Tolna Megyei Népújság, 1968. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-29 / 202. szám

Városközpont — Szekszárdon Szekszárd központjában most jármű nem köz­lekedik, gyalogos is nehezen jut át az útkeresz­teződésen. A mélyépítő munkások vették bir­tokba a város központját. Képünk közepén, alul a két KRESZ-tábla felesleges, de a képen lát­ható árok, gerenda, szádpalló zsaluzóanyag mind szükséges. Itt szokatlanul érdekes munkát végeznek. A központon kell átvezetni számos vezetéket. így például a legnagyobb munkát a csapadékcsatorna építése jelentette. Ismeretes ugyanis a szekszárdiak előtt, hogy a Béla térről a zápor milyen erővel zúdul le a városba, most majd a csatorna elkészülte után a föld alá kényszerítik a vizet. Itt építik az ivóvíz veze­tékeit — nyomó- és fogyasztóvezeték —, meg­felelő mennyiségben, mélységben helyezik el a kábeleket — telefon és áram —, a légvezetékek eltűnnék a központból. A tervek szerint a köz­lekedés meggyorsul majd, mert az út széles lesz, ugyanakkor a gyalogosok sem kényszerül­nek olyan kis helyen közlekedni, mint most: árkádosítják a képen látható épületet a kenyér- üzlettől az Óra- és Ékszerüzletig. — Az árká­dosítás a közponlépítés második része lesz. A központban folyó munkákat a nagyközön­ség szemmel kísérheti. Sajnos e munka nem látványos. Éppen a mélyépítőszakma az, mely nem tud látványos dolgokat produkálni, hisz legtöbb esetben az elvégzett munkát földdel ta­karják be. És talán ezért is tűnik lassúnak az itt folyó munka üteme. Pedig a csatornák beto­nozása sok munkát ad. A zsaluzatok elkészíté­se különleges feladat, hiszen több csatlakozó vezetékhez kell építeni, és ezért a deszka be­építése különös figyelmet kíván. Nem kisebb gond azonban a betoncső vázát képező deszka kiszedése sem. Érdekessége ennek a mélyépítésnek, hogy a legtöbb kitermelt földet el kell szállítani, hogy dolgozni tudjanak a munkások, majd pedig az elkészült csatorna betemetésére ismét ide kell szállítani. Nem olcsó dolog egy ilyen jelentős forgalmi csomópont földben lévő és föld feletti építése. Az építők eddig a program szerint végzik munkájukat.- Pj ­Fotó: Vesztergombi Paksi hagyományok A tizedik zászló A zászló egyelőre a paksi Vak Bottyán Gimnázium igaz­gatói irodájában várja, hogy a diákok megérkeztével méltó helyére kerüljön: a KIS Z­szoba falára, ahol már kilenc van belőle. Ebben az esztendőben het­ven paksi gimnazista lány je­lentkezett munkára a balaton- újhelyi önkéntes ifjúsági építő­táborba. Budapesti, dombóvá­ri és külföldi diákokból álló brigádokkal dolgoztak együtt, főként barackszedés volt a munkájuk. Ottjártunkkor ri­portot készítettünk róluk, — már akkor is szép eredmé­nyekkel dicsekedhettek, ők uralták a versenytábla „legelő­kelőbb” helyeit. A munka be­fejezése után került sor a vég­leges eredményhirdetésre, ahol a paksiakon kívül mások szin­te „szóhoz sem jutottak”, ök szerezték meg az első öt he­lyet, s csupán egyetlen olyan brigádjuk volt, amely nem ért el helyezést. Vajnai Jánosné tanárnő, aki a táborozás két hete alatt irányította a lányokat, azt mondja, nagyon nagyon izgul­tak, hogy sikerüljön megsze­rezni a KISZ Központi Bizott­ság vörös zászlaját, amely a legjobban szereplő középiskolát illeti. Nem volt könnyű, mert a budapesti lányokon kívül — akik inkább nyaralásnak fog­ták fel ottlétüket — mindegyik brigád ádáz harcot vívott a zászló megszerzéséért. Különö­sen a cseh lányok bizonyultak nehéz ellenfélnek, akik szeret­tek volna r külföldön szerzett — tehát kétszeresen értékes — zászlóval hazatérni. Persze a dombóvári középiskolásokat is fűtötte a becsvágy, így alapo­san meg kellett küzdeni azért, hogy végül is a paksi lányok birtokába kerüljön. Az érté­kelésnél nemcsak a munkában elért eredményeket vették fi­gyelembe: mérlegelték azt is, hogy az egyes csoportok meny­nyire vették ki részüket a kul­turális munkából, s természe­tesen a magatartás is számí­tott. A paksiaknak nem volt mindegy milyen eredménnyel térnek haza. A KISZ-szoba fa­lát díszítő kilenc zászló kilenc első helyezésről tanúskodik — eddig még nem volt olyan év, hogy másnak jutott volna a dicsőség. A sikersorozatot ők sem akarták volna megsza­kítani, be kellett bizonyítani: tudnak úgy dolgozni, mint elő­deik. A dicséret elsősorban azt a hetven lányt illeti, akik két he­tet Balatonújhelyen töltöttek a táborban. De a sikerhez hoz­zájárult az is, hogy a paksi kö­zépiskolásokkal Vajnai Jánosné személyében kísérő tanár is volt — aki irányította, buzdította, segítette őket a munkában. Egyébként is: általános ta­pasztalat az, hogy jobban, eredményesebben dolgoznak azok a középiskolás fiatalok, akiket elkísér iskolájuk egyik tanára. Kellemes meglepetés lesz a tizedik zászló azoknak a fia­taloknak, akik nem voltak nyá­ri építőtáborban, és majd csak az évnyitón tudják meg az eredményt. Ez az év minden­esetre jól kezdődik a paksi Vak Bottyán Gimnáziumban... (d. k. j.) Vannak dolgok A szülői szeretet és gondosko­dás megható példájáról hallot­tam. Egy terhes fiatalasszony, akinek az összes gyereke állami gondozásban van, bement a köz­ségi tanácshoz és felszólította a vezetőket: gondoskodjanak róla, hogy mire megszületik a leg­újabb gyerek, legyen hely szá­mára az állami nevelőintézetben. A hippikről beszélgetünk, a hosszú és gondozatlan hajról, va­jon megtetvesedik-e azoké, akik egyáltalán nem mossák. Egyik ismerősöm mondja, egy kitűnő fickónak a haját géppel nem is tudták levágni a rendőrségen, mert olyan koszos volt, hogy nem fogta a nyírógép. Csak olló­val boldogultak. A vita egyik résztvevőjének vé­leménye szerint az ilyen haj nem tetvesedik meg. mert kedvezőtle­nek a viszonyok. Nem tud benne mozogni a tetű. Utcai beszélgetés egy kisfiú és a nagymama között. — Mami, nagyon kövér vagy. Ne egyél sokat, mert majd nem férsz be a házba! — Én kövér vagyok? Az anyád kövér. Az nem fér be lassan a házba. * Zacskóba^ kérem a kenyeret, hogy amikor majd megfogja a pénztárosnő és kiemeli a mű­anyagkosárból, ne érjen hozzá a — bocsánat! — pénztől piszkos kezével. A kenyér vége azonban kissé kiáll a zacskóból. Nem baj, gondolom, nyilvánvalóan nem ett fogja majd meg, hanem a zacs­kót. Tévedtem. Belemarkol a kiálló kenyérvégbe, szinte belemélyed­nek az ujjai. Ügyesen túljárt az eszemen. G. J. Népújság 4 Gaines feljegyezte a nevet és a címet. Mahoney köz­ben idegesen fészkelődött, izgett-mozgott a széken, mint akinek még van valami mondanivalója. Gaines felpillantott. — Nos? — bíztatta a fiatalembert. — Mondja el, ha még nyomja valami a szívét. — Feltéve, hogy az általam közölt adatok alapján a rendőrség kideríti a tetteseket, számíthatok-e a kitűzött jutalomra? — Ennek eldöntése nem tartozik a mi hatáskörünkbe Mr. Casanova — válaszolta Gaines. Ebben a pillanatban visszatért a rendőr egy nyaláb tehergépkocsi-prospektussal. Mahoney tüzetesen megnézte mindegyiket, és kiválasztott egyet közülük. — Ha emlékezetem nem csal, éppen ilyen volt — mondta. ^ A prospektus egy 1949. évi F—3 típusú Ford teher­autó képét és adatait tartalmazta. — 100 — Gaines nagy buzgalommal vetette magát az új nyom­ra, az egyetlenre, ami abban a pillanatban eredménnyel kecsegtetett. Negyed órával Mahoney kihallgatása után íróasztalán volt a legutóbbi hetek alatt ellopott tehergép­kocsik listája. Kettő közülük olyan típusu volt, amilyet az egyetemi hallgató a rablás idején a Brink’s Express Company bankház hátsó frontja előtt látott. Csakhogy fél órán belül az is kiderült, hogy mindkét ellopott kocsi még a bankrablás előtt megkerült. Még ugyanaznap este Gaines megkapta a Bostonban és Massachusetts államban regisztrált, 1949. évi F—3 típusú tehergépkocsik jegyzékét. Ezeknek az adatoknak a lenyo- mozása több mint egy hétig tartott. Kiderült ugyan, hogy az egyik kocsi vezetője egy lapkiadó cég alkalmazottja, a bankrablás estéjén feketefuvart vállalt, de bebizonyosult, hogy egy barátjának bútorát szállította, s nem a bankból rablott milliós zsákmányt. Némivel több szerencsével követte ezt a nyomot az FBI Bostonba rendelt különítménye. Nyomozói megálla­pították, hogy az egyetlen tehergépkocsit, ami a nyomozás szempontjából számításba jöhet 1949. december 6-án lop­ták el egy autónagykereskedő garázsából. Az 1949. évi F—3 típusú, kékes szürke színű, zöld ponyvával borított Ford tehergépkocsit a kereskedő bemutató kocsiként hasz­nálta, ezért nem volt regisztrálva s ezért nem szerepelt az ellopott tehergépkocsik rendőrségi nyilvántartási jegy­zékében. Széles körű nyomozás indult meg a tehergépkocsi meglelésére, de hosszú ideig eredménytelen maradt. Ötvenöt nappal a bankrablás után, 1950. március 13-án bizonyos John Cassidy érdekes leletre bukkant. John Cassidy Stoughtonban, Boston egyik elővárosában — 101 — lévő telkén ócskavastelepet és autótemetőt tartott fenn. Azzal foglalkozott, hogy a kiselejtezett, forgalomból ki­vont gépkocsikból kiszerelte a még használható alkat­részeket. 1950. március 13-án reggel Cassidy szokása szerint bejárta telepét, s nagy meglepetésére egy félreeső helyen egy halom fényes, új fémdarabra bukkant. Rögtön megállapította, hogy a fémdarabok egy teher­gépkocsi részei, s a gépkocsit .valaki hegesztő készülékkel, gondosan kis darabokra vágta. Elgondolkozott a szokatlan leleten. Kinek lehet érdeke, hogy egy nyilván új tehergépkocsit az autótemetőbe vi­gyen, méghozzá alkatrészeit apró darabokra vágva? A gyanús leletet jelentette a helyi rendőrségen. Mivel Stoughtonban másnap polgármestert választottak, s a vá­lasztás teljesen lefoglalta a rendőrséget, hazaküldték Cassidyt azzal az ígérettel, hogy a választások után a rendőrség azonnal eljár az ügyben. Egy bostoni lap riportere azonban tudomást szerzett a dologról. Kirobogott az ócskavastelepre, meginterjúvol­ta Cassidyt és jelentette az esetet lapjának. A szerkesz­tőségből felhívták Edward Powerst, az FBI-különítmény főnökét, s még aznap délután a nyomozók felügyelete alatt munkások tehergépkocsira rakták a gyanús fémdarabokat és az FBI műszaki vizsgáló intézetébe szállították. Kínos, keserves, fáradságos munkával összeillesztették a 96 darabot. A türelem játéknak megvolt az eredménye: egy 1949. évi F—3 típusú Ford teherautó. Aki a jármű­vet feldarabolta, a legnagyobb gonddal járt el ugyan, és eltüntetett a motorról és az alvázról minden számot és más jelzést, egy csekélységről azonban megfeledkezett: a motorház fedelének belső részén megmaradt az autóke­reskedő cégjelzése, ugyanazé az autókereskedőé, akitől 1949. december 6-án ellopták bemutatásra használt teher­gépkocsiját. — 102 — 1968. augusztus 29.

Next

/
Oldalképek
Tartalom