Tolna Megyei Népújság, 1968. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-19 / 195. szám

„Nagyon sok önszerezte tudományos műveltséggel bírt1 nyelvismeretei i. Petőfit úgy látszik még mindig védeni kell a tanulatlanság vád­ja ellen. Midőn Petőfiről írt könyvem (Az üstökös csóvája) megjelent, s benne a költőnek Tyroler József rézmetszőhöz in­tézett, tréfásan-rossz németséggel fogalmazott levele, a könyv egyik igen művelt olvasója kétségbe vonta, hogy Petőfi készakarva írt volna hibásan németül —, bizonyára a félbemaradt diák, az élbocsájtott baka és a pálya­tévesztett vándorszínész képzetei lebegtek szeme előtt. A Natur- burschról szóló legendát már a kortársak cáfolták, Ferenczi Zoltán gyökeresen kigyomlálta, s pontosan beszámolt a költő ta­nulmányairól, olvasottságáról; fölösleges volna ismételni mind­ezt. De nyelvismereteit az élet­rajzok általában csak futólag említik, holott érdekes közlések és dokumentumok maradtak fenn róluk. Az igazság az, hogy »stößt érdekelték a nyelvek, merném állítani, nyelvtehetség volt. Leveleiben szeret filológiai bakugrásokat, tréfákat művelni, s Tyrolernek írt levelében is lát­szik, hogy nyelvparódiának ké­szült, a konyha-németséget figu­rázza ki; valószínűleg ezen a hangon szokott enyelegni a de­rék cipszer acélmetszővel. (Árva megyéből származott, ő metszet­te acélba a Kossuth-bankókat, s börtönben is ült emiatt). A kortársak közül hadd idéz­zem elsőnek Jókait: „Meg kell jegyeznem — írja —, miszerint általában mindazok, kik Petőfit műveletlen naturalistának tar­tották, mint ő saját maga, midőn ezt írja: »a természetnek tövises vadvirága vagyok én«, nagyon csalatkoznak. Petőfi nagyon sok önszerezte tudományos művelt­séggel bírt; az angol, francia, né­met és latin irodalom remekeit nagyobb részt eredetiben olvasá, a külföld hirhedett műbíráit igen jól ismerte, franciául, angolul, németül tökéletesen beszélt, utóbbi években a spanyol nyel­vet is elsajátító; csakhogy mind­ezekkel nem szokott dicsekedni, sőt szerette magát tudatlan em­bernek mutatni. Könyvtára egy volt a legszebbek közül, melyben Byron, Shakespeare, Béranger, Hugo, Heine, Lamartine, Schil­ler (Goethét nem állhatta), Shel­ley pazar kötéseik által kitűn­tek”. Jókait gyakran elragadja a képzelete, de amit ezúttal mond, hiteles, kivéve Petőfi spa­nyol nyelvtudását: erről tudtom­mal egyetlen konkrét adat ma­radt fenn: volt egy spanyol nyelvtana. Petőfi másik nagy barátja Egressy Gábor volt, korának legkiválóbb drámai színésze; egy ideig egy födél alatt, a Mar- czibányi-féle házban laktak, s Egresisy 'fia, Ákos, így emléke­zik erről: „E házban lakott, szomszédságunkban, a második emeleten egy ideig Petőfi egy kis bérszobában. Ajtaja mindig zárva volt, ha írt, vagy tanult Pedig ő folyvást tanult és írt, éjjel, nappal. Költeményei meg­írása mellett az időben tanulta Timár Máté: Szárazvillám a francia és angoi nyelvet, ol­vasta az atyámtól kért forradal­mi könyveket; nagy előszeretet­tel tanulmányozta Shakespeare-t, kinek műveit atyám az időben honosította meg színpadunkon, a fordítók munkájában osztozva Döbren tei vei, Kazinczyval, Pető­fivel. Ez utóbbit leginkább ,Co- riolanus’ fordítására sarkallta melynek főszerepét, az atyám átdolgozása szerint, csaknem szó­ról szóra meghagyta”. (Ez is ér­dekes adat, ha Egressy Ákos hí­vén emlékezik; ti. emlékeit 77 éves korában írta). Ami már most a német nyel­vet illeti, Petőfi pesti és aszódi iskolaévei alatt folyékonyan megtanulta; Aszódon németnyel­vű grammatikából ismerkedett meg a francia nyelvvel, Selme- cen és Pápán az önképző kör-* ben már fordított Heinéből és Mathissonból. Sőt fennmaradt egy „hibátlan” német fogalma­zása is: önéletrajza, melyet a bajai származású német költő. Beck Károly számára írt 1346- ban (hasonmását többek közt a „Festi Napló” Petőfi Albuma közölte 1907-ben). A latint tökéletesen elsajátítot­ta, szintén már diákévei alatt, hiszen némely tárgy előadási nyelve a latin volt (a felelésé is): Selmecen latinul verselt, -Hora- tiust kívülről tudta, kis gyémánt­kiadását állandóan magánál hor­dozta. Másik kedves költője Ovi­dius volt, már Aszódon, tanárá­nak, Korennek nagy rosszallásá­ra — ugyanis az Ars amatoriát (A szerelem művészeté)-t olvasta titokban. — Midőn tizenhat éves korában Ostfiasszonyfára került, nagybátyja, Salkovics Péter ezt írta róla családjának: „Kár vol­na elvonni őt az iskolától, mert kitűnő eszű gyerek. beszél németül, a latin classicusokat úgy érti, mint a magyar írókat, csi­nosan rajzol, írása kitűnő szép, zongoráz egy keveset és verseket is csinál.” — Or lay Petrich So­ma, Petőfi rokona, iskolatársa és barátja, ugyanebből az időből a következőket jegyezte fel: „Ez időben még nem volt ritka oly régibb nevelésű egyén, ki a la­tin nyelvet egész könnyűséggel beszélte és a klasszikusokban gyönyörködött. Egy ilyen vén írnoka volt nagybátyámnak is (Salkovicsnak). Ez Ovidiust ma­gasztalta, Petőfit pedig Horatius lelkesítette, kinek egy kiadását, mely jelenleg az én birtokom­ban van, mindig zsebében hord­ta. A két klasszikus előnyei fö­lött gyakran heves vitába bonyo­lódtak.” — Horatius szeretete sorsába is belejátszott, éspedig szerencsésen, Sass István szerint: „Élete forduló pontját az a Hora­tius képezte, melyet egy pár fü­zet Ossiánnal a csákójába gyö­möszölt, s melyet montur-vizitáló kapitánya észrevett. Ez a jólelkű kapitány — sajnálom, hogy a ne­vét nem tudom — pártfogásába vette — szupervizitációra aján­lotta, és mint gyönge szervezetű — bakanyelven kiszuperáltatott.” Thallóczy Lajos történetíró a pesti 1849—1851. évi törvényszéki iratok közt meglelte Petőfi köny­veinek egy jegyzékét, mely ak­kor készült, midőn az osztrák kormányzat elkobozta az írók könyvgyű a menyeit. A hivatalos jegyzék (Verzeichnis der Pető fischerj Bücher) 175 címet sorol fel (ez már csak maradványa volt Petőfi könyvtárának), kö zülük magyar nyelvű 84, német 48, francia 29, angol 10, latin tehát több az idegen, mint a ma­gyar. Hadd említsem, hogy Sha kespeare és Byron összes művei német kiadásban is megvoltak Petőfinek, csakúgy mint Arany­nak: ezeket segédkönyvül hasz­nálták saját fordításaikhoz./ — Egyelőre ennyit Petőfi nyelvis méreteiről; angol és egyéb nyelv adásáról majd más alkalommal. VÁRKONYI NÁNDOR Az emberfia születése percétől csém! Az ajtóig hajlong. Furcsa összenő a nevével. Kölcsönösen fergeteg az, amelyik ennyire aláz­kifejezik egymást, mint a virágot kodik! az illata, a paprikát az ereje. intézem a dolgom, megebéde- Nem vetkezheti le, s ha szabadul- a kisvendéglőben, s pohár ni szeretne tőle, abból furcsa félre- sörre a tanácstitkár is mellém siklás sikeredhet, ahogy ez a telepedik. Szóba hozom neki Bur- fancsali kis történet is számot ad lyákot, akihez az ő Fergeteghy- r°la • • • jük annyira hasonlít, s majd fel­A múltkoriban az egyik nagy, löki az asztalt, akkorát kacag, alföldi községben jártam, s mert Alig tudja abbahagyni, a szakáll az aszályban is legény- — ö az — kacag —, valaha kedik, figárót kerestem, mielőtt a Burlyák, most Fergeteghy, de egy tennivalómhoz fogtam volna. Sé- hete fergeteges is. Tegnapelőtt táltam a főutcán, felidéztem va- este a KIOSZ Kadarka asztaltár- lamikori emlékeimet, s mert el- sasága diplomát is adott neki bújdostak előlem, hasonlatot ke- r(jia restem az azóta esett változások kifejezésére. Olyanok ezek a je­lenbeszakadt alföldi települések, mint a sokszoknyás asszonyok, ha nylonharisnyát húznak a sok ráncú népviselet alá, s kala­pot tesznek a fejükre kendő he­lyett. A presszó, a törpevízmű alumíniumgolyóbisa, a sok-sok új ház egyforma típusterve, a temér- zá, hogy kikerekedjen a Burlyák­dek tévéantenna, a bejáróutakon parkírozó gépkocsi már a váro­siasodás bizonysága, úgyszintén a szuperminis, zarándoksörényű fiatal is, viszont a tehénbőgés, a trágyadombok illanó ammóniákja, a szalmakazal, a fogyatkozó nád­tetős hajlékok néhány utolsó mo­hikánja hagyományosan falusi, s á néplélek is útban van innen — oda. Néha groteszkül, mint a krumplicsősz fején a cilinder. . , „ . , _ Lám, itt a borbélyműhely fölött datat.^ Nem ^vagy te ember,^^er­is ott fityeg a zöldrozsdás réz­— Ha ezt tudom, nagyobb res- pektussal kezelem. Miért tüntet­ték ki? Már fuldoklik a kacagástól. — Mert leterítette a Szárazvil­lámot! Két-két pohár sör kellett hoz­Fergeteghy Ferenc fergetegessé változásának históriája ... Negyvenöt márciusában a vitéz­ség reményében valahol Sopron körül nevet magyarosított Bur­lyák, s hadizsákmányként húsos- bögyes frizőrnőt hozott haza, aki Fergeteghyné Száraz Vilma név­re váltotta ki az ipart. S hogy a fergeteg ne járjon egyedül, ez­után a szárazvillám nyergelte a tányér, dé a cégtábla helyett gör­bített neonbetűk újdonsága: FER­GETEGHY FERENC, úri és hölgyfodrász. Bizonyára a mestere is ilyen félúti ember lehet — gondolom s mire habot ver az arcomon, bebizonyosodik, hogy valóban az. Csupa hajlongás: Kérném tiszte­lettel, tisztelt uram, elvtársam, vagy nem tudom hogyan tisztel­jem. Tikkadozunk, tikkadozunk? Már elnézést kérek, én úgy vélem az esőfelhőket az atomrobbantá­sok űzik el felőlünk! Mire a félarcom levedli a sző­rét, bizonyosnak érzem, hogy ez­zel a magló-sovány emberkével már találkoztam valahol, ha fer­geteges neve nem is mond sem­mit. De hol is? Az obsitostarisz­nyában, néhai katonaidőm alatt, ö volt a zászlóalj-borbély, csak­hogy akkor még Burlyák Ferenc­nek hívták, ami szintén valami rát. Sőt az emancipálásán törték fergeteget jelent oroszul. Kívül- a fejüket. Még Bocaccio Deká­ról tudta a hadijelentéseket, s bár meronját is elolvasták, hogy fér- sohasem szagolt puskaport, a visz- fiüi rangjába visszasegíthessék, szavonuláskor négy medália fi- mégsem a bölcs olasz adta az tyegett a mellén. Ö az, ha a ötletet, hanem Székács Simon, az fene fenét eszik is! S már újra ács, akivel valaha együtt farics- hajlong: Kész vagyok tisztelettel! kálta az inasiskola padjait Bur- Nem húzott a kés? Nem, köszö- lyák. S mindennek alig egy hete. nőm! Legyen máskor is szeren- A kacagó tanácstitkár itt már geteghy — prüszkölt az urára —, inkább csak Burlyák. Minden éj­jel horkolsz a mennybemenetel helyett, de bezzeg száraz a gigád! Most is hiányzik a koszorús bög­réből négy forint! Hová tetted? Addig nincs vacsora, míg meg nem mondod! Megittad a bará­taiddal? Úgy! Levonom a napi tíz „Kossuth”-od árából! Szegény Fergeteghy több mint két évtize­dig tűrte a Szárazvillám csapá­sait, pedig az iparostisztesség ugyan csiklandozta. Egy-két fröccs a jóbarátokkal, ultiparti krajcáros alapon, biliárdjátszma zsíros viccekkel fűszerezve! Nem volt ő potyás soha, és íme tíz­filléresekből guberálta a fröccs- revalót, szende mosollyal nyug­tázta a potyát. Sőt otthon a pin­cében is Szárazvillám fejtette le a saját-termésűt, és a kulcsot a köténymadzagján hordta. Még az volt a szerencse, hogy a régi cim­borák inkább sajnálták, mint megvetették a hajdani ivócimbo­PÄL JÖZSEF: Mi marad? Mi marad annyi önkínzás után? — Elég volt, nem is csűröm-tekerem tovább, hanem kimondom kereken, a közöny az, mi nyakörv a kutyán: spárgát rá, s ciháinak vele. Az ám, barátaim, kis mocskos tereken, betonutakon, kristályereken menni végig, és megkötve, sután. '7. bánt és az, hogy nem mint fürge róka, ■a erdőn kemény vascsapdába lép, ' ágja lábát, ezt a kötelet m rághatom át. Csak mint egy anyóka. • -k már nincs Ínyén foga se ép, voghatom: — fiú, mi lesz veled? olyan élethűen mesélt, hogy a tör., ténet megelevenedett előttem: Szárazvillám buszra ült, és a szomszéd faluba ment, hogy kol­léganője befesse a haját. Előtte persze végrendelkezett: Minden vendéget felírsz Fergeteghy, és az isten legyen irgalmas neked, ha egy peták is hiányzik! Szombati nap volt, tele a bolt, teljes a szégyen, nem csoda, hogy a mester fellázadt ellene. Bir­tokba vette a kasszát, irány a csapszék, s áldott-jó párja szive még az útonjárókat is bekiabálta, hogy a szívességfröccsöket húsz esztendőre visszamenőleg meg­szolgálja. Megesküdött, hogy a felszabadulás huszonharmadik esztendejében végre ő is felszaba­dul, amikor Székács Simon, az ács a homlokára csapott, és fel­kiáltott — Persze, felszabadulsz, Feri, már az is megvan, miképpen! — Hát hogyan? — Mire való a villámhárító? Csodálom, hogy eddig nem- jutott az eszembe, holott nálunk már huszonnégy esztendeje bevált! — Mi vált be? Mondjad már! — Engem is falt az asszony, míg egyszer úgy el nem döngettem* hogy beleszáradt a szó. Azóta úgy élünk, mint a páros galam­bok! — Valóban? — Elhiheted! Körülöttük figyelt a község va­lamennyi egyenjogúsításra érde­mes férje. Biztatták Fergeteghyt, itatták Burlyákot, s záróra után egészen a kapuig kísérték, mi­közben a Klapka Indulót har­sogta ... S másnap reggel egy kedvetlen Szárazvillám szomorkodott be Székács Simonékhoz, ahonnan a tejet hordta. — .Mi van veled Vilmuci? — kérdezte Székácsné. — Mi volna? A Székács-recep­tet használta az uram! Azt mond­ta, hogy Simontól tanulta! — Simontól? Hiszen az soha egy ujjal se nyúlt hozzám! — csodálkozott a komaasszony. — Igaz, napi tizes nyakolajravalót adok neki, és a borravaló is az övé. Szégyellném, ha potyázna. El is váltam volna tőle! Szárazvillám nem vált el, in­kább békét kötött Fergeteghyvel, akit azóta Ferikémnek szólogat, s napi tízessel gyámolít a borravaló mellett. A Kadarka Asztaltársa­ság pedig kiállította a diplomát: Alulírott bormegisszák tanúsít­juk, hogy díszelnökünk, Ferge­teghy Ferenc úri és hölgyfodrász uram egyenjogúsította a rigalyosi férfinemet! Amikor este az autóbusz-meg­állóhoz ballagtam, színes bársony tányérsapkában a helybéli da­lárda tagjai masíroztak el mel­lettem, élükön a borbéllyal, aki jó-hasas borosüveget lóbált. — Hová, Fergeteghy úr? — kérdeztem. — A székházba — vidámkod ta. — Az Alkotmány ünnepi műsor­hoz gyakorolunk, s ugyebár nagy a nyári hévség, elkél egy kis nyakolaj hozzá. Most vette ki a hűtőszekrényből a feleségem,' Vagy nem így gondolja? — Dehogynem! Elvégre az al­kotmány a személyes szabadság alapokmánya is, s becsülendő, ha önagysága is tudja! — Persze, hogy tudja, ha nem is ilyen kacskaringósan. — Hát hogyan? — Hát úgy, hogy amelyik ku­tya egyszer már átúszott a Kö­rösön, másodjára már könnyeb­ben átúszik rajta! — Mosolyogva a tányérsapkája ellenzőjéhez sza­lutált...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom