Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-10 / 212. szám
Tapaszta latcsere pizsamában... Az újságíró- is ember. Megesik vele, hogy nincs kedve valamihez, mégis csinálni kell. Így voltam én is a minap. Esett az eső és nekem üdülő önkéntes rendőrökről kellett volna írnom. Kitaláltam és mindent, de hiába. Az autó elindult és miközben az ázott tájat néztem, arra gondoltam: legfeljebb ultizó embereket találok majd a fadd-dombori üdülőben, akik rossz hangulatukat kártyázással javítgatják. Csalódtam. Az üdülő társalgójában ült mindenki. Ki pizsamában, ki melegítőben, ki utcai ruhában. És beszélgettek. Néha átvernék az embert... Aszalai Jánosé volt éppen a szó. — A Fehér-csárdánál történt az eset — magyarázta. — Leállítottam egy gépkocsit. Néztem a forgalmi engedélyt. Minden rendben volt. Csak a menetlevél nem. A menetlevélen hetvenöt kilométerrel több volt, mint az órán. Mondtam neki, hogy ez így nincs rendben. Azt mondta, azért csinálta, mert rossz az üzemanyag-fogyasztása. így akarta javítani. Én meg azt mondtam neki: vigye el a kocsit porlasztóbeállításra, szóljon a főnökének... Szerintem másra kellett neki a plusz hetvenöt kilométer. — Nekem is vannak ilyen tapasztalataim— szólt közbe Sziklai Tibor. Bár nekünk fel kell tételeznünk, hogy mindenki, aki az úttesten közlekedik, becsületes. Ha nem így volna, nem kapott volna jogosítványt. Mégis előfordul, hogy félre szeretnék vezetni az embert. Én is egyszer leállítottam egy gépkocsit. Kértem a papírokat Át is adta. Ha felületesen nézem meg, elmegy. Motorra szóló jogosítványt adott át. Azzal vezette a gépkocsit. Már hosszú ideje. Egy másik esetben pedig nem volt meg az orvosi vizsga. Egy évig vezetett lejárt jogosítvánnyal. Igen gyakori, hogy nem íratják át a forgalmi engedélyeket. Van motor, amelyiknek már az ötödik gazdája van, de még mindig az első tulajdonos nevén fut. — Bizony, nekünk nagyon kell ismernünk a szabályokat és nagyon be is kell tartanunk — állapította meg Gavrilovics Ferenc Dunaföldvárról. A teremben füst volt és valaki azt javasolta: tudja, hogy a rendőrség nem egy ellátó szerv, de néhány égőt vihetnének magukkal. Ha valaki bajba kerül, akkor segíthetnének rajta. Ezzel is meg lehetne előzni a baleseteket. Mert minden a megelőzésért történik. Azért büntetnék, figyelmeztetnek, hogy komolyabb baj ne legyen később. Ebben mindenki egyetértett. Mit lophatnak a vasúton? Mezei Alfonz tette fel ezt a kérdést és mindjárt válaszolt is rá. — Van lopni való bőven. Mi mindent szállítunk. Még hullát is. Persze, ezt nem lopják el, de mást elég gyakran. Évekig lopkodták a külföldről bejövő gépekről mindazt, ami könnyen leszerelhető volt. Kerestük a tolvajokat. Nem találtuk. Először azt hittük, hogy a lopás Baja és Bátaszék között történik. Többször végigvizsgáltuk a szerelvényt Baja és Bátaszék között. Nem loptak. Később kiderült, hogy Kelebia és Kiskúnhalas között történtek a lopások. Kérdő tekintetek szegeződtek Mezeire. — Azóta nem lopnak. Az ottaniakkal együttműködve lefüleltük őket. Persze, más esetek azért előfordulnak. Az ólom például elég sok gondot okoz. Tolatás közben leszakad az ólomzár. Van. amikor meg sem nézik, csak új ólmot nyomnak rá. Pedig érdemes néha benézni az ilyen kocsikba. Egyszer egy kocsiról szintén leszakadt az ólom. Benéztünk. Nem láttunk semmit. Beljebb mentünk, és akkor ott látunk ám egy kabátot. Megemeljük, hát jön vele egy gyerek is. Utána előkerült a társa is. Baján szálltak be a kocsiba, amelyben cukorkát és csokoládét szállítottak Nyugat-Németország- ba. Ha lezárják ismét a kocsit, talán át is jutottak volna. — A cigányokkal is sok bajunk van. Ott lődörögnek mindig az állomáson... Ebből nagy vita keveredett. Volt, aki azt mondta: a cigányok nevelhetetlenek, volt, aki a védelmébe vette. A vita vége az lett: azokkal nincs baj, akik letelepedtek, csak kóbor cigányok ne lennének már. — Én elmegyek a mi cigányainkhoz Faddon még disznót vágni is", mivel valamikor hentes voltam — mondja Vass Márton. — Jól dolgoznak, tiszták. Velük ninés baj. A szabálytalan kassza Cséplő Károly váraljai önkéntes rendőr is a cigányokkal kezdte. — Én a kocsmábap, ha veszekedni kezdenek, csak art mondom nekik: „Te azt mondtad, hogy te is olyan ember vagy, mint más. Hát, akkor tartsd is magad ehhez.” Ezt megértik. Nálunk nincs is velük különösebb baj. A KISZ védnöksége alatt építettek nekik hat szép házat. Ezekben fürdőszoba is van. Már csak egy lakik putriban... A telepen rend van. Ha valakihez jön valaki, azt maguk írják be egy könyvbe. Így mindig, mindenről tudunk... — Így oldottuk meg ezt. Mást meg másképp. A közös kasszát például úgy, hogy mi mind a ti- zenketten bányászok vagyunk. Minden fizetéskor tíz forintot teszünk be a közös kasszába. Ebből a pénzből vesszük az újságokat. Ebből a pénzből veszünk koszorút, ha valakinek valakije meghal, és ebből vettünk a közlekedési úttörőknek egyensapkát is. Mert ugye, megérthetik: ,a szülőknek nem mondhattuk, hogy vegyenek a gyerekeknek sapkát. Egy-egy száz forintnál is többe kerül. Hát mi vettük meg. Egy évig tanítottuk a gyerekeket a közlekedési szabályokra. Május elsején Bonyhádon aztán bemutatkoztak. Daradics elvtárs, a járási pártbizottság első tikára meg is dicsérte őket. Jól ellátták a feladatukat. A kassza most már szabályos. A pénzt beadtuk a takarékba. Ha kell. onnan veszünk ki. — önkéntes rendőreink a munkahelyen is jól dolgoznak. Most szervezünk egy versenyt a mun- kásőrbrigád és az önkéntes rendőrök között. Hová megy a busz? Velencei János haja is mutatja: sok mindent tapasztalt már az élétben. — Elmentem motort venni Paksról Dunaföldvárra, de ott sem volt, hát átbuszoztam Dunaújvárosba is. Visszafelé jövet Dunaföldváron indulás előtt felugrott a buszra egy fiatalember. Azt kérdezte: — Hová megy ez a busz? — Paksra — válaszolták. — Az nekem nem jó! — állapította meg. De azért nem szállt le. Velünk jött. Nekem gyanús lett. Különösen, amikor Pakson nem akaródzott neki leszállni. Bementem a rendőrségre. Mire kijöttünk, eltűnt. Másnap aztán megint találkoztam vele Pakson. Éppen egy rendőrrel vitatkozott. Odamentem. Az igazolványa rendben volt. Elmondta hogy az éjszakát á cigányoknál töltötte és elloptak tőle nyolcszáz forintot. Mondtuk: jöjjön be, majd bent felvesszük a jegyzőkönyvet. Bejött és ez lett a veszte. Bent derült ki, hogy körözés alatt áll... — Bizony előfordul ilyesmi. — Nagyon kell figyelni a köröz- vényekre. Nem árt, ha az ember bele-belenéz a körözött autók listájába is, mert előfordulhat, hogy pont azt nem igazoltatja. Ha kidobják—visszalő Péter Ádám gyönki önkéntes rendőrt arra kérték: hallották, járt kint Nyugat-Németország- ban, mondjon már valamit az ottani közbiztonságról. — Hát, arról sokat lehetne mesélni — kezdte Péter Ádám. — Májusban voltam kint. Azóta biztosan nem változott meg a helyzet. Először is az tűnt fel nekem, hogy azt mondták: este korán menjünk haza, mert nem tanácsos későn kint járni. Ha este valaki ismerőshöz megy az ember, először kiszólnak, ha megismerik a hangját beengedik, ha nem, mehet haza. Voltam egyszer kocsmában is. Hát az ottani állapotok olyanok, mint valamikor a Vadnyugaton lehettek. Van egy zeneszekrény, afölött egy televízióféle. Ha bedobja az ember a pénzt, akkor a televízió sztriptízműsort közvetít. Vágni lehet a füstöt. Tele vannak a kocsmák amerikai katonákkal és prostituáltakkal. A kocsmárosnak vannak kidobó legényei. Ha valaki nagyon „erősnek” érzi már magát, akkor kidobják. Igen ám, de a kidobott ebbe nem nagyon nyugszik bele. Előfordul, hogy visszalő. — Elvetődtem egyszer az egyik rendőrkapitányságra is. A folyosón rengeteg fényképes köröz- vény volt. Az egyik azt ígérte az elfogónák, vagy nyomravezetőnek. tízezer márkát kap, a másik többet, vágj' kevesebbet ígér... — És elfogják őket? — Keveset. A legtöbb kimegy Amerikába és ezzel vége az ügynek. Zárszó helyett Dél felé járt már az idő, amikor a beszélgetés lanyhulni kezdett. Az eső elállt. Hazafelé jövet összegeztem mindazt, amit ezen a különös tapasztalatcserén hallottam. És rájöttem, hogy sok minden kimaradt. Én is megfeledkeztem olyan dolgokról, amilyenekről sokan mások is megfeledkeznek. Az önkéntes rendőrök hetenként négy órát szolgálnak. Ingyen. Társadalmi munkában, saját ruhában. És ezért gyakran még köszönetét sem kapnak. Egyikük így fogalmazott. — Még a személyi lapunkon sem szerepel. Pedig oda minden társadalmi munkát felírnak. Csak ezt nem. Egy másik önkéntes rendőr azt javasolta: — Kaphatnánk legalább jelvényt, amely azt bizonyítaná, hogy X öt, Y tíz, Z pedig már tizenöt éve végzi ezt a munkát szabad idejében. Sokan vannak. Találkozhatunk velük mindenütt. Ha igazoltatnak bennünket átadjuk az igazolványunkat. ha segítenek elfogadjuk a segítségüket, ha baj van hívjuk őkét... Sokan vannak és keveset tudunk róluk. Én is azt hittem, hogy az esőben ultiznak majd... Beszélgettek. Arról beszélgettek: mit kell jobban csinálniok, hogy a hivatásos rendőrökkel együtt megelőzzék a bűneseteket, biztosítsák a becsületes emberek zavartalan munkáját, pihenését. Akkor is erről beszéltek, amikor jutalomból pihenni küldték őket. SZALAI JÁNOS — Nincs szükség arra, hogy elölről kezd a rábeszélést. Most már veled tartok. Végeredményben félmillió több, mint százezer ... — Még aznap el kell érnünk a mexikói határt — folytatta Pápaszemes az előbbi gondolatmenetet, — A kocsit New Yorkban hagyjuk, a repülőgép gyorsabb. A hamis útleveleket még holnap este beszerzem. Van egy címem, ott kell jelentkeznem, és órákon belül kész a hamis útlevél. Csak azt nem tudom még, hogyan visszük át Mexikóba a milliókat, de majd annak is megtaláljuk a módját. — Egymillió! — sóhajtott fel Gusciora. — És csak két részre kell osztani! Mi mindent lehet venni érte . . . ! — Akár egy ónbányát is Bolíviában — javasolta O’Keefe. — Egy igazán jó és hasznos befektetés. — Marhaság! Eszem ágában sincs a hegyekbe menni. Még kevésbé dolgozni. Egyetlen mozdulatot sem akarok tenni, amihez nincs kedvem, csak élvezni a vagyonomat. Átmegyek Rióba, vásárolok magamnak egy palotát egy tucat komornyikkal és lakájjal... — Nem kell dolgoznod, de dolgoztatnod kell a pénzt. A pénznek dolgoznia kell, hogy szaporodjon, egyébként — 130 — hamar elfogy — magyarázta O’Keefe, aki ifjú korában kereskedelmi iskolát végzett. — Nem lehet folyton csak költeni... — Miért ne? Hiszen elegendő pénzünk lesz életünk végéig. A reálisan gondolkodó O’Keefe visszarántotta fiatalabb, tapasztalatlanabb társát az ábrándok világából. — Lelsz, ha lesz. Ha holnap megszerezzük. Ha holnap minden simán megy... — Természetesen simán fog menni! — mondta Gusoio- na bosszúsan. Félrehúzta száját, akár egy elkényeztetett gyerek. — Mindig elrontja a játékot okoskodásával, mindig beleköp az ember örömébe ez a Pápaszemes — gondolta. — Persze, hogy simán fog menni, Kicsi — nyugtatta meg O’Keefe. — De ne feledkezz meg róla, hogy nem csekélység, amire vállalkozunk. Nem csekélység megszerezni egymillió dollárt. McGinnistól és bandájától... Majd olyan nehéz, mint kirabolni a Brink’s bankot. Hiszen nem választhatjuk meg a lerohanás pillanatát, alkalmazkodnunk kell hozzájuk. Villámgyorsan kell cselekednünk, mielőtt McGinnis észrevesz bennünket, mert egyébként pórul járunk. Mattié nem számít, vele könnyen megbirkózunk, de McGinnis átkozottul kemény dió! — Nem lesz jobb mégis, ha kinyírjuk őket? Akkor egyszer, s mindenkorra leráztuk őket a nyakunkról — vélekedett Gusciora. — Egy párnával elfojthatjuk a lövés zaját, s ha a rádiót bekapcsoljuk teljes hangerősségre, nincs ember, aki meghallaná a lövésit. — Szó sem lehet róla — utasította el a javaslatot O’Keefe határozottan. — Gyilkosság esetén rögtön a nyomunkban lesz a rendőrség, mégpedig mielőtt elérjük a — 131 — mexikói határt. McGimniisnek csak egy tucat embere van, akikkel kerestethet, az FBI azonban akár ezer nyomozót is mozgósíthat kézre kerítésünkre. Ha valaki szívesen kinyírná McGinnist, akkor én vagyok az, ezt elhiheted nekem, azok után ahogyan elbánt velem. Mégis, csak végső szükség esetén használnám fegyveremet. És te se csinálj ostobaságot. ígérd meg nekem, Kicsi. — Vedd úgy, mintha semmit sem mondtam volna. Ha az a kívánságod, hogy élve hagyjuk azt a patkányt, legyen meg az akaratod. — Most még egy kérdésre kell becsületesen, őszintén válaszolnod: elmondtad-e bárkinek is, hogy mi a szándékunk? Vagy azt, hogy Mexikóba készülünk? — kérdezte O’Keefe, b hogy elvegye szavainak élét, rögtön hozzáfűzte: — Nem venném, rossznéven tőled, habár elég nagy ostobaság. De tudni akarom. — Senkinek sem mondtam róla egyetlen szót sem — válaszolta Gusciora gondolkodás nélkül. — Hát te? Ki- fecsegted-e valaki előtt a dolgot? — Nem, természetesen nem fecsegtem ki — mondta azután elgondolkozva. — Még a feleségem sem tudja, hová utaztam. Csak, hogy úgy áll a dolog hogy van egy kedvesem. .. — Az a bártündér? — vágott közbe Gusciora. — Csak nem kötötted annak a szajhának az orrára? — Helen Pokus nem szajha, azt jegyezd meg magadnak — utasította rendre O’Keefe. — fis légy szíves, engedd m.eg, hogy elmondjam, amit akarok... Ne szakíts félbe! Helen Pokus nem köpött be engem a rendőrségen, amikor részegen hazavitt a lakására, pedig akkor voltaképpen még nem is ismert, közben zsebrevághatta volna a jutalmat. Azóta jól kiivnertem. Velem tart, bármi is történjék. — Még ez lsem ok arra, hogy elmondjad neki vállalkozásunkat — tiltakozott Gusciora. — 132 —
