Tolna Megyei Népújság, 1968. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-27 / 200. szám

A mucsai kém Romorantin szemre való kis­város a Sauldre folyó mentén, a soilognei erdőség szélén. Sok ha­sonló kisváros van Francia- országban, s csak a jó ég, no meg esetleg néhány különleges­ségekkel foglalkozó nyelvész mondhatná meg, miért lett Ro- morantin a provincializmus, a jelentéktelenség jelképe. A fran­ciák úgy 'emlegetik ennek a kis­városnak a nevét, mint mi Mu- csáét. A Le Canard Enchainé „a romorantini kémnek" nevezte el Philippe Thiraud de Vosjoli-t. Mán lapok — elsősorban az ame­rikai Life és az angol Sunday Times, amelyek emlékiratait kö­zölték, — viszont mindent meg­tettek, hogy bebizonyítsák: de Vosjoli egyáltalán nem ,,mucsai" figura, hanem a jelenkori hír­szerzés történetének egyik leg­jelentősebb alakja... Kettős ügynök A de Vosjoli-ügy — ha egyál­talán ügynek lehet nevezni —, előzményei 1963. őszére nyúlpak vissza. Akkor kapta a francia titkosszolgálat egyik, Ameriká­ban dolgozó tagja azt az utasí­tást. hogy azonnal térjen visz- sza Párizsba. Az illető ügynök útlevelében az előkelőén hangzó Philippe Thiraud de Vosjoli név állt, de a francia titkosszolgálat, a SDECE kartotékaiban eredeti nevén, a kevésbé nemesen csen­gő Thyraud néven tartották nyil­ván. Eredetileg azért küldték az Egyesült Államokba, hogy a C1A és a francia titkosszolgálat egyik összekötőiéként működjek. Abban az időben nyílt titoknak számított, hogy a SDECE nerrj kevés megbízottja egyben a CIA ügynöke is. De Vosjoli úr azon­ban kissé túllépte a hallgatóla­gosan engedélyezett kereteket. Saját főnökeinek Párizsba /épp­úgy jelentett, mint a CIA embe­reinek Longley-ba. így hát haza­rendelték, de ő jobbnak látta, ha az Egyesült Államokban marad. Amikor de Vosjoli úr a Szajna partja helyett a tengerentúlt vá­lasztotta, megjelent Leon Uris Topáz című regénye. A szerző új könyvét nagy várakozás előzte meg, húszén előző műve az Exo­dus világszerte bestseller lett. Uris ezúttal is avatott kézzel keresett témát. Abban az idő­ben tudta meg a Nyugat, hogy „Kim” Philby, aki egy időben az Intelligence Service szovjetelle- nés ügyekkel foglalkozó osztá­lyát vezette, majd az angol tit­kosszolgálat és a CIA összekötő­iéként működött Washingtonban, három évtizedig a szovjet el­hárítás számára dolgozott. Az eset érthetően nagy port vert fel, s megindította León Uris fan­táziáját is. S mivél abban az időben történt, hogy De Gaulle tábornok igyekezett magát ön­állósítani az Egyesült Államok gyámkodásától, Uris francia kör­nyezetbe helyezte az általa ki­Tolna megyei Növényvédő Állomás azonnali belépéssel felvesz 2 Fő MEZŐGAZDASÁGI GÉPSZERELŐT (hegesztői vizsgával rendel­kezők előnyben) és 1 FŐ AUTÓVILLAMOSSÁGI SZERELŐT. Jelentkezés az állomás igaz­gatójánál Fácánkerten. (279) agyait szovjet szuperkémet. A Topáz, a szovjet hírszerzés tit­kos hálózatának fedőneve, amely beférkőzik a francia ál­lamfő legbizalmasabb környeze­tébe, s ott a vörösök érdekei szerint irányítja a dolgokat. A nagy leleplezés Az egyébként gyakorlott szer­ző új könyve azonban nem si­került úgy, mint az előző. Fran­ciára például még le sem for­dították, s évekig nem jutott senkinek eszébe az sem, hogy az érdektelenség mögött bizonyos érdekességeket sejtsen, öt esz­tendővel később aztán megjelent a színen a már elfeledett de Vosjoli. Először Amerikában, az­tán angol és német lapokban egymás után jelentek meg nyi­latkozatai: a Topáz megtörtént, valóságos eseményeket dolgoz fel, az anyagot ő adta hozzá Leon Urtenak, egyébként pedig — ígérte —, nemsokára szen­zációs leleplezésekkel szolgál majd. Es az egykori SDECE-ügynök valóra is váltotta ígéretét. A Life és a Sunday Times hasáb­jain közölt emlékirataiban elő­ször a saját páratlan érdemeit bizonygatja. Azt állítja például, hogy főszerepet vitt az indokínai háborúban, s a kubai válság ide­jén. Ö volt az, aki — minden nyugati ügynököt felülmúlva —, pontos információkkal látta el Párizst, a Kubában elhelyezett szovjet támadófegyverekről. Mindez azonban csak beveze­tés ahhoz, ami de Vosjoli mon­danivalójának tulajdonképpeni lényege és „szenzációja”. Azt állítja ugyanis, hogy az ameri­kai titkosszolgálatnak már 1961- ben cáfolhatatlan bizonyítékai vóltak a De Gaulle közvetlen környezetében működő, rendkí­vül befolyásos szovjet ügynök­ről, ezeket a franciák rendelke­zésére is bocsátották, de az il­lető még ma is bírja a tábornok bizalmát. Francia részről elsőként a Le Canard Enchainé reagált. A „le­láncolt kacsa” a maga szokott csipkelődő stílusában kacsának bélyegezte az egészet, s meg­jegyezte, hogy de Vosjoli úr az általa meg nem nevezett szovjet ,jszupt-r ügynöknek”, Jacques Foc- cart-ot tartja, aki hivatalosan az „afrikai és madagaszkári ügyek főtitkára” tisztét tölti be, s De Gaulle bizalmasai közé tartozik. A Le Monde szintén ironikus hangot ütött meg. Azt írta: „Egy bombát ígértek meg nekünk, s kiderült, hogy bűzbombával van dolgunk”. Maga De Gaulle „ab­szurdnak és teljesen nevetséges­nek” nevezte de Vosjoli állítá­sait. Azon a napon, amikor de Vosjoli „leleplezései” megjelen­tek a Sunday Timesban, a fran­cia televízió kétszer is módot talált rá, hogy teljes névvel és címmel megemlítse Jacques Foc- cart-ot. De Vosjoli sietett nyi­latkozni, hogy ő nem Foccartra gondolt. És, hogy kire? Erről hallgat az egykori kettős ügynök. Miért dühös a CIA ? A de Vosjoli-ügy gyorsan a visszájára fordult. Az természe­tes, hogy a SDECE-nek már ré­gen megszűnt minden kapcsolata engedetlen tisztviselőjével, de vajon megszűnt-e a CIA-nak, amelyhez sokkal hűségesebbnek bizonyult? A feltételezések sze­rint de Vosjoli a CIA jóváha­gyásával fsa nem éppen «fásí­tására igyekezett botrányt ka­varni. Tény, hogy de Vosjolinak és a CIA-nak egyaránt van oka rá, hogy a franciákkal szemben bosszút lihegjen. De Vosjoli azért, mert felelősségre akarták vonni — enyhén szólva — ha­nyag munkájáért, a CIA-nak pe­dig, mert de Vosjolin kívül má­sok is póruljártak azon SDECE- emberek közül, akik nem vetet­ték meg a dollárt. De Gaulle 1965-ben adott megbízást Foc- cartnak, hogy tisztítsa meg a SDECE-t a CIA ügynökeitől. Egy esztendővel később pedig, amikor a Ben Barka ügyben olyan gyalázatos szerepet ját­szottak a SDECE ügynökei, a tisztogatás meggyorsult. Foc- cart, aki azóta valamennyi fran­cia ügynök főnöke, alapos mun­kát végzett. Akármennyire is fáj a CIA-nak, a francia titkos- szolgálat megszűnt a Longley-i urak párizsi fiókja lenni... Azokban a gyanúsításokban, amelyek Jacques Foceartról még mindig fel-felröppennek, nagy szerepet játszik, hogy Foccartot eredetileg Kochnak hívták. Foc- cart úgy nyilatkozott, hogy mai nevét az illegalitásban, mint fe­dőnevet vette fel, s aztán enge­déllyel megtartotta. A CIA ál­tal gyűlölt De Gaulle-bizalmas ugyanis nagy szerepet játszott a német megszállók elleni francia ellenállási mozgalomban. A Tek­nősbéka nevű ellenállási cso­port, amelyben Foccart tevé­kenykedett, a hitleristák kezé­re jutott, de neki sikerült elme­nekülnie. Szerencsésen eljutott Londonba, ahol De Gaulle mel­lett szolgált, mint ezredes. A háború után a tábornokkal együtt tért vissza Franciaország­ba, majd amikor De Gaulle visszavonult a politikától, ő is szakított a közéleti szerepléssel. A tábornokkal tért vissza a köz­életbe, s bár a nyilvánosság előtt viszonylag ritkán szerepel, annál befolyásosabb embernek tartják. Az ellene irányított gyanúsítás annyira képtelennek bizonyult, hogy de Vosjoli sie­tett cáfolni, hogy rá gondolt volna. A Sunday Times pedig — talán azért, hogy az emlék­irat-szerzőnek kifizetett búsás honoráriumból mentse, ami menthető — sietette hozzátenni, hogy a titkos szovjet ügynök a francia kormány tagja. De Vosjoli hitelét egyébként is alaposan megtépázta, hogy mindaz, amit magáról állított, enyhén szólva túlzásnak bizo­nyult. Közölték, szó sincs arról, hogy de Vosjoli az indokínai háború idején fontos szerepet játszott volna; egyszerű futár­ként tevékenykedett egy alka­lommal. Ami pedig a kubai vál­ság idején játszott szerepét il­leti, a nagy leleplező a légelhá­rító rakétákat stratégiai raké­táknak nézte, s — biztos ami biztos alapon — először a CIA- nak adott jelentést róluk, s csak jóval később alkalmazójá­nak, a francia titkosszolgálat­nak. Ezzel szemben bőségesen ellátta anyaggal az amerikaiakat különböző franci? diplomaták magánéletéről, szerelmi ügyei­ről, esetleges adósságairól. A „mucsai kém”, de Vosjoli koholmányai a „francia Philby- ről” túlságosan átlátszóak. Ami pedig Leon Uris Topáz című regényét illeti, még mindig nem jelent meg francia nyelven. A szerző jó ízlését dicséri, hogy — jóllehet bizonyos értelemben könyve reklámjáról is szó van, — mindmáig kívül tartotta ma­gát az ügyön. Márpedig abban ő lenne a koronatanú, hogy va­lóban de Vosjoli információi alapján született-e a Topáz. PINTÉR ISTVÁN Népújság 4 1968. augusztus 27. KJ iraüiEEsESaí Átment a fürdőszobába, s a csap alá tette a fejét. A hideg víztől kitisztultak gondolatai. Most már vissza tudott emlékezni az előző estére, legalábbis addig a pillanatig, amikor a nő szőke haja az arcához ért. Eszébe jutott, hogy megkérdezte a nő nevét, azaitán ő is bemutatkozott, s a nő a foglalkozása felől érdeklődött. — De mj történt azután? — kérdezte magától, s a kér­désre nem tudott válaszolni. Hirtelen lúdbőrös lett a háta. Nem a hideg víztől, ha­nem attól a gondolattól, hogy részegségében esetleg kife­csegett valamit. Sejti-e a nő, hogy az ő keze is benne van a Brink’s bankház kirablásában? — Biztosan kifecsegbem valamit, s most zsarolni akar! Gondolatmenetében erre a megállapításra jutott, s ekkor felkacagott. — Mondhatom, éppen jó helyen akar zsarolni! Belő­lem akar pénzt Msajtolni, akinek rongyos kétezer dollár­ral szúrták ki a szemét! Legfeljebb ennyit kaphat tőlem... Ha megelégszik vele .. — 94 — Szeme alattomosan csillogott, amikor Helen Pokus egy tálcán behozta a gőzölgőén forró kávét. — Ha sokat iszom, rendszerint ostobaságokat fecsegek — mondta szeme sarkából figyelve a nőt! — Az éjszaka is mondtam valamit? — Helen egy pillanatig gondolkozott, azután kerte&és nélkül megmondta: — Mondott egyet s mást, amiből arra következtethetek, hogy részt vett a Brink’s bankház kirablásában. O'Keefe megrezzent. Ilyen nyílt válaszra nem számított. Ezek után mi a szándéka, mennyit akar? — Huszonkét dollár övén centet. — Ne tréfálkozzon — förmedt rá nyersen. — Tréfán kívül — válaszolta Helen mosolyogva. — Nem emlékszik? Tegnap este nem egyenlítette ki a szám­láját. Tizenöt whisky az pontosan, huszonkét és fél dollár. Mivel a gengszter erre nem válaszolt, hozzáfűzte: — Egyébként, ha a rendőrséget érdekelni fogja, Hogy hol tartózkodott tegnapelőtt délután, öt és este kilenc óra között, mondja egészen nyugodtan és , bátran, hogy délután öttől fél kilencig nálam volt, a lakásomon, s fél kilenckor elkísért a bárba, mert munkaidőm este kilenckor kezdődik. * Negyvennyolc óra telt el a rablótámadás óta. Wilson főbiztos rezignáltan így szólt Gaines biztoshoz: — Az első menetben alulmaradtunk. Most már csak a szerencsés véletlenben reménykedhetünk. Addigra összesen 197 személyt hallgattak M jegyző­könyvileg. Az öt rendőrségi gyorsíró közül kettő kidőlt. A tanúvallomásokról felvett jegyzőkönyvek 1100 gépelt oldalt tettek M. A következő hónapokban még 3500 oldal jött hozzá, — csupa értéktelen papiros. — 95 — Persze, voltak reménnyel kecsegtető nyomok és val­lomások is. Egy napon Jack Mahoney egyetemi hallgató jelentke­zett Fred Gain«? hivatalában, azzal, hogy fontos vallomást kíván tenni. — Biztos úr, kezeskedik-e a legszigorúbb titoktartásért? Kezeskedik-e azért, hogy a sajtó nem fog értesülni arról, amit mondok? — kérdezte zavartan hebegve. Gaines füttyenbeni akart, de az utolsó pillanatban meg­gondolta magát. Besúgó! — volt az első gondolata, de men­ten revideálta véleményét: a becsületes arc, a kifogástalan modor ne.Ti vallott besúgóra. — Oké — válaszolta. — ígérem, hogy köztünk marad minden, ami itt elhangzik. Mahoney zavartan izgett-mozsgott a helyén. — Nos, mi az a fontos, amit közölni akar? — bíztatta a rendőrbiztos. A fiatalember sokat mondó pillantást vetett a helyi­ség másik végében ülő gyorsíróra. — Szeretném, hogy vallomásomról ne készüljön jegyző­könyv. Gainesnék már-már az idegeire ment a félénk, óvatos egyetemista. — Mondtam már, hogy ebből a helyiségből nem kerül olyasmi a nyilvánosság elé, ami veszélybe hozhatná, ami­ből baja származhat. — Nem félelemből ragaszkodom ehhez, más okom van rá. — Ne kerteljen olyan sokáig, mondja el, ha van mit — szólt rá Gaines türelmetlenül. — Vagy négyszemközt teszem meg vallomásomat, vagy egyáltalán nem mondok semmit — válaszolta Mahoney konokul. Gaines kiküldte a gyorsírót. — 96 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom