Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-19 / 220. szám
(- tanyai délutánnak arca /J van. Nyugodt felszínű, kendőzetlen női arca. Nem ékesítik féltett füvű parkok, nem díszítik ékszerként ablakból ki- áradó aranysugarú villanyfények. Kitárulkozó kapuival napmelegtől langyos házfalaival, magukvájta gödörbe lapuló tyúkjaival a változatlanságot, a nyugalmat jelképezi az érkező szemében. A fehérre meszelt verandán háromlábú kis asztal, rajta kék csomagolású könyvek, füzeték. Zsóka az asztal mögött ül, fejét ökleire támasztva olvas. — Nem itt születtem a tanyán — mondja. — De még egészen kicsi voltam, amikor a szüleim ideköltöztek. Hogy miért nem a faluba? Azt hiszem azért, mert az apám nagyon szereti \i földet. A faluban házak vették volna körül, itt meg a szabad mező... — Változott-e a tanya gyerekkora óta? Gondolkodik: — Hogy változott-e? ... Nem. Nem hiszem. Mindig ilyen volt, amióta eszemet tudom. Legfeljebb a szobánk festése volt egyik évben rózsaszínű, a másikban fehér. Különben semmi. — Hogy érzi magát a tanyán? Válasza kész, mintha már várta volna. — Jól. Itthon vagyok... Ez minden, amit erre mondani tudok. Arról faggatom, mikor kel reggelenként. — Attól függ ... Télen ötkor. Most fél hatkor. Akkor gyorsan elkészülök, segítek megetetni az állatokat, aztán már indulok is, mert innen két kilométer a falu, és negyed nyolckor indul a buszom. Zsóka a járási székhelyen levő gimnázium tanulója. A járási székhely a falutól még tizenhét kilométer. — Délután fél négykor érek haza — mondja. — Onnan újra gyalog ki a tanyára. Most köny- nyű, mert jó idő van, de télen...! Meg ha esik az eső! Mire a földúton hazaérek, már nyakig sáros vagyok. Megközelítő számítások szerint a tizenegy iskolai év alatt, ha átlagosan 200 naposnak veszünk egy iskolai évet, gyalog megtett körülbelül 8800 kilométert. Vajon meddig lehetne innen a tanyáról eljutni ennyi kilométer megtétele után? lrkutszkig? Vagy más útvonalon Afrika valamely államáig? — Mondja, Zsóka; járt már Budapesten? Huncut fény viliódzik szeme sarkában: — Igen. Rokonunk van ott. Nem vagyok „elhagyatott tanyai lány”,, ha erre kíváncsi. Gyakran utazunk tanulmányi kirándulásra az iskolával. Jártam már az ország nyugati részén is egy közös túrán. Jó volt. Szeretek utazni, mindenfajta járművel: vonattal, autóbusszal, akár egykerekű talicskával is, csak legyen alkalmam! Külföldre is el fogok jutni! Mindent el lehet érni, csak akarat kérdése az egész! Aki elhagyja magát, annak itt végé, mert örök életére magányos lesz. És jaj a magányosoknak! Azok egy ilyen tanyán megbolondulnak, vagy olyan tulajdonságokat vesznek fel, amelyekért az emberi társadalomban kinevetnék őket. Magukban beszélnek, vagy ehhez hasonlók ... Rákérdezek: — Az előbb azt mondta: „emberi társadalomban”. Ez azt jelenti, hogy ennek a tanyának a lakói nem tartoznak a társadalmon belüliség fogalmába? Tanakodik magában; mondja-e, vagy ne? Aztán csendesen rákezd: Ez itt egy külön kis birodalom. Majdnem úgy, mint Monaco vagy Luxemburg, uralkodó helyett itt a családfő, alattvalók helyett a családtagok. Na, persze ez egy kicsit humorosan hangzik, tudom. Vagy cinikusan? De ez a lényegen mit sem változtat. Ha a családfő józan ember, itt egy kis paradicsomot csinálhat magának. Ha nem, akkor minden szétfolyik a kezei közül, és akkor börtön lesz a tanya, nem paradicsom. Ha meg. figyelte, tanyán az emberek zár- kózottabbak. Fegyelmezettebbek is talán. Egy kicsit gyanakvók is. Talán megszokták, hogy idegen hétszámra sem teszi be a lábát a tanyára. Itt nincs kivel beszélgetni, friss pletykálcat csereberélni. Egyáltalán: pletyka sincsen! Hisz ezt a tanyát is egyedül lakjuk: apa, anya, az öcsém, meg én. Ha ilyen oldalról nézzük a kérdést, akkor azt mondom: soha nem akarnék elszakadni innen! A másik nézőpont is érdekel. — Szeretnék egyszer elkerülni innen. — feleli. — Emberek közé! Tudja, amíg én csak itt éltem-, addig azt hittem, hogy körülöttem forog a világ. Csak körülöttem, egyedül. Amikor a tanyain kívül még egy életem lett, az iskolai, más szemmel kezdtem látni a vilánot. Addig nem volt östszehasonlítási alapom. Csak amikor bekerültem a faluba, az általános iskolába, akkor láttam, hogy más, ugyanolyan gyerekek is vannak, mint én. Aliik ugyanolyan képességekkel indultak, mint én, de ráadásul előnyösebb helyzetből. Nekik nem kellett ötkor, meg fél hatkor kelni, mint nekem. S nemcsak ez volt az előnyük. De már csak gimnáziumban vettem észre: milyen nagy erő a közösség ereje! Hiszen, ha a velem egy osztályba járó falusi társam nem tud valamit, átmegy a falubeli harmadik osztálytársunkhoz. és közösen megbeszélik az első pillanatban még megoldhatatlannak tűnő feladatot. De én? Kivel beszéljem meg? Csak magammal tudom. S ez sokszor éjjel tizenegyig, fél tizenkettőig tart. Szeretek itt élni, de ha lehetőség adódna, nagyobb helyen is el tudnám képzelni az életemet. Hogy hová mennék akkor? Nem tudom... Kedvenc időtöltéséről, hobbysáról érdeklődöm. — Olvasni szeretek. Jókait, Berkesit. Most olvastam Tolsztoj: Kreutzer-szonátáját. Szeretek verseket mondani. Bejárok a faluba, ott van egy alkalmi színjátszó csoport és irodalmi színpadféle. Azok a napok, amikor próbák vannak, ünnepnapok nekem. Sok hasonló korúi, azonos érdeklődésű fiatal között lenni! Ez jó. Imesélem neki, hogy nemrégiben egy hozzá hasonló korú pesti fiú azt mondta nekem: csak Pesten vannak sísó szoros értelmében vett „teenagerek”. összeszalad a szemöldöke: — A „tizenéves" fogalom min- den egykorút összekapcsol, akár tanyán él. akár városon. Kíváncsi lennék, annak a fiúnak melyik együttes a kedvence? Ne- kém a Beatles-ek, hazai viszonylatban pedig az Illésék. I logg aztán az ő szája szerint a „teevagerség” még valami pluszt i-s jelent esetleg: kiváltságot, vagy ehhez hasonlót, azt tagadom! Arról kérdezem, ha itt kell leélnie az életét, milyennek szeretné látni a tanyát? — Először is bevezetném a villanyt — mondja határozottan. — Ez lenne minden alapja. Televíziót vennék, mosógépet, villanytűzhelyet, meg amit csak el tud képzelni! Fiirödnék a villanyfényben, mint más ember a zuhany alatt! Nagyon, nagyon kellene a villany! A többi már, Vendéglátóipari vállalatok! Kultúrotthonok! Sportegyesületek! Vendégeik szórakoztatására béreljenek új, modern rexasztalokat a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalattól Központ: Budapest, IX., Közraktár u. 30. Telefon: 336—499. <15‘) úgy érzem, könnyebben menne! Mindennapi, szabályosan ismétlődő tevékenységek, kimondott, és kimondatlan vágyak, bizonytalanságból eredő kis ellentmondósok. Ezekből tevődik össze Zsóka portréja. Zsókáé? A tanyákon élő Zsókáké, Annáké, Iréneké. Mert Zsóka a maga nevében róluk is vallott. LESKÓ LÁSZLÓ Hirdessen a Tolna megyei NÉPÚJSÁGBAN! Népújság 4 1968. szeptember 19. John Allen vezérigazgató nagy figyelemmel hallgatta Wilson • fejtegetését. — Éppen ezért azt tanácsolom, ne tegyük közzé a sajtóban ezeknek a bankjegyeknek a sorozatszámát, mert ezáltal csak figyelmeztetnénk a tetteseket. Sokkal jobb és célravezetőbb javaslatom van: Sokszorosíttassuk a listát, és adjuk át minden banknak, pénzintézetnek, adóhivatalnak és postának azzal, hogy a számokat tekintsék hivatali titoknak. A gengszterek ezeket a bankjegyeket bármilyen tartózkodás nélkül kiadják, forgalomba hozzák, hiszen nincs mitől tartaniuk, nem tudják, hogy ismerjük a számukat. Megkérjük a bankpénztárosokat, posta- és adóhivatali tisztviselőket, hogy mihelyt ezek közül egy bankjegy felbukkan, közöljék a rendőrséggel, s akkor megpróbáljuk visszafelé követni az útját," amíg eljutunk valamelyik gengszterhez. Lehetséges, hogy ez már holnap bekövetkezik, az is lehet, hogy csak hónapok után vagy sohasem. Mégis némi esély rejlik ebben a nyomban, ezért javaslom, hogy az ötszáz darab húszdolláros számát ne tegyük közzé a sajtóban. — 154 — Allen vezérigazgató megtanácskozta a dolgot a biztosítótársaságok képviselőivel — mert azok is érdekeltek voltak a nyomozás sikerébe!! — s másnap közölte Wilsonnal, hogy eltekintenek a bankjegy számok közzétételétől. Azóta hat hónap telt el, a bankjegyek közül egy sem került elő, s Wilson lassanként meg is feledkezett róluk. Más, reményteljesebb nyomokat követett közben, míg egy napon felhívták a 19-es számú postahivatalról. — Éppen az imént befizettek nálunk egy húszdollárost, azok közül, amelyeknek sorozatszámait a Brinks bankház kirablása után megkaptuk — közölte a postatisztviselő. Wilson felugrott a székéről, mintha valami megcsípte volna. — Az áldóját! — kiáltott fel. — Egészen megfeledkeztem ezekről a bankjegyekről! Ki fizette be a húszdollárost? — Egy .szappankereskedés kifutója. A kereskedés címe Dudley Street 114., a tulajdonosnő neve Marilyn Sullivan. — Köszönöm az értesítést. Rögtön elmegyünk a húszdollárosért. Mielőtt főmunkatársával, Gaines biztossal elindult a postahivatalba, felhívta a bűnügyi nyilvántartót. — Állapítsák meg sürgősen, hogy bizonyos Miss vagy Mrs. Marilyn Sullivan összeköttetésben van-e bűnözőkkel és szerepel-e neve a nyilvántartóban. Igen, Marilyn, mint Marilyn Monroe ... A postahivatalban sokáig szemlélték a bankjegyet, mintha bármit is leolvashattak volna róla utolsó tulajdonosáról. Jobb felső sarka kissé be volt szakítva. Még mielőtt elhagyták a postahivatalt, Gaines felhívta a nyilvántartót. — Megállapítottak-e időközben valamit Marilyn Sulii vanról? — Nincs adatunk róla a nyilvántartóban. A postahivatalról a szappankereskedésbe mentek. Mrs. Sullivan szerencsére meg tudta mondani, kitől kapta a húszdollárost. — 155 — — Jól emlékszem, tegnap bevételeztem. Mr. Bryan fizetett vele, Mr. Graham Bryan, egy régi, nagyon régi vevőm. Mindig nálam vásárol gyertyát. — Közölhet-e valamit róla? Például szokásairól, életmódjáról. Mrs. Sulliván elnevette magát. — Mr. Bryan életmódja érdekli önöket? Mit mondhatok róla? Úgy él, mint egy katolikus pap. Wilson és Gaines arca megnyúlt. — Katolikus pap? — kérdezte Gaines csalódottan. — Igen. A St. Lawrence templom lelkész« Van-e valami kifogásuk a papok ellen? — Dehogy is — dörmögte Gaines szórakozottan. — Havonta legalább egyszer én is templomba megyek. Merre van a St. Lawrence templom? — Brookline kerületben. Útban a templom felé Wilson figyelmeztette társát. — Hallod-e Fred, nehogy valami gorombaságot mondj annak a papnak. Moderáld magad egy kicsit, ne beszélj vele olyan modorban, mint a gengszterekkel. Érthetetlen dörmögés volt a válasz. A sekrestyében egy meghatározatlan korú szikár férfi azt mondta nekik, legyenek némi türelemmel. — A főtisztelendő úr éppen gyóntat. Az urak is gyónni jöttek? — kérdezte. — Ellenkezőleg! — válaszolta Gaines mielőtt még Wilson figyelmeztetően a lábára lépett. A sekrestyén kívül leültek a fal melletti padra, és egy ideig a szépen ápolt kertben gyönyörködtek. Aztán Wilson a zsebébe nyúlt, és úti sakktáblát vett elő. A kis tábla a parányi figurákkal mindig a zsebében volt. Játszmát kezdtek, hogy megrövidítsék a várakozási időt. Wilson nagy figyelemmel játszott, Gaines únottan. Már az első lépésnél tisztában volt azzal, hogy ezt a játszmát is elveszíti. Mindig ő vesztett. — 156 —
