Tolna Megyei Népújság, 1968. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-05 / 130. szám
TELEViniFON ,Jg\/ igaz, testvér!” Napló a szegények északkeleti menetéről (Boston—New York, 1968. má- Ma még mondén békés és csen- jus. Telejontudósítás). des. A képünkön látható szőke hajú lány se nem fotómodell, se nem tv-bemondó. A televiziótele- Con boldog tulajdonosa a beszélgetés ■ alkalmából láthatja társának arcát, s mialatt figyelemmel kísérheti ennék aremozdulatait, hallhatja hangját is egy kis vevőkészülékből is így még a kagylót sem kell a füléhez tartania. A Siemens Elektro Vállalat gyártmányát a hannoveri ipari vásáron mutatták be első ízben. A beszélgetés és a kép közvetítése normális távbeszélőkábelen keresztül történik. A téleviaió- telefon már kapható az NSZK- ban. A szegénység menete csak Washingtonban válik folyammá. Addig csak patakocskák folynak az ország minden végéből — Alabamából, Mississippiből, Georgiából, ÍHinaisból... Ahhoz, hogy megértsük, hogyan ered egy ilyen kis patak, képzeljünk el egy üres telket a Queen’s és a Bluehill Avenue sarkán, Books- bury-ben, Boston négernegyedében. Egy tarka csacsi a kis, zöld színű kordé előtt, színtelenné kopott házak, rozzant ablakaikon sárga f urnézlemezzel, s egy kis csoport ember — lehetnek vagy ötvenen — a washingtoni menet résztvevői. Hég minden békés és csendes A résztvevők az út javarészét autóbuszokon teszik meg. A gyaloglás a szamárvontatta kordé mögött asak jelképes kezdet. Most ez az ötven ember — fehérek és feketék —, gyalog indul el a kordé mögött Bluehill- ből a város központja felé. Még minden békés és nyugodt. A kordéban két néger asszony ül, meg egy öreg indián, aki Északról utazott ide. ö is tökéletesen modem öltözéket visel. Csak kiugró pofacsontja, szájának keskeny szöglete és duzzadt szemhéja idézi az amerikai föld őslakóját. Éppen most faggatták az újságírók, miért határoztad, hogy részt vesz a menetben, hogy voltaképpen mit is akar? Az öreg indián szűkszavúan, de készségesen, sőt méltóságteljesen válaszol. Célja olyan egyszerű, hogy már-már a naivitás határát «súrolja: azért megy Washingtonba, hogy tejet szerezzen a passmekodd tör® gyerekeinek. Ez a törzs — ahg 1100 ember — Északon él. egy rezervátumban, ő, George Francis is ormán jön. A tudósítók jegyzik szavait. Valamelyik fotori porter megkérdi, nincs-e Francisnak indián fejdísze? Van. Fel kelj vennie. Francis készségesen felveszi, a fotoriporter megcsinálja a képet. Francis visszateszi a tollat a zsákjába. Provokáció a gyülekezőhelyon Holnap, amikor az emberek ugyanazon a telken gyülekeznek, hogy fdszálljanak az autóbuszokra, korántsem lesz meg a mai nyugalom. Kövér ember érkezik autón: sötét öltönyt, fehér inget visel, nevetséges csokor-nyakkendővel. Kikászálódik az autóból és gúnyolódó plakátot emel a feje fölé. Több ízben is megpróbálják rábeszélni, hogy menjen el innen. De ő nem megy. Plakátjára a következő jelmondatot írta: „Inkább menjetek harcolni a helybéli vörösök ellen!”. Egy ideig eltűrik a jelenlétét, végül megverik. Alaposan. Ö egy ideig ott fekszik majd a járdaszélen, teátrálisan, széttárva karját a fotóriporterek gépeinek lencséi előtt. Később, amikor egy kicsit már kifújta magát, féltápászko- <ük, s „beáll” a kamerák elé, mutatva a vért a nyakán és a tenyerén. A kívánt célt már d is érték. Nem ő. hanem azok, akik ide- küldték, akik azért fizetik, hogy verekedést provokáljon. El tudja viselni a verést és a saját aljasságát. (Elvégre is mindenki úgy keresi meg a kenyerét és úgy küzd a szegénység ellen, ahogy tud). Honnan verbuválják az ilyen embereket? A válasz első hallásra talán meglepő, de alapjában véve logikus, ö annak a lengyel emigráns csoportnak a tagja, amely magát képmutatóan a „lengyel szabadságharcosok szervezet”-ének nevezi. Aki saját népét elárulta, az természetesen bárki mást is hajlandó elárulni. • - — Tevékenységének eredményeként a lapokban részletes beszámolók jelennek meg amelyek szerint a menet résztvevői megvertek egy fehér embert. „Miféle békemenet ez?” — írják az újiságok. „De mi mégis eljutunk Washingtonba..." Útközben Massachusetsből újabb száz ember csatlakozik a bostoni százhoz. S a gyűlésen, a városi parkban, már ezren lesznek. Az alacsony, testes Abernathy tiszteletes, Martin Luther King utóda, aki inkább hasonlít egy népes család fejéhez (valóban az), mint gyújtó szavú néptribun- hoz, az egybegyűltekhez fordul: — ők majd mindent megtesznek, hogy megállítsanak utunkon! — mondja. — így igaz! így igaz, testvér! — visszhangozza a tömeg. — ők mindent megtesznek, hogy visszafordítsanak bennünket! — így igaz, testvér! — Ők majd mindent megtesznek, hogy zűrzavart provokáljanak. De má mégis eljutunk Washingtonba és érvényt szerzünk követeléseinknek. ÉÍs ez lesz majd a mi békés menetünk, békés kísérletünk arra, hogy segítsünk gazdag országunk szegényein. Ha pedig a békemenet nem segít... — így igaz! így igaz, testvér! A kétszáz Északról jött menetelő az éjszakát egy volt kaszárnyában töltötte New Yorkban. Másnap a férfiak, az asszonyok és a gyerekek végigmentek a néger meg a spanyol gettó utcáin, és énekeltek: „Csatlakozz! Jöjj velünk! Segíts nekünk!” „Jöjj velünk, mert ez az élet. Gyere velünk kerület! Vagy elég a fele részed: Kerület, vár a menet!” Az emberek le-lelépnek a járdáról. Már az úttesten menetelnek: az első, a második kerület. Hint megáradt patak New Yorkból már nem kétszázan, hanem nyolcszázan indultak tovább; nyolcszáz nagyon különböző ember. Van köztük öreg, fiatal. Asszonyok csecsemőkkel gyerekkocsikban, csecsemőkkel a karjukon, s gyerekekkel, akik a szoknyájukba kapaszkodnak. Az emberek ezt éneklik: „Senki sem téríthet vissza utamról”. Mindenki énekel. S még ezt kiáltják: .„Addig járjuk Washington utcáit, amíg meg nem kapjuk, amit akarunk, s amire szükségünk van, vagy ameddig le nem omlanak a Capitólium falai”. Ez nem vers, de az emberek kórusban skandálják a szavakat. S minden mondat után megismétlik; — így igazi így igaz., testvér} Elisabethville-ben a rendőrség nem akarta megmutatni az utat a szegényekkel teli autóbuszokból álló menetnek. A rendőrség külön figyelmeztette őket: meg kell állniuk, valahányszor tilosat mutat a közlekedési lámpa! A csapda roppant egyszerű volt: a megállás a tilos lámpáknál azt jelentette volna, hogy a karavánt darabokra szakítják. A menet szervezői elhatározták; köpnek a rendőrségi lámpákra, köpnek a rendőrségre, s majd saját maguk irányítják a forgalmat. így is történt. A rendőrség nem mert nyílt konfliktusba bocsátkozni. A menet pedig — mint megáradt patak — zúdult tovább ... Fehérek és feketék együtt! ... Trentownban már nemcsak azokon a negyedeken vonultak végig, ahol a szegények laknak. Végigmentek azokon a negyedeken is, ahol a burzsoázia lakik. Az emberek nézték őket az ablakokból és összehajoltak, összesúgtak. „Fehérek és feketék együtt! Fehérek és feketék együtt!” — énekelték később az úttesten menetelók. Már nem kétszázan vannak. Nem is ezren. Az északkeleti menetelésben most már csaknem kétszázezer ember vesz részt. Ez már nem erecske és nem patak. Ez már hatalmas folyó, amely egyre bővízűbb lesz, mielőtt a folyamba ömlik. — Azt mondják ők, — mondja az egyik menetelő —, hogy níi faji kampányt folytatunk. Pedig mi minden szegény emberért — feketéért, fehérért, mexikóiért, portiricóiért, indiánért — egyformán harcolunk. Minden szegénynek, — függetlenül fajától, bőre- színétől, velünk kell jönnie. 3 mi örömmel fogadjuk őket! — így igaz! így igaz, testvér! Angolul így hangzik a karaván refrénje: „That's right! That’s right, brother!” Mint négy tompa, lassú ütés a nagydobra, s két gyors ütés a kisebbre. Ennek a mondatnak a ritmusa lett a menet ritmusa. S elérék Washingtont, ahol szikrázik a napfényben a .szuronyok hegye — így igaz! így igaz, testvér! U, B. Bodrogi Sándor: a Kopasz Oroszlánban Rémtörténet — Az ürge neve? — Rudolf Schirmibaum. — Családi állapota? — Egyelőre nőtlen, de mielőtt elindul, a nyakába ültetek egy feleséget. — Akkor gyermekei sincsenek? — Megtagadta anyját-apját is. — Ez jó — mondta Eberling. Ée mit csinál Magyarországon? — Van ott egy emberünk... orvos volt, ma az egyik kórházban dolgozik. Kezdetben azt terveztük, ő lesz a magyarországi sejtek vezetője. Azután az ottani embereink mind lebuktak, de ő kibújt a hurokból. Azóta nem háborgatjuk. Megbízható körülmények között él, másfél-kétévenként tudakozódunk felőle és úgy látjuk, számíthatunk a segítségére. — Maga üres óráiban jóslással foglalkozik? — Ismét tiltakozom a hang ellen. Nekem ez 58 — az üzlet nem fontos. Ez az emberünk meglehetősen jó pozíciót tölt be, az ország területén zavartalanul mozog és helyzetéből adódóan magasabb körökkel is kapcsolatba tud kerülni. Tíz Wocheckért sem áldozom fel. De a segítségét igénybe veszem. — Ki ez az ismeretien? Csak nem Gömöry doktor? A „Páter” most először kiesett szerepéiből. Bámulva nézte főnökét és úgy érezte, ez az ember még a gondolatokba is belát, nincs titok előtte. — Illetve Gömöry—Gemner; A 26. SS páncélos hadosztály volt egészségügyi főnöke? A hadosztály az első magyar hadsereg egyik önálló dandárénak közelében állomásozott. A magyar alakulat orvosa egy bizonyos Gömöry alezredes volt. Gemner a háború utolsó szakaszában egy vadászat során Gömöry alezredest véletlenül agyonlőtte, iratait magához vette, majd amikor csapatával a magyar főváros védelmére rendelték, a volt magyar orvos hozzátartozóit felkutatta és megsemmisítésükről gondoskodott. Egyezik? — Egyezik — mondta a „Páter.” Eberling zavartalanul folytatta: — Ezután Magyarországon bujkált, majd amikor a nyelvet kellőképpen elsajátította, az egyik kórházban Gömöry doktor irataival felvételre jelentkezett. — Minden egyezik, főnököm. — Hozzájáruló]» Gömöry—Gemner akcióba kapcsolásához. Figyelmeztetem arra, hogy Gemner a mi legerősebb barátainkkal is együttműködik. Erre tőlünk engedélyt és felhatalmazást kapott. A maga emberének az utóbbi — 59 — dolgokról nem kell tudnia. Arra azonban adjon parancsot, hogy Gömöryt nem szabad lelepleznie, mert rá még nagy feladatok várnak. — Nem szeretem, amikor a főnököm ilyen kapásból sorolja az adatokat — mondta a „Páter”. — Úgy érzem magam, mint egy szűzlány ruha nélkül. Túlságosan sokat tud Eberling ur, azt hiszem már a beszélgetésünk kezdete előtt a javaslatomra is fal volt készülve. *— Ne féljen tőlem, én a maga javát akarom. Szerencsére vannak nyilvántartásaink és a számítógépeink eléggé logikusan gondolkodnak. Hallottunk a bécsi emberéről, csak azt nem tudtuk, hogy kicsoda. Már akkor szóba került, amikor azt a francia foglyot a Dunába lőtte. Az a francia ugyanis — a mi emberünk volt. Észrevette, hogy Schirmbaum túl jó húsban van, nem mosdik, állandóan vár valakit. Azt hitte, a ruszkik akarják beépíteni a szervezetbe. Egy darabig mi is erre gondoltunk... Hát innen az én nagy tájékozottságom. A „Páter” hangosan felnevetett. — Te jó ég, ha Schirmfoaum ezt tudná Azt hiszem a legnagyobb őrültséget akkor követnénk el, ha felhívnánk erre a figyelmét. — Egyetértek — állt fel Eberling. — Rövid, de hasznos eszmecserénket befejezhetjük. Még annyit: mikor szándékszik ezt a magánügyet lebonyolítani? — Várjunk még egy kicsit. Először is tisztázzuk: Wocheck üres doboz-e. vagy van valami benne, ami kellene nekünk. — Néhány jelentéktelen kémiai definíció. — Képzelem, mennyire jelentéktelenek azok a képletek Na de mindegy. Tehát élve kell. — Feltétlenül. — 60 —
