Tolna Megyei Népújság, 1968. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
/ Dobrica Eric: Az aranyszarvú szarvas Az este látta először, amikor hazefelé tartott a vadászatról. Ma nem panaszkodhatom a szerencsére, gondolta, amint vállára vetett puskával ballagott a naplemente aranyában fürdő erdőn és a szokatlanul gazdag zsákmány birtokában csaknem szórakozottan hallgatta kutyája csaholását a távolabbi sűrűből. Ritka az ilyen nap, még a jó vadász életében is, tűnődött magában boldogan, hiszen nagyapám szerint is legfeljebb ha egy nagy napot foghat ki az emberfia. .. Fáradt volt, és képtelen is vé- gigfűzmi gondolatát arról az igazi nagy napról, amikor - valami rendkívüli élményben lesz majd része. így aztán el sem jut odáig, hogy — mint annyiszor az évtizedes esatangolásai alatt — megjelenjen lelki szemei előtt az álmodott zsákmány, a hiúság puskahegyére vett szarvas. De szívébe óhatatlanul belényilall a hazafelé menet minduntalanul felébredt vágy: az előszoba falán felrémlik a koronás agancs, amint belép, és boldogan aggatja rá puskáját, kalapját és vadásztáskáját. .. Kutyája még mindig csaholt. De mintha közelebbről hallaná most a sokatmondó, kissé szag- gatottabb hangot, amely rnár- már az álom határán szüremlett a füléig, miután a kis tisztásra érve — mint mindig —. lehevert kedves cserfája alá. Valami nagyobb vadra bukkanhatott, gondolta, azért nem nyughat; pedig kiloholhatta magát. Bizonyára nem szarvas... Na és ha az?... Savanyú a szőlő... Nyugodtan bóbiskolhatok, nem árt ha minél később ér az asszony szemrehányása. .. Ma persze nem zür- mölhet úgy, ahogy szokott: „Ki tudja, hol bitangoltál, hisz üres az iszákod”. Torkán akad a szó, ha megemeli... Egyszeresek mintha szakadoznának a pillái közt csendesen szövögető szálak, a szendergés aranypókhálóját erősebb vakkan- tás tépte meg. Fölkapta a fejét és szétnézett, és mintha rugó feszítette volna egyenesre a derekát, felült, tágra meresztett szemekkel: a tisztás szélén, félig kimeredve a sűrűből, egy hatalmas szarvas állt, aranyló aganccsal a naplementében. A vakítóan szik— Dobrica Eric 1936-ban született Crnucán, Milanovác közelében. Ma is a falujában él, szülei földjét műveli, vadászgat és ír. Most jelent meg negyedik kötete. rázó korona alól két rémült szem tüzelt felé. A kutya idegesen kaffogott a sűrűből, mire a vad reszketve fölemelte a fejét: az érintett ágak szinte kigyulladtak agancsa lángaranyától. Bár nem hitt a szemének, az első pillanattól kezdve, amint meglátta, mélységesen meg volt győződve arról, hogy az a csillogó fejdísz nem lehet másból, mint színaranyból. Ámulatában el sem jutott a gyanúig: vajon hogyan hordhat aranyból való agancsot egy élő, valóságos szarvas. Mert nem álomkép volt: ott állt a sűrűben, vagy tíz méternyire tőle, a maga igéző valóságában, akkora aganccsal, amelynél szebbet és nagyobbat még álmában sem látott. A kutya ajzottabb csaholására a szarvas kiugrott a sűrűből, s egy pillanatra megmutatkozott teljes szépségében: orreimpái remegtek, feszülő izmai, mint megannyi ajzott húr, szemei rémülten szikráztak. Az ellenállhatatlan mozdulatra egy fenséges szökkenés volt a válasz: a vad szemrebbenés alatt eltűnt a sűrűben, nesztelenül, s nyoma a zöldarany derengésű erdei levegőben olyan volt, mint a fiatal szivárványé, mely hirtelen támadt, és sokáig imbolygót! az eldördült puskalövéstől. Megbűvölten állt a tisztáson, s míg bambán meredt a füstölgő csőre, kutyája behúzott farokkal szűkölte körbe, ragaszkodása félelemmel vegyes balsejtelemre vallott. Az ördögbe is, bosszankodott, hogy véthettem el ilyen közelről?!... S a nagy napjáról szőtt reménye mintha foszladozni kezdett volna. Megborzongott. Kárpótlásul, mintegy vigaszul, nagyot szippantott, s hogy orrába csapott az imént eltűnt vad szaga, és szeínébeh felkáprázott az agancs villanása, gondolkozás nélkül lekapta a vadásztáskáját az ágról, nagyobb serétű patront nyomott a tárba, csettintett egyet a kutyájának és futólépésben nekivágott a zöldarany derengésű erdei félhomálynak. — Az ilyen vadat éjjel is űzheti az ember — mondta önkéntelenül, talán magának, vagy csak a kutyájának szánva —, hiszen elárulja a szarva, csillogása mutatja az utat. Sötétedett. Botladozva csörtetett a mind sűrűbbnek tetsző rengetegben, s hasztalanul csi- títgatta hűséges társát, a csodálatos vadat még távolról sem látták. Később sem, amikor már teljesen sötétbe borult az erdő. Egyszer csak valami imbolygó fényt pillantottak meg a lombok sűrűjében: méhrajszerűen aranyié derengést. A kutya szűkölve tekeredett a lába köré ismét. Hogy gyorsíthasson a léptein, kénytelen volt nem egyszer oldalba rúgni, de végül is belátta, hogy hiába iramodik, a sietésre ösztönző derengés mintegy bűvös tüneményként egyazon távolságban lebeg a szeme előtt. — Állj meg... Csak egy kicsit állj meg — suttogta —, hogy még egyszer olyan közelről láthassalak, aztán eliramodhatsz, vihet a lábad. . . Szép kis kutya vagy te is. A nyulakkal persze könnyen elbánsz, de ha egy szarvassal, egy. . . tüneménnyel állsz szemben, akkor inadba száll a bátorság — pirongatta a lába körül szűkölő társát. Hajnalodásig változatlanul tartani tudta a távolságot a derengő fény nyomában. S amikor egy álmából felvert madár felriadt fészkéről a fejük fölött, szemében különös látványt vitt magával: egy ember, meg egy kutya hasal lihegve a harmatos fűben, a fennsík tisztásán, melynek közepén forrás csobog, a peremén pedig koronás szarvas vesztegel, földet érintő, aranyló aganccsal. Az ember puskát szorongat a kezében, s mintha kérlelve suttogna valamit a tüneményes agancsos felé, aki minduntalan, szinte mega tál kodottan úgy forgatja a fejét, mintha agancsával védelmezné teste épségét. Az ember végül tó leereszti a puskát és a kutyáját bíztatgatja, hogy kerüljön a vad hátéba és terelje közelebb. De amint a kutya kúszni kezd a derékig érő fűben, a szarvas felkapja a fejét, szomorú pillantást vet a csobogó forrásra, mely fölött lepkeraj cikáz, megfordul és szemrebbenés alatt eltűnik-;a rengetegben. Felugrott és dühében meglendítette a puskáját: „Te gyáva féreg, te, szétzúzom azt a szü- kölő fejedet”. A kutya szemrehányással vegyes csodálkozással kushadt a fűben: „Mi van veled ma?!” S egy pillanat múlva a gazdája bűnbánóan simogatja a megszeppent jószágot: „Hiszen farkasokkal is hadakoztál, most meg félsz..., egy közönséges..., egy nem mindennapi szarvastól? No, csillapodj, s aztán gyerünk. Kerülj szépen elébe és fordítsd oldalvást felém. Ennyi az egész. Szarva legszebb villájából csinálok neked nyakörvet!”. Kortyoltak a forrás üdítő vízéből, gyönyörködtek egy darabig a lepkék csapkodó táncában, s aztán újult erővel eredtek az agancs nyomába... Három nap, három éjt űzték? — vagy még tovább tartott az eszelős hajsza? — az elvarázsolt játék, a csörte- tés, a megközelítés és távolodás, a fény és sötétség, az élet és halál szította láz csillapíthatatlan színjátéka?... Tölténye is fogytán. .. az utolsót a nagy pillanatra tartogatta... „Ha egész közelről kaphatom majd oldalba”, gondolta, miközben szomorúan nézett egy déli fennsíkról a - távolodó agancsos felé, „ezt nem pazarolhatom el, mert akkor nem lesz ékszer az asszonynak, mert ha ezt tó elpackázom, nem vagyok igazi vadász... Talán nem tó, mert az beéri a vadászat szenvedélyével, én meg... az aranyért üldözöm, hogy ékszert csináltassak az asszonynak...” De most már nemcsak az aranyláz fűtötte, ment, ment lankadatlanul, árkon-bokron, csörtetett kutyájával a fel- és eltűnő agancsos után... Tíz nap múltán találtak rá: egy gazos, köves, földdel behordott kőbánya mélyén, görcsösen markolta a fiatal cserfaágat, mint valamiféle agancsot, a cser valahonnan a- szakadék pereméről tépődhetett le vele gyökerestől, ahol a kutya csontvázára bukkantak a fülledt fűben. DUDÁS KÁLMÁN fordítása BART AI.IS JÁNOS: Messze vagyok Messze vagyok már, messze a főidtől, mégis érzem szíve dobbanását. Mint rég nem látott Kedves, hívnak a barázdák, szólnak az üvegtiszta légen át, mely a búcsúzó fecskék dalával van tele. Nézd a tájat — úgy fáj ez a roppant nagy szeptemberi kékség. A völgy oly halkan cseng, mint az üvegharang. A kertek lábja még méregzöld, de látod — a kukoricatáblák messze aránylanak. Érik a szilva, a dió is Bágyadt szeptember ölén sárgulnak a lombod Lágy fuvolahang rezg át a fák között, mint fájó szerelem. Sóhajt az őszi szél. mely szívem dobbanásával van teli. Ó, ősz, élet nagy ősze — hiába lépek, elérsz már engeme* A vér lassabban áramlik. A nyár saját tüzébe dűl, de a fürtökben a méz cukrosodik. Almok, világot átérő, szédítő álmc ne hagyjatok el! Remények és kedvek — lobogjatok! Szívemben ne csituljon el soha az ének! A tavaszi vad lángolások égig érők, de a halhatatlan őszi tüzek, mélyebbek, szebbem. — 75 esztendeje született Bartalis János, ismert romániai magyar költő, ebből az alkalom bői közöljük versét. Élnek a műemlékek Nálunk valóban élnek a műemlékek és hallatnak magukról. Ezekben a napokban talán legtöbbször a gyulai vár és a szombathelyi Iseum. Az előbbinek középkori, tömör téglafalai — hajdan Mátyás fia, Corvin János volt köztük a várúr, ma Madách színpadra írt hőse, Csák — a mind népszerűbb várjátékoknak adnak otthont; az utóbbi 1800 éves oszlopai között már készülődnek az Aida bemutatójára. De a hírsorolást folytathatnánk is: nemes muzsika néhány koncertje a Balaton melletti Kőröshegy ötszázéves, szép egyházában, Rippl-Rónai kiállítás a hajdani tihanyi apát vastag falu rezidenciájában, még Szeged egymagában maradt építészeti emléke, a Demeter torony is szolgál olykor — díszletül valamelyik szabadtéri előadáson. Mindez csupán néhány aktuális nyári példa a télen- nyáron érvényes szép törvényszerűségre, hogy nálunk élnek, működnek, közösséget szolgálnak, hasznot hajtanak a műemlékek. Szomorúan kevés építészeti emléket hagytak ránk épen, egészben a pusztító évszázadok. Románkori épületeinket a tatárdúlás, gazdag gótikánkat, pompás reneszánsz architektúránkat a török hóditó háborúk, barokk-klasszicista remekeinket a szabadságharc csatái, s egész építészettörténetünket a második világháború ritkította-rombolta; nálunk szinte minden nagy építészeti korszakot nagy háborús szakasz követett. Természetes hát, hogy amit sikerült eddig megőrizni — hegyvidéki várakat és várromokat, völgybe húzódó kolostorokat és városok régi palotáit — ma tovább őrizzük. Jobban, gondosabban mint bármikor, többet áldozva rá, mint korábban. Az országos műemléki szervek több várat építenek mostanában, mint várépítő királyunk, IV. Béla, — mondogatjuk tréfásan, ha a műemlékesek nem is építenek, csak restaurálnak, gondoznak, tudományosan és a történelemhez híven. Nem csupán önmagukért, nem múzeumi halott tárgyként keltik életre a vastag falak architektúráját, a leheletfinom kőfaragványok vékony rácsozatát, nem öncélú régészeti program tárja föl a mészréteg alatti freskókat és a vakolat alá rejtett faragott ajtókereteket. Minden műemléknek, minden újonnan restaurált, gondosan rendbe hozott műemléknek célt, feladatot találnak. A vastag falak közé könyvtár költözik, a kőfaragványok mögött múzeum rendezkedik be, a freskók műemlékbe telepített hangversenytermeket díszítenek és a malterból kifejtett faragott ajtókon át modern művelődési intézményekbe vezet az út. Országszerte, a gyöngyösi zeneiskolában és a győri múzeumban, a nagyvázsonyi vár öregtornyában és Esztergom több barokk palotájában rendre kultúránkat szolgáló intézmények dolgoznak. Szükségünk van az épületnek is értékes, helyiségnek is fontos helyrehozott •fncuem'tékekxe. E mindenképpen fontos gazdasági meggondolás mellett a műemlékek további sorsa is ezt a jó gyakorlatot diktálja. Mert ugyan milyen sorsra juthatna egy mégoly szeretetteljes gonddal restaurált, helyrehozott, megtisztított kastély, polgárház, vár, vagy kolostor, ha a nagyon tökéletes rendbe hozás után tiszteletből üresen hagynánk, gazda, feladat, élet nélkül? Egy ép, hatalmas épületet soha sem lehet úgy megőrizni elzártan, mint egy ötvösmunkát: ha kikapcsoljuk az életből, ismét halálra ítéljük. Míg ha értelmet, feladatot kap ismét — s ezzel együtt: gazdát — bekapcsolódik ismét az életbe, s éppúgy egyenrangú tagja egy épületegyüttesnek, mit fiatalabb társai. Ezért dolgoznak régóta okos előrelátással a műemlékvédők: már a restaurálás, a helyreállítás elején tudják többnyire, milyen feladatot szánnak a megújuló épületnek, s eszerint készítik gondos terveiket. Mert az öreg épületek új feladatai nagyon sokfélék, s nem is mindig kulturálisak. Van jó néhány köztük, amely továbbra is régi, évszázados feladatát teljesíti a restaurálás után: Pollák Mihály alkotása, a szekszárdi megyeháza most is megyei tanács, Buda török fürdői most is fürdözőket fogadnak a kupolák alatt, s a székesfehérvári városházán ma is a város vezetősége dolgozik, mint évszázadok óta. De vannak meglepően új feladatot kapó műemlékek is. A kőszegi várban, az egykori erődítmény falai között presszógép sistereg és fiatalok randevúznak. A tapolcai tavi malom vízkereke forog ugyan, de belülről vendég turisták hallgatják a vízcsobogást. Működik idegenforgalmi hivatal, dolgoznak népi iparművészek, szorgoskodnak emléktárgyakat kínáló kereskedők, sőt a mezőgazdasági tudományos kísérletet végző kutatók is a kastélyok és várak, paloták és műemlékházak falai között. Az új feladatot természetesen úgy kell megválasztani, hogy ne ártson az öreg falaknak, a régi értékeknek. Előírás szabályozza nálunk: úgy töltjük meg elevenséggel a műemlékeket, hogy használjanak, s ne belepusztuljanak a munkába. Azt akarjuk, éljenek még soká, segítsenek és szépséget nyújtsanak a múlt eleven és megelevenített, nagyszerű tanúi. r. gy. FÖLDESI JÁNOS: Altató Alszik a szellő alszik a rét alszik az erdő alszik az ég Alszik a madár, alszik a pók, alszik a kedves alszik a csók V.s_ik a szivem dSzik a (áj alszik a kín és semmi se fáj.
