Tolna Megyei Népújság, 1968. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

Maupassant:

Szalonkák

Szalonkák ... — szólalt meg elgondolkozva Mathieu d’Endolin. — A szalonkáról jut eszembe ez a szorongató, nagyon szomorú háborús történet...

Ismeritek a hazámat Cormeil- ben ... Amikor a poroszok előretörtek, odahúzódtam.

Szomszédom egy megháborodott, szerencsétlen nő volt, szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen — talán huszonöt éves lehetett ekkor — egyetlen hónap alatt vesztette el apját, férjét és újszülött gyerekét. Ahová a halál egyszer bekopogtat, oda rendszerint hamarosan visszatér, mint aki már ismeri a járást.

A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül vergődött. A rettenetes, válságos napokat tompa ká- fjultság követte, az asszony mozdulatlanul feküdt, alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akarták ültetni, szívszaggatóan kiabálni kezdett, mintha az életére törnének. Hagyták, hadd feküdjék; többé nem bolygatták, legfeljebb akkor, ha ágyneműt váltottak és a matracait megforgatták.

Egy öreg cseléd maradt mellette, az itatta meg, s időnként' belediktált néhány harapásnyi hideg húst. Mi zajlott le a kétség- beesett lélekben? Senki nem tudhatta; soha többé nem szólalt meg. Halottaira gondolt? Vagy csak szomorúan álmodozott, elhomályosuló aggyal keresgélve emlékeit? Vagy éppen ellenkezőleg: kilobbant emlékezete mozdulatlan volt, mint holt ágban a víz tükre?

Tizenöt, évig élt így,, megközelíthetetlenül s tétlenül.

Azután kitört a háború; és december első hónapjaiban a poroszok bevonultak Cormeilbe.

Tisztán emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna... Farkasordító hideg volt; magam is mozdulatlanul gubbasztottam karosszékemben, egy köszvényro- ham valósággal megbénított; és ekkor az utcán felhangzott csizmájuk súlyos, ütemes dobbanása. Ablakomból néztem a bevonulást.

Csak jöttek, jöttek, végtelen sorokban és tömegben, s ahogyan így mereven és gépiesen mozogtak, teljesen egyformák voltak valamennyien. A tisztek végül beszállásolták a legénységet az egyes házakba. Én tizenhetet kaptam. Szomszédom, az őrült asszony, tizenkettőt; egy őrnagy is volt köztük, kardcsörtető, indulatos, kötekedő alak.

Múltak a napok, s eleinte minden rendben ment. Az őrnagynak megmondták, hogy háziasszonya beteg, nem is törődött vele. De hamarosan bosszantani kezdte a nő, akit sohasem lát. Érdeklődni kezdett, mi a baja? Azt felelték neki, hogy tizenöt éve fekszik, nagy csapás érte. De ezt nem hitte; olyasmit képzelt, hogy a szerencsétlen, háborodott nőt a gőg tartja az ágyban, látni sem akarja a poroszokat, beszélni, találkozni sem kíván velük. Hangoskodva kiabálni kezdett, hogy háziasszonya fogadja őt. Erre bevezették a szobába. Itt nyersen rászólt a fekvőre:

— Kérem, asszonyom, keljen fel és jöjjön ki! Mutatkozzék meg katonáim előtt.

Az asszony ráemelte téveteg, üres tekintetét és nem felelt. Á tiszt tovább pattogott:

— Csak semmi szemtelenség! Ezt nem tűröm! Ha nem kel fel jószántából, megtalálom a módját, hogy megsétáltassam!

A nő meg se rezzent, mozdulatlan maradt, mintha nem is látná a poroszt.

Az őrnagy elvörösödött, a nyugodt hallgatást végtelen megvetésnek érezte. Erre fenyegetően hozzátette;

— Ha holnap nem jön ki... És becsapta maga után az ajtót.

Másnap a rémült, öreg cseléd fel akarta öltöztetni, de az őrült üvöltve védekezett. Az őrnagy besietett: a cseléd térdre borult, így könyörgött:

— Nem akar, uram, nem akar! Bocsásson meg neki, hiszen olyan szerencsétlen.

A tiszt megzavarodott; forrt benne a méreg, de mégsem merte kiadni a parancsot, hogy legényei ágyból ráncigálják ki a nőt. De egyszerre felnevetett, német parancsokat osztogatott.

Nemsokára néhány katona jött ki a házból, a kis csapat egy matracot vitt. mintha csak sebesültet szállítanának. Szegény őrült, szomszédnőm csendesen, nyugodtan feküdt a matracon. A katonák hagyták, hadd feküd iör». nem nyúltak hozzá — őt meg nem érdekelte semmi. A menetet egy katona zárta le, karján női ruhaneművel.

Az őrnagy kezét dörzsölte;

— Nő, most meglátjuk, tud-e egvedül felöltözni? Majd én megmutatom, hogy megsétáltatom!

A kis csapat az imauville-i erdő felé tartott, hamarosan eltűntek.

Két óra múlva a katonák visszajöttek, de csak a katonák.

Az őrült nőt többet nem lát- , **it csináltak vele? Hová vittek? Sohasem tudtuk meg.

_ ^kk?.r,iban éjjel-nappal hava- “ttf. f"dre. és fára fehér fagyott takaró borult. A farkasok egyre beljebb szorultak, már- már 9 küszöbön üvöltöztek.

Kínzó« és nyugtalanított az eltűnt no sorsa, elmentem a német parancsnokságra is, hogy megtudjam, mi Jett vele? Majdnem falhoz állítottak.

Lassan kitavaszodott. Az ellenség továbbvonult. Szomszédnőm haza zárva maradt: kertjében az utakon sűrűn ütközött a fű.

Az öreg cseléd is meghalt azon a télén. Már senki sem gondolt a szorongató eltűnésre, csak engem foglalkoztatott az eset; sehogyan sem tudtam megnyugodi csinálhattak ve*e- Tálán bevette magát az er- . .ff elmenekült? Valaki megtalálta, beszállította egy kór- és most is ott fekszik, mert hallgat, nem tudják megállapítani, hogy kicsoda? Kétségeim, aggodalmaim nem múltak de az idő eltompított.

Azon az őszön nagy csapatokban húztak a szalonkák: kösz- ew?9 nyugton hagyott, kisétáltam hat az erdőbe Az aggatékomon lógott már négy- ot a kedves hosszúcsőrűekből. amikor ismét rálőttem egyre de az ,eIt,űnt az árokban, a száraz ágak között. Le kellett ereszked- nem, hogy a sneffemet megtaláljam. Ott feküdt — egy emberi koponya szomszédságában

Mintha mellbe vágtak volna — egyszerre eszembe jutott őrült szomszédnőm. Az elmúlt borzalmas télen többen is ott pusztultak az erdőben; Nem tudnám megmagyarázni, miért, biztosan tudtam, higgyétek el, egészen biztosan, hogy annak a szerencsétlen eszelősnek a koponyáját találtam meg.

Egyszerre mindent megértettem ... Minden tisztán állt előttem. Otthagyták a matracon, a hideg, elhagyott erdőben; és ő hű maradt rögeszméjéhez, meg sem mozdult, és meghalt a hó vastag, könnyű takarója alatt.

Később aztán fölfalták a farkasok.

És a madarak fészket raktak széttépett fekhelye gyapjúszálaiból.

Megőriztem koponyáját. Gyerekeinknek pedig azt kívánom, hogy soha ne ismerjék meg a háborút.

Illés Endre fordítása.

Hetvenöt esztendeje halt meg Guy de Maupassant, a francia irodalom nagy egyénisége. Egyik méltatója írta róla: „Maupassant

valójában nem is regényeiben mondta el látomását a korról. O másként összegezett: egymásba fogózkodó novelláinak teljességében. Tizenkilenc kötet novellája: fel

zúgó erdő. A leghatalmasabb keresztmetszetek közé tartozik a nagy összefoglalásokat kedvelő francia irodalomban is”.

KÁLDI JÁNOS:

Egy vasbetonszerelőhöz

Jó neked,

ügyeskezű barát m;

a munkádat gondosan-pontosan Megtervezheted napokra, hónapol ra: tudod azt, hogy a „nyol as vasból” hány kilót tudsz me.ghajtogatni óránként egy ilyen és ilyen „koszorúba”; azt is, tudod, hogy a következő nyáron — a tervrajz szerint — nyolcezer acélpálcát szerelsz egy híd pilléreibe.

Amit csinálsz,

az egészen biztosan olyan lesz, amilyennek az előtted lévő terv mutatja;

^szinte látható már; szinte előre megfogható már; sőt — az értékét is előre tudod; nincs benne semmi ismeretlen.

Virágozhat a biztonság szívedben.

De én, — de én

csak sóvárogva ülhetek a papír elé a korahajnalok lázában;

oly bizonytalan lélekkel, mintha a Neptunuson-túli tájra indulnék csak egy köddel-takart vágyat dédelgethetek magamban; bárcsak olyan lenne a megírásra kerülő versem,

— ha egyáltalán vers lesz a kínból — amely megmarad,

vagy amelyből legalább egy sort fölemlegetnek halálom után.

Egy elfelejtett évfordulóra

Tavaly múlt másfél százada, hogy Fazekas Mihály megadta végső formáját népi irodalmunk első nagy remekének, a .Ludas Matyinak, s így ha kissé elkésetten is, iúő, hogy megemlékezzünk róla. A mű és hőse. méltán állítható János vitéz és Toldi Miklós klasszikus alakjai mellé, ennek a népi eposztriásznak pedig aligha akad párja a világirodalomban.

Fazekas Mihály, a költő, persze eltörpül Petőfi és Arany géniuszának arányaihoz viszonyítva, de színes, vonzó és főként korszerű egyéniség. A nagy forradalom és a napóleoni háborúk idejében élt (1766—1828), s valósággal összegyűjtve találjuk meg benne azokat a vonásokat, amiket e kor típusai külön-külön, szerteszórva feltüntetnek. Kalandvágyó, bátor ember, belső hajlamból katonának áll, ugyanakkor felvilágosult demokrata, játszi rokokó költő, egy scientia amabilis, szeretette méltó tudomány: a növénytan gyakorló művelője, s végül, de nem utoljára első igazán népies remekművének szerzője. Debreceni ember, ami annyit jelent, hogy a Kazinczy által nehezményezett „deb- recenizmus” jegyét mindvégig magán viseli: az iskolából kicsapatván, apai átokkal fején, katonának szegődik tizenhat éves ko. rában. Fényes hadi dicsőségről álmodozik, meg is szolgálja, de csak a főhadnagvságig viszi; hüvelykujját levágják a francia háborúban, a dicsőségből kiábrándul. Szorgalmasan művelődik, a francia szellem vonzza masához, s egy új világ tárul fel elő+te. ..Filosófussá” válik, mint testőrelődei s mint annyi kortársa, új fogalmat szerez az ember méltóságáról, de filantrómáia nem megv odáig, hogy embertársait nvaktilóval kívánja boldogítani; ■Robespierre-t kannibálnak. Na- nóleont egyszerűen „világzsi- vánvá”-nak nevezi.

Tizennégyévi szolgálat után.

harmincéves korában örvendező szívvel vesz búcsút a katonaságtól mint „Császári és Királyi Fel hadnagy”. Két búcsúénekben válik el a hadi élettől és vitéz barátaitól: hírért. dicsőségért

..nem kínlódik főbbé”, ..józan eszét bajnoki gondolat nem gvöt- ri”. ,jiem akar keze ontani vért”, s polgári méltóságát nem adia egy „hérosságért sem”. Nyugalmas polgári életet él, apróbb tisztségeket vállal a debreceni református gyülekezetben, • kertjét, szőlejét műveli, asztrológia-, val szórakozik. Olykor elüldögél Csokonaival „egy kancsó Jankai mellett”, Kazinczyval leveiéz, mint. hű, debreceni, , felindultan. vesz részt az arkádiai pörben, s versel, megírja a Ludas Matyit, Diószegi Sámuel társasagában pedig kiadja a Füvészkonyvet. A két tudós e derék, sőt kiváló művét azonban nem fogadta elismerés, visszhangja nem támadt. A közönyt Fazekas annyira szívére vette, hogy Ludas Matyiját ki sem adta, pedig kéziratban igen elterjedt. Sőt amikor Kerekes Ferenc Becsben az ő híre-tudta nélkül kinyomatta, a második kiadást kijavította ugyan, de ismét névtelenül bocsátotta útjára (1817-ben). „Nemzetünknek erántunk való érzéketlensége — úgymond — engem is azzá tett minden betsület eránt, mely nyomtatás útján nyerődhetne.”

Nem volt igaza, ez a hexameterekben írt „eredeti magyar rege” hihetetlenül népszerű . lett, s mindmáig növekvő „betsületet” szerzett írójának, eddig tizenhárom kiadását számolták össze, négy színdarabot, egy filmjátékot írtait belőle, • lefordították cseh, kínai, német, orosz, román és szlovák nyelvre. A tudósok közt is hagy sikert aratott, az egész világirodalmat felbolygatták, hogy megtalálják „forrását” francia fabliauk, német, olasz, katalán, szicíliai, és norvég népmesékben keresték „mintáit”, s még a jámbor Ludas-név is ludassá vált egyesek szemében: „Nem lehetetlen, hogy e névben valamely analóg Facetia Ludius, vagy ilyenféle névnek népethy- mológiai elcsavarása rejlik” írta Katona Lajos.

Nem, ebben az eredeti regében az örök népi lélek egy megnyilatkozása rejlik, azért van annyi rokona a folklór minden .táján. Hogy Fazekas hogyan talált reá? Talán csak. úgy, hogy ismerte "a maga népét, meséit, észpúr^sát,. adomáit, „vágyálmait*’,’ (hogy egy modem fogalmat is ideiktassunk), s a géniusz egy szikrája pattant . ki belőle, midőn a „háromszor” bosszút álló jobbágyfiú anekdotikus elgon- dolású történetét népi-költői formába öntötte. Egy friss, ízes elbeszélés áll előttünk, kerekded, talpraesett mese, a komikus eposz minden igénye nélkül, amelyen „Martzi kanász” harsányan és átérzésse! derül, s amelyben a műértő irodalmár is szív- vel-lélekkel gyönyörködik. Épp ez mutatja teljes sikerét: mindketten hiánytalanul élvezni tudják. Amaz önmagát látja Matyi- ban diadalmas, eszes hősként megtestesülve, s kielégül titkos vágyai teljesedésében, — emez a tárgy, a nyelv, a hang egybeforrt összhangját a hős hexameter komikai árnyalatát ízleli, s méltatja: fölfedezni a népszerűség egyik okát a korszerű demokrata irányzatosságban, s végül a népi észjárás, a mese ősi fordulatainak hű követését is elkönyveli a mű érdeméül. Igazi értékét akkor látjuk leghívebben, ha a kor komikus elbeszélései közül a két leghíresebbbet melléje gondoljuk: Gvadányi Peleskei nótáriusát és Csokonai Dorottyáját. Máig is legjobb méltatását Kerekes Ferenc, a későbbi neves

matematikus írta meg, midőn bécsi tanuló korában a névtelenül hozzá került kézirat irodalmi becsét — a másolóik „kézszennye” ellenére is — felismerte és hexameteres elöljáró beszédet téve hozzá, kiadta. Ezeket

mondja benne;

». .még Marci kanászt is,

A ki nagy A-t se tanult soha, sok szór majd megütötte A guta, úgy röhögött: No ilyet soha Gazd’uram, úgymond Még a hetvenedik nagyapámnak lelke se hallott,

Be furcsán perdúl; pedig a sor vége nem úgy megy,

Mint a nótában szokták. Osztán meg akárki Irta, Uram, de gonosz csontnak kell lenni, ugyancsak Tudja, mikíp szokták. így ítélt Marci tudatlan Fővel, mások még több szépet láttak ezen kis Munkában, de kivált többek közt nekem a sok Körmönfont magyaros szólás főt mája, meg a nagy Könnyűség, elmés lelemény, termő szeti festés,

Melyek ezen kisded munkát kedv éltetik, egybe Ügy megtetszettek, s egyszersmin d Döbrögi úrnak Példátlan példás megjobbulása is egybe Ügy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi, én is Háromszor tettem fogadást, hogy közre-bocsátom A furfangos eszű Ludas Matyi te tteit...

VÁRKONYI NÁNDOR