hagyják a hirdetést. Április vé­gén kapta meg azt a lapszámot, amelyben végre benne volt a „Harminckilenc éves, szépnek mondott”. Mindjárt a cím alatt: Házasság. Ezt jó jelnek tartotta. Csornák Rozika május elején borult ki. Mentőket hívtak ki érte, ő meg azt kívánta, barát­nője kísérje be. A fehér autó bemerészkedett a dűlőúton Sári­káért az iskolaudvarra. Rozi­kának folytak a könnyei: — Ha Kovács még egyszer kérne! Ha még egyszer! — sóhajtozta egész úton. Fogni kellett csápoló kezét. Tudta Kovácsot Sárika: csend­őrőrmester volt valamikor negy­venben, s feleségül kérte Rozikát. Hogy képzeli. Meg is bántódott Kovács őrmester. Eltűnt a falu­ból, s nem is jelentkezett azóta. Azt mondta az ideggyógyászat orvosa: — Hölgyem, ne kívánja, hogy a falakon belül engedjem. Búcsúzzék barátnőjétől!... Csak másnap kapott vonatot. Úgy elgyötörte az út, maga is csaknem odajutott... hova? A várakozás, a levelek reménye azonban erőt adott. Május má­sodik felében ismét két nap sza­badot kért. „Májusban, Sárika kedves! Ha a megyénél meg­tudják, a fenekemre vernek!” — sopánkodott az igazgatója. Sári­ka azonban vitte a cipődobozt. A pályaudvarról egyenest a ki­adóba sietett. Pirulás nélkül mutatta a személyi igazolványát. Huszonnyolc levelet számoltak le eléje. Megköszönte. Zsókám, mégsem tudom használni ezt a cipőt — állított be a sógornőjéhez. — Node két hónap múlva nem veszik vissza, hiába van meg a cédula! Úgy is lett, nem vették vissza, de Sárikán nem látszott bosz- szankodás. Cicu boldog volt. „Jaj, ha ve­lünk lakhatnál, Sárika néni!” Mivel nem engedett kezet csó­kolni, a sógor atyásan kétoldalt hozzádörgölte jogász arcát. Az ebéd alatt megint Károly került elő, milyen fess karpaszományos volt. Az esti vonattal már utazott is vissza Sárika. Hasztalan marasz­talták: — De hiszen a második éjjel nem alszol! — Párnáson szundíthat az em­ber! — mondta. i Párnásra spekulált, hogy majd magában — olvashat. Négynél kevesebben sehol sem ülDkk a fülkében. De jobb is, legalább szendergésében annyival tovább őrizhette a tervezgetést. Délre került ágyba. Alig látott a fá­radtságtól. Éjjel felébredt, felkelt, elővet­te a leveleket. Kilencben fény­kép is volt. Visszariadt tőlük, ezeknek az írását el sem olvasta. S amelyikben nem lapult fény­kép! Hát mit gondoltok, ti szá­nandók és érdeksóvárok. Ápoló­nő vagyok én, vagy világcsúfja, vagy nincsen elég gyerekem ne­kem itt az udvaron! Mennyim van az OTP-nél? Stricik! Alja­sok. Némelyik papírról az alko­hol szaga büzlött. A konyha kö­vén elégette az egész ajánlat­halmazt. Amint a hamut össze- sepregette, megbánta tettét. Mi­vel nem ellenőrizhette emléke­zetét, úgy tetszett, vagy kettő is akadt köztük, olyan, akiben né­mi férfias szemérem, sőt büszke­ség is látszott. Az egyik még' mentegette Is magát, hogy . . . Na, vége!. . . ALjg várta a reggelt, kerékpár­ra kapott s be a faluba. Fél óra alatt tette meg a hat kilométert. Csak Rozika ajtaja előtt tért észhez, hát kinek panaszkodjon, ha ő nincs itt, az egyetlen. Vé­gigtolta biciklijét a főutcán s házról házra mormolta magának: itt sincs senki, itt sincs senki. Ismert minden házat. Házassá­guk első két hetét itt töltötték Károllyal. Az a bizonyos ház most következett. A falu vége előtt a tizedik. De megöreged­tek az ablakok!... Ruhástól feküdt az ágyba. Éj­félkor felriadt, Semmi álom nem jött a szemére. Megnézte magát a tükörben. Levélbe tette panaszát, s másnap elküldte Pestre. Negyednap jött a válasz: „Ez -így nem mehet tovább, fel kell jönnöd Pestre. Legalább Cicu- nak legyen egy állandó rokona”. A sógor is oda jegyezte nevét s még a neve alá: talán segí­teni is tudnék az áthelyezésnél. Ceruzával háromszor is aláhúz­ta szavait. E szavak ezáltal aján­lattá váltak. Fenyegető megkör­nyékezéssé. Talán segíteni is tudnék — ez negyedszer is alá volt húzva. Piros ceruzával. dandárparancsnok. Egy héttel Világos után tette le a fegyvert. Főbe lőtték. GRÓF LEINLNGEN—WESTER­BURG KÁROLY. 1819-ben Hes- senben született. Dédanyja Rá­kóczi Ferenc anyósa volt. Ma­gyarországra nősült és ugyanúgy vélekedett, mint Damjanich. A csatatéren többször szembe ke­rült testvéreivel, akik császári tisztek voltak. Különösen a sző- nyi és váci csatákban tűnt Iá. 1849. június 21-én lett tábornok. A siralomházban írt naplója megrendítően szép emberi doku­mentum. Felakasztották. NAGYSÁNDOR JÓZSEF. 1804- ben született. Húszévi szolgálat után huszárkapitányként lépett ki a császári hadseregből. A szolnoki, tápióbicskei, isaszegi. váci csatákban Damjanich lo­vas dandárparancsnok ezredese volt. Későből már mint tábor­nok, részt vett a nagy.sál lói és komáromi csatákban. Az I. had­test parancsnokaként az elsők közöit mászott fel Buda falára. Egyéné; jellem, republikánus ér­zelmű és Cörgev-gyűlölő volt. Kötéllel végezték ki. PÖLTENBERG ERNŐ. 1813- ban született. A tavaszi hadjárat­ban hadosztályparancsnok ezredes volt, majd a nagvsallói csata után a VII. hadtest parancsnoka. Felakasztották. SCHtVEIDEL JÓZSEF. 1796- ban született Zomborban. 1848- ban, mint őrnagy, Becsből haza vezette ezredét. Részt vett a pá- kozdi és schwechati csátákban. majd hosszasan betegeskedett, csak 1849. májusában lett Deb­recen katonai parancsnoka. Agyonlőtték. TÖRÖK IGNÁC. 1795-ben szü­letett Gödöllőn. .Mérnökkari tiszt volt, kitünően képzett, de a tényleges harcokban nem vett részt. 1848-ban Komárom mér­nökkari parancsnoka, majd Bu­dán Hentzi védőműveinek le­rombolásával bízzák meg, vé­gül Szolnok környékén sáncokat épít. Kivégzése előtt a híres francia várépítő Vauban mű­veit olvasta. Felakasztották. GRÓF VÉCSEY KÁROLY. 1807-ben született, Az aradi ost­romsereg parancsolta lett és 1849, július 1-én vette be a vá­rat. 1849. augusztus 21-én ágyúit előbb egy szakadékba taszíttatta, majd az oroszok előtt tette le a fegyvert. Utolsóként akasztották fel. A világtörténelemben is nehéz találni az aradi kivégzésekhez hasonló példát. A jogi sjzaknyelv justizmordnak nevezi a törvény­telen halálos ítéleteket. Egyet­len ép jogérzékkel rendelkező ember nem létezhetett, már akkor sem, aki a ma­gyar hadsereg tizenhárom veze­tő tisztjének agyonlövését, fel­akasztását törvényesnek minősít­hette volna. Bevezetőben emlí­tettük, hogy nem tizenhármán, hanem csak Aradon tizennégyen voltak. Néhány nappal korábban Haynau, egy sebtében előhívott cigányhóhérral, felakasztotta Or­mai Norbert ezredest és nem őrajta múlt, hogy — amiként egyik magánlevelében írta — nem díszíthette akasztott tisz­tekkel Arad valamennyi fáját. Nem számítottak halálos íté­letre. Még a legpesszimistább Schweidel is azt hitte, hogy tíz­évi várfogságot kapnak majd. Az ítélet kihirdetésekor azonban, éppúgy, mint annak végrehajtá­sakor kemény férfiként visel­kedtek, s joggal szolgáltak rá a mártír rangra. A vérengzésért, és azért, hogy ennek lebonyolítására egy ké­sőbb bebizonyítottan lelkibeteg pribéket választott Haynau sze­mélyében, egyesegyedül I. Fe­renc Józsefet terhelte minden emberi és terheli máig a tör­ténelmi felelősség. ORDAS IVÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom