Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-06 / 235. szám
RAR DOST NEMETH JANOS: Jelenkor — utókorral Hogy elszalad az idő! Sok minden kihullik az ember emlékezetéből. Arról a napról most már csak ennyi maradt meg bennem: füstös terem, valaki az élet konszolidálásáról, az elkötelezettségről, a népről, az írók feladatáról beszélt. Húszán lehettünk: tehetségek, féltehetségek, tehetségtelenek. Én úgy kerültem közéjük, hogy írtam néhány jól-rosszul sikerült tárcát — és mondták: hitet tesznek az írók a szocializmus mellett, menjek el én is, hátha kevesen lesznek, . . Így került az én nevem is az alá a nyilatkozat alá, amit akkor az írók elfogadtak és amelyben hitet tettek a szocializmus, a Kádár-kormány mellett. És a lelkes kis csapat is bővült. Egyre többen csatlakoztak hozzá, folyóirattervet forgattak a fejükben, nagyot akartak, többet akartak, mint elődeik a Sorsunk, vagy a Dunántúl szerkesztői. Ez a többet, nagyobbat akarás kezdetben botladozás volt. Ekkor járta Pécsett az a mondás: „A Jelenkor olyan folyóirat, amelyről csak az utókor dönti majd el, hogy milyen”. Volt ebben a mondásban csipkelődés, de volt benne hitetlenkedés is bőven. Sokan nem hitték, hogy a Jelenkornak lesz majd utókora is. Lett. Ma már elérte a tizedik évét és az ország minden folyóiratárusánál megtalálni. Tíz év nem nagy idő a történelemben, az irodalomtörténetben sem. De erről a tíz évről lesz megjegyezni valója az irodalomtörténetnek is. A Jelenkor botladozva került az ország irodalmi vérkeringésébe, néha zavarta is ezt a vérkeringést, később Tüskés Tibor, majd Szederkényi Ervin főszerkesztő vezetésével sajátos arculatát megtalálva és m/egtartr>a, beilleszkedett a magyar irodalmi életbe. Ma már mindenütt az országban, sőt a határokon túl is számon tartják. Számon tartják úgy is, mint sok magyar jró szárnyrabocsátóját. Innen indult el Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Arató Károly, hogy csak néhány olyan nevet említsek, akiket ma is a legtehetségesebb fiatalok ■ között emlegetnek. Szívesen jelentették meg új műveiket a, Jelenkorban olyan nagy írók is, mint Illyés Gyula, Takács Gyula, Németh László, Veres Péter... A sort vesszőkkel elválasztva, hosszan lehetne folytatni. A Jelenkor fontosságát nem kell bizonyítékokkal alátámasztani, hisz maga a tízéves léte is bizonyíték. Vidéken szerkesztett folyóirat ilyen hosszú időt még nem ért meg. Azért írtam azt, hogy vidéken szerkesztett, mert a Jelenkor nem vidéki folyóirat, hanem magyar folyóirat, amelynek tűzhelye körül nemcsak azok gyülekeztek, akik elszármaztak erről a tájról, hanem az ország szinte valamennyi írója. Nem kevés az elmúlt tíz évnek a termése, amelyet a Jelenkor tett az irodalom-, a művészetszeretők asztalára. Maga a Jelenkor főszerkesztője, Szederkényi Ervin írja Egy évtized című cikkében, mintegy összegezve az eddigi munkát: „A tíz esztendő nem jelent semmiféle csúcsot: alapozás csupán...” Ha ő így értékeli az elvégzett munkát, akkor én ehhez csak annyit tennék: ez az alapozás jól sikerült, olyan jól, hogy erre az alapra az elkövetkezendő években, évtizedekben is lehet építeni. Én hiszek az elkövetkezendő évtizedekben, mert hallottam a kétkedők hangját annak idején: „A Jelenkor irodalmi folyóirat, amelyről csak az utókor mondja meg, hogy milyen”. Az utókor kimondta az ítéletet: Tízéves a Jelenkor. Az ítélet rövid, az indoklás, az e mögött rejtőző hatalmas munka feltárása az irodalomtörténészekre tartozik. Reméljük, hogy az első tíz évről a véleményüket ok is elmondják majd a huszadik évfordulón. SZALAI JANOS KÁLD1 JÁNOS: Idegenben Távol az otth oni fáktól, az enyéimet őrző temetőtől, egy folyótól, amely múló, nyárias, kis énekeket súg nekem, ropom, ropom — szinte megállás nélkül — az ideg en utat, egyked vűen. Egy hete még, hogy eljöttem, s a lélek, a szív már rosszul érzi magát, s kezdi a vitát ezzel a forró, kő- ezüst vidékkel, az úszó, fáradt, délutáni éggel, amelyen ne m mennek az ismerős, könnyű felhő-dáliáK. Csak egy hete még, hogy nem jön elém a dohányszínű utca. s nem játszanak az est piros zsurlói a nagytemplom fa Ián, s máris fájdalmas-nagyra nő bennem vala miféle — alig megn evezhető — hiá ny. Csak egy hete még — nem több! — hogy nem látom a kopár vasúti töltést, mely elnyúlt az égbe sétá imon; csak egy hete még, hogy úgy viselem — akár egy másra- szabott inget — az éjszakám és a nappalom. Leülök e gy kőre, s arra gondolok, am i elmondhatatlan, amit száz révületben-született, csodás költemény sem mond el igaz án. Megtép a szél. mint ha haragudna rám. és én motyogom, motyogom ezt a szót: ha zám. Sugárzó fényözönben Ilyen sugárzó fényözönben ne kérdezd, hogy mit örököltein, látom az eget és a földet, melyet a lelkem átölelhet. Enyém a világ és az élet, a birodalmunk messze érhet, csillagokig és azon is túl,, ahonnan nap és hold elindul. A családom is nagy családos: Csokonai és Arany János, rokonom Krúdy, Ady Endre, lehetek-e hát elcsüggedve? Az igazságot abban látom, úgy nézz szét bátran a világon, ne mindig ahogy mások látják csak a föld látott-hailott-táját. Ami volt, van, vagy lehetséges, további célt már ne is kérdezz, állj meg az arany fényzuhanyban ez a sugárzás csalhatatlan. ÉRSEKŰJVARY LAJOS: Palotába sose vágytam eső verté szülő-házam, utca-por volt első irkám, most is őrizné a firkám, ha szél össze nem kúszálja, emlékkőd boruljon rája: mikor rétek illatoztak, reggelek illatot hoztak, jókedvűen, harsány-, halkan versenyeztem madárdallal, s ahogy elült a nap nyomba' áíom-szekér vitt a holdba; rám köszöntött régi kedvem és ma újra gyermek lettem, olyan, aki régen voltam, napsugárba mártott tollal verset írok falevélre ... Aztán, rábízom a szélre. AZ OLVASÓ jtaplőja gGyenes István: KÜLÖNBEJÁRAT Szépprózánk kettős veszélye Mikszáth ma is jelenlévő és eleven hatása, s a rosszul értelmezett modernség, a nem egyszer félreértett nyugati példa. Mikszáth élő beszédhez közelítő, természetesen folyó stílusa épp- úgy egyszeri jelenség, mint Krúdy, vagy Tamási, s ez azt is jelenti, hogy könnyű utánozni, — csak nem érdemes. A szürrealizmusra esküdő modernség a maga szubjektivizmusával, s az ebből fakadó önkénnyel, rendszerint a könnyebb megoldást jelenti, melyben már elmosódik szándék és tehetetlenség határa, bár ez azt is jelenti, hogy az olvasói nem-tetszés, vagy éppen elutasítás, az írói önkény falába ütközik. Bár nehéz lenne megjósolni, merre visz a stílus útja, sok jel mutat arra, hogy a szürrealizmus fellazult szemlélet- módját fegyelmezettebb, a hagyományos elbeszélés kereteit idéző próza felé haladunk, melyben újra polgárjogot nyer történet és jellemábrázolás. Gyenes István novellái (Különbejárat) ezt példázzák már: nem igyekszik programszerűen szabadulni a hagyománytól, de a bevált formát saját látásmódjához igazítja, s épp azzal válik modernné, hogy saját írói eszményein szűri át a valóságot. Mondjuk így: ezeket az elbeszéléseket Maupassant, vagy Csehov is azzal az örömmel olvasta volna, hogy megtud valamit valóságunkról. Jellemző módszere a fokozatosság. Hősei, környezetükkel együtt, lépésről lépésre kerülnek látóterünkbe, egyre érzékelhetőbb, a végén már szjnte kitapintható közelségbe. Előbb csak egy arcéi villan föl, elmosódott környezetben, de az arc, mint a fényképezőgépek keresőjében, mind élesebb lesz, hogy a végén félreérthetetlen valóságban álljon előttünk, hősei, jellemük, környezetük vektorai végérvényesen magukban hordják sorsukat. Egyik novellája rövid párbeszéddel indul. „Valkó bácsi kérdezte, hogy szeretnék-e tra- fikos lenni?”. Sorról sorra lépnek elő a beszélgetők, az apa, a. kocsimosóvá degradált sofőr, a felesége, s fiuk, a Jancsi. Az első mondat már a lényegre világít, Valkó bácsi, akit most még csak egy név jelez, ebből az ártatlan beszélgetésből lép ki, végzete felé. De amíg odáig eljut, nemcsak ezt a groteszk tragédiát ismerjük meg, minden sötét részletével, hanem hőseit is, minden lényeges és a tragédiára Utaló jellemvonásával, s az írónak még olyan apró motivációra is gondja van, mint a bukott sofőr hánya veti öltözködése: „A szürke kockás inget nadrágján kívül hagyta lógni”. A címadó elbeszélés, vagy inkább kisregény hőseit — kitűnő lelemény! — nemcsak elbeszélésben sorsukon kísérjük végig, hanem azután is, s megtudjuk, mi történt velük 1988- ban, 1990-ben, 2013-ban. Gyenes István fegyelmezett, rendkívül tudatos művész, elbeszéléseit a szigorú logika jellemzi: így történt, mert másképp nem is történhetett volna. Szinte fel lehetne rajzolni valamennyi novellája képletét: már az első sorok a célra mutatnak, s ahogy egyre több vonással gazdagodnak hősei, úgy válik mind bizonyosabbá sorsuk is. Teljes világ ez, melyben mindennek pontos és félreérthetetlen helye van, s alá, belép ebbe a zárt rendbe, áramlásába kerül. Kitűnő szerkesztőkészsége mellett kristálytisgtz stílusa az, ami a modem prózában — sajnos — egyre ritkább erény. Jó elbeszélő Gyenes István, hagyomány és modern szemlélet ötvöződik egybe írásaiban, 9 nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy könyve, a Különbé járat, az utóbbi évek egyik legszebb írói teljesítménye. CSÄNY1 LÁSZLÓ Cseres Tibor: Sárika a tanítónő Már arra is gondolt, hogy apróhirdetésre válaszol. De annál -sokkal büszkébb volt. Március elején, egy hajnali órán fel kellett ébrednie. Kiment, csak úgy hálóingben, a csupasz-gyepes iskolaudvarra —■' fojtogatni kezdte az enyhe szellő, amely a csillagos égből áradt alá, s leánder-virág, meg szegfűszeg illatú volt. Menekült be a házba. A hajnal továbbra is ful- lasztó maradt. A vásott lépcső, az ajtó, a küszöb, minden olyan szomorú volt a derengésben. Valami zaj szállt erre? Valaki motoz a ház körül? Igen, egy kutyát kéne beszerezni mégis! Legszívesebben leült volna a küszöbre, de menekülnie kellett be a szobába. Bernt a március-szag megszűnt, a türelmetlenség azonban maradt. Fél négy volt, hétig még akár két verset is al hatott volna, ha tud. Csak egyszer hunyta le, talán tíz percre a szemét. Amikor az órája után nyúlt, félnyolc volt, s hallotta is a tanterembe érkező első gyerme-' keket. A homok jól elbírta a kerékpárt. Délben beszaladt a faluba, kolléganőjéhez és barátnőjéhez, bizonyos Csornák Rozikához. Rozika nerr. lepődött meg és nem is legyintett. — Én íb felébredtem ma éjjel, — de nekem nem ez az idei, az első. Én már megszok- tam, Sárikám, szivem. Ez a március szabályos. Hidegebb években az április vége hozza meg. Ctvenkilencben, emlékezhetsz, milyen korán zöldült, már február végén hevülésedm voltak. Sári nem értette. — Te szegény, — kacagott Rozika —, te gyermek! Ez azt jelenti, hogy ezentúl már te is közénk tartozol! — Deháit te ir.ár ötvenkét éves vagy! — Na én? Te is megvagy már negyvenegy! Sári még nem volt ennyi, de most nem vitatkozott. Megharagudjon? Míg a bicikli vitte, egész úton ezen töprengett, meg kellett volna-e haragudnia? A gyerekeknek írásbelit adott, hogy egész délután hallgathasson. Mert Rozika kíméletlensége megriasztotta. A következő hétre két nap szabadságot kért az igazgatótól, hogy Pestre utazhasson, cipő- vásárlás végett. Ez furcsán hangzott. Az igazgató dsak any- nyit mert szólni: — különleges cipő lesz az! Az estivel indult s már megvolt a teljes szövege, amint a gyorsvonatra átszállt. Szégyell te azonban, táskájába rejtette, s csak Pest alatt vette elő egyszer, hogy ellenőrizze. De nem kellett azon egy betűt sem változtatni. Homlokára húzta kalapját — ezt is Pest tiszteletére viselte! Nem kellett várnia semmit a kiadóhivatalban. Az ablakocskán beadta a papirost: „Harminckilenc éves, szépnek mondott vidéki tanítónő sógornőm számára, aki 18—20 éve özvegy, tudtán kívül ezúton keressük hozzá illő férfi társaságát. Leveleket: ,Nyári esküvő’ jeligére kérjük a kiadóba”. A szőke tisztviselőnő közömbös arccal olvasta végig a szöveget. Ceruzája hegyével vonalát pöttyintett minden szó alá, hogy forintra számítsa át a segélykiáltást. Odaírta: 120 Ft. Csupán másodszori olvasásra moBolyodott el egy csipetnyit, annál a kettős, bizonytalan évszámnál . — Hadifogságban halt meg és nem tudjuk pontosan ugyanis, — Százhúsz, tessék a pénztárhoz. Nem haragudott a fiatal gzó- kére, de az ősz hajú pénztárosnőt szívesebben kérdezte: — Mikor lehet érte jönni? — Két-három hét múlva. Van; aki mindennap bejön érte. Van, aki egyszerre viszi e(L Én olyan leszek, gondolta Sári — aki egyszer jön —. s kalapját lebontotta fejéről, mindjárt az épület előtt. S aztán már nem volt kedve járműre ülni, gyalog támolygott sógornőjéhez, született Szalóki Zsákéhoz, akinek a férje vállalati jogász, kisleányuk, Cicu pedig tizenkét éves. Cicu örült legjobban, s
