Tolna Megyei Népújság, 1968. május (18. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-05 / 104. szám

Danko Popovlcí

A katmakcsaláni tábornok álmatlansága

C zárnyra kapott hamarosan a hír, hogy R. lovassági tábornok a kisvárosba vonult visz- sza, hogy egykori állomáshelyén élje le hátralevő éveit. Egykori tiszttársai, a nyugalmazott tartalékosok és hadirokkantak, emlékeztek is az egykor neves tábornokra, a Maglena völgyi csata hősére, a városka fiatalabb nemzedéke azonban mit sem tudott a különös jövevényről. Nem éppen leplezett kíváncsisággal verődtek köré, különösen a gyerekek, és kérdésekkel árasztották el a sétálgató „idegent”. A tábornok ilyenkor kimért hangon, minden kétséget kizáró komolysággal bizonygatta tábornoki voltát, hivatkozott a Maglena völgyi csatára, a fényes fegyvertényre azon a „csak férfiaknak való éjszakán”. S ez az ékesszóló beszéd aztán végképp eloszlatta hallgatóságában a kételyt, hogy a jövevény nem holmi kiérdemesült muzsikus lehet, nevezetesen zongorista, mint ahogy azt a tükrös zakójáról, kopott gerardijáról s legfőképpen lepkenyakkendőjéről hitték.

A szokatlanul verőfényes és esőtlen ősz már novemberbe hajlott, amikor is egykori tiszttársaival találkozott a nyugalmazott tábornok a parkban, a balkáni és az első világháború hősi emlékműve közelében, az aranyló bokrok előtti napos pádon. Sütkére- zés közben mi másról beszélgethet négy-öt volt hadastyán, ha nem a ködbe merült ifjúságot felidéző háborús emlékekről? A ko- lubarai csatáról, Putnik, Stepano- vic és Misic hadvezérek fegyvertényeiről, és persze nem utolsó sorban a saját háborús élményeikről. A nyugalmazott tábornok szakszerűen vázolta egykori parancsnoka haditervét, melyet a kolubarai csata előestéjén készített, majd ismertette a.többi stratégiai és taktikai elképzeléseket, részletesen, egészen a szaloniki partraszállásig és a kajmakcsaláni végső győzelemig. Az utóbbit azonban be sem fejezhette, mert a többiek nem kis megrökönyödésére Misovic, a .jóvágású volt tartalékos főhadnagy szavába vágott: minden átmenet nélkül a tábornok álmatlansága felől érdeklődött meghökkentő nyíltsággal. A válasz, amit a tábornok adott, korántsem volt meggyőző és még kevésbé kimerítő. Legalábbis Misovic számára, aki valahogyan felderítette a nyugalmazott tábornok álmatlanságának rejtelmes eredőjét.

— Hát igen, már évek óta rosz- szul alszom — mondta a tábornok, — mintha harsogó kürtszó rémlene éjjelente a fülembe, de úgy szól szakadatlanul, hogy azt el sem tudom önöknek mondani...

— Nyilván a Drinai induló foszlányai — vélte az egyik nyugalmazott tiszttárs — ugyebár, tábornok úr?

— Nem, nem! — hárította el a tábornok. — Korántsem induló az, amit én hallok. Nem is emlékeztet katonazenére. Bárcsak az lenne: induló, vagy rohamra szóló kürt... De nem az.

— Akkor a himnusz hangjai talán, tábornok uram? — kérdezte egy másik. — A régi, vagy talán az új himnuszé.

— Legnagyobb sajnálatomra, még csak arra sem emlékeztet, sem az egyikre, sem a másikra, tiszt urak! — s a csend olyan volt, mintha a tábornok *titkolna előlük valamit. De kisvártatva annyit mégis elárult, hogy az a harsogó hang, álmatlanságának oka majd olyasféle, mintha valamelyes csúfondáros mellékzöngéje volna.

17 ;-re aztán Misovic esetlenül odalépett a tábornokhoz, s fülét a kissé nagyot hallók mozDanko popovic a fiatal saerb novellista, 1928-ban született Arangye- lovácon. A beográdi lapok munkatársa. Ünnepség c. -'ovel'áskötete méltán keltett nagy früflnést és komoly elismerést. A sa;1ü és a közdnsér melegen fogadta a fiatal író szatíri kus bangó művét.

dulatával a tábornok füléhez illesztette, mintha hallani szeretné azt a csúfondáros hangot, vagy ha azt nem, akkor legalább sípolásfélét, esetleg amolyan kagylózúgásra emlékeztető morajlást. De bizony semmit nem hallhatott a másik fülkagylóból.

— Egy ilyen érdemdús férfiútól igazán elvárhatná az ember azt, hogy ha nem is a Drinai indulót, akkor legalább a himnusz hangjait vélje hallani, — jelentette ki végül is Misovic. Kínos csend következett. A tapintatosabbak igyekezete volt szükséges ahhoz, hogy ismét a köztük meghonosodott témára tereljék a szót. nevezetesen arra, hosv i°sz vagy nem lesz hamarosan háború, amikor is a közeli téesz istállói felől váratlanul felhangzó dobaj ütötte meg a fülüket.

Elhallgattak. A csendet ezúttal a tábornok törte meg:

— Hallják?

A sütkérezők némi megköny- nyebbüléssel paták dübögését vélték felismerni a közelgő do- bajban. Mintha ködbe merült ifjúságuk messzeségéből rémlene féléjük a felejthetetlen vágták patazaja, győzedelmes, de néha futamodó lovasságuk emlékét ébresztvén bennük.

— Hallják? — ismételte meg a kérdést a nyugalmazott tábornok.

— Jönnek — mondta Misovic, a tartalékos főhadnagy.

S amint lehajtották ősz fejüket, az öt arcon álmodozó mosoly jelent meg, mintha csak magukat látnák nyeregben. szeretet csatalovuk hátán, amint közelednek mostani maguk felé ...

.— Csakugyan jönnek — mondta a pad szélén ülő.

És szemük az istállók felől vezető út irányába tekintett: fél- ménesnvi lovat tereltek 1 a téesz emberei; négyesével összekötve, mintegy parádés felvonulás látszatát keltő sűrű sorokban. De az arcokról hamarosan leolvadt a mosoly. A vonuló, kisebb ménes Ugyanis nagyon vegyes állományú volt: fekete, sárga, pej, hókás, csillagos, almásderes; de talán még vak és sánta is akadt közte.

— Csak lovak — mondta csalódottan Misovic.

— Lovasok nélkül — mondta a nyugalmazott tábornok.

¥ dőbe telt, amíg a vonuló ménes a parkkal határos utcasoron a pad közelébe ért, han- cúrozó, visongó gyerekhad kíséretében. Az egyik előrevágtató kisfiútól tudták meg, hogy a lovakat vágóhídra viszik, mert fölöslegessé váltak a gépesítés folytán.

— Képtelenség! — hördült fel a tartalékos főhadnagy. — Hiszen ez felháborító igazságtalanság! — Hangja erélyes volt, és tiltakozó. Valamennyiök szeme elborul tan révedt a vonuló ménesre.

— Tábornok úr! — kiáltott fel egyikük önfeledten.

A szikár tábornok erre kihúzta magát, tükrös zakója szélét úgy markolta meg, mint egykori köpenye piros hajtókáját, egy erélyes mozdulattal megigazította fején a kopott girardit, — királyi csákóját sem különben valamikor! — megpödörte bajuszát s úgy lendítette magasba a botját, mint kivont kardot, s aztán elszánt léptekkel ott termett az út szélén:

— Állj! — harsogta parancsoló hangon, és pipiskedéssel toldotta meg szikár alakját az úttestet szegélyező kősoron. Svadronokat, századokat, majd lovassági zászlóaljat állított meg így valamikor, ezzel a harsogó vezényszóval.

— Állj! — mondta még harsányabban, s amint kissé előbbre billent, majd hogy el nem vágódott a vonuló ménestől immár elkeskenyedett úttesten.

— Mi van. öree? •— kérdezte az egyik méneskísérő téesz ember — mért kajabálsz úgy?

— Mi ez, kérem?! — kérdezte felháborodottan a tábornok, hamisítatlanul egykori feszes tartásában. — Én vezényelek és maguk mintha nem is hallanák?!•...

— Vezényelsz?... No ne mondd!... Húzódj csak beljebb, még közéjük találsz esni — tolta hátrább tapintatosan a lókísérő.

A többiek megrökönyödésére, amit a lókísérő viselkedése váltott ki, a tábornok, némi töprengés után, kocogó léptekkel megeredt a vonuló ménes után, ahogy utolérte, karonfogta a téesz emberét s aztán erélyes, de csillapul- tabb hangon így szólt:

— Node kérem, ez mégsem járja... Mi ezt nem érdemeltük meg!...

— Nem értem: ki az a mi? — kérdezte tanácstalanul a kísérő.

— Nem tehetnek ilyet!... Érti? ... Mi ezt nem érdemeltük meg!...

A többiek nem hallhatták

■í"’ többé, amit mondott, csak látták, amint elszakadva a kísérőtől, megy, rendületlenül megy a vágóhídra terelt ménes után. Rémlett, hogy egy-egy szófoszlányt hallanak, s abból, hogy a tátíornok a „kiérdemesült csatalovak” helyett mind gyakrabban „érdemesült lovasokat” emlegetett, a kísérők és a bámészkodó kíváncsiak arra a következtetésre jutottak, valami nincs rendben p. „tábornok” elméje körül. Társai azonban már csak azt látták, hogy időnként magasba lendíti bambuszbotját.

Másnap, november ötödikén, hiába várták megjelenését a törzspadon az emlékmű közelében, a parkban, De hiába várták hatodikén, sőt hetedikén is. Kilencedikén aztán — helyette — özvegy Maticné, akit első pillantásra egyikük sem nézett ötvenévesnél korosabbnak, mély szemrehányással lépett hozzájuk:

— Tiszt urak, ha önök valóban urak, az ami velem történt, igen rossz fényt vet az önök társaságára. Mondhatnám szégyenfoltot, mert ez már erkölcstelenség. Az önök tábornoka rútul cserbenhagyott: fél éven át ígérte, hogy feleségül vesz; azt mondta, családi fészekre, meleg otthonra vágyódik; fél éven át limonádét ivott nálam víz helyett, mert azt mondta, csak így őrizheti meg teste frisseségét, tiszthez illő üdeségét és erejét, fél évig tűrtem tornagyakorlatait, mert naponta tornázott, mondván, szüksége lehet még a rugalmasságra, ha netán bajba kerül a haza, és be kell vonulnia. Fél évig azzal ámított, hogy mellettem még sokáig tábornok marad majd: az én tábornokom... és most megszökött. És ez a hálátlanság. uraim, ez erkölcstelen, és rossz fényt vet önökre is ...

Csend volt a válasz a szép özvegy panaszára. Fejüket lesúnyták és a kavicsot piszkálgatták botjuk végével mindaddig, míg a szemrehányó asszonyság odább nem állt. S amikor már elkanyarodott, szólalt meg közülük valaki:

— Megszökött.

— Meg — mondta egy másik és szemük önkéntelenül a vágóhídra terelt ménes távozásának irányát követte. — Harsogó kürtszóval a fülében ... Legalább a himnuszt, vagy valami indulót játszott volna neki a szépözvegy...

S a következő napokon, noha szokatlanul verőfényes és esőtlen maradt még a vénasszonyok nyara. a galambősz tisztek alig várták a beálló esőzést, hogy legalább a saját szemükben igazolják ott>n maradásukat.

Dudás Kálmán fordítása

AZ OLVASO

Végre megjelent Petrarca Daloskönyvének hiánytalan fordítása, Kardos Tibornak, a huma- nisztika magyar nagymesterének gondozásában. Ez annyit jelent, hogy megkaptuk a legtöbbet, amit fordítóink művészete és a tudományos kutatás ma nyújtani tud. Végre, mondom, mert vállfáik meg, Petrarca egyénisége és életműve nálunk elég kevéssé ismert. Az a nevéhez elválaszthatatlanul hozzánött köz- hely, hogy a közép és az újkor határmesgyéjén áll. keveset mond; e különös költő lénye sokkal bonyolultabb szövődmény, semhogy egy képletbe foglalható lenne. A római ókorért rajong, s evvel megtöri a humanizmus útját; a középkor erkölcsi értékrendjét vallja, de anticipálja azt a kényelmes és kellemes. életformád, amit majd a reneszánsz amorális lazasága nyújt; átveszi a lovagkor nőkultuszát, ám lángolásának tárgya nem az eszmévé finomult, égi lény, nem Beatrice, hanem Laura, a földi asszony, aki után érzékei sóvárgásával eped, s közös vonásuk csupán annyi, hogy mindketten elérhetetlenek; lírai megnyilatkozásának formájául a provencal, vagy szicíliai eredetű szonettet választja, de nyomban oly tökéletes műszerré avatja, hogy azóta is minden szonettköltő öt utánozza akarva-akaratlan; feltámasztja Ovidius és Horatius költői levelét, s egyben annyi eleven élettel telíti meg. hogy a költői mondanivaló egy nemének nélkülözhetetlen műfajává válik, mind a mai napig szóló érvénynyel.

Ö az első, ki a hanyatló középkor végén, ideálokat keresve, a klasszikus ókor hagyatékához fordult, vagyis ő az első humanista. Gyerekkorában még látta a középkor betetőzőjét, Daniét, de férfikorában főként a római jellemet látta benne. Lelkesedése a rómaiakért csakugyan határtalan, életének egyik fő célja a klasszikus. irodalom emlékeinek gyűjtése. A hangsúly a gyűjtésen van, mely mint tudjuk, nem az alkotó, hanem az utókorra jellemző epigon.szenve- dély.

Nagyobb jelentősége abban van, amit e téren kívül nyújtott. Ha a művészetet és fáradozást, amit a latin minták utánzására tékozolt, a vulgáris műfajok kidolgozására fordítja, ki nem számítható lökést ad az olasz poézis fejlődésének. Mutatja, amit a szonettel művelt, mely voltaképp a lovagi költészet egyik műfaja, kedvelt volt már

PÁKOLITZ ISTVÁN:

Érzékeny

ím, térül-fordul, araszol vagy két tucat bogár: drótkötélen a csillesor meglódul, meg-megáll.

Berozsdásodott füttyeit esiszolgatja az ács, szinkópával megtűzdeli füttyét a kalapács.

Tempósan megyen, meneget, tevődik a dolog; mondattan lóg a felelet: a Föld így is forog.

A fáradtság megnyugtató békességét vLszem. mégis csak holmi naplopót gyanítsz bennem, hiszen

lerí rólam: nem kétkezi vagyok s bámészkodom.

— Avatag látszat mérgezi önérzetem s jogom.

A vélt nyugalom bársonyát fölborzolja a szél: a színén átüt a fonák.

— S az ember csak remél.

naplója ^

előtte is, de ö emeli végső tökélyre, éspedig azonnal. Ezt a sárt, fegyelmezett, ritmikájában szigorúan kötött formát oly hajlékonnyá és simulóvá varázsolja, mint a kesztyűt, az eszme és az érzés minden modulációja tökéletes tisztasággal haitik ki belőle, s ha témát ismétel, vagy mű-élményt dalol, ami nem ritkaság. a változatok is mindig új, eleven belső zenével szólalnak meg húrjain. Témában is előírt tárgykört követ, a trubadur-líra szabályai szerint —, csakhogy minő káprázatos hangszerelést kap a sablon! Laura és a reménytelen szerelem ürüggyé, alkalommá válik egy komplex lélek és ingatag érzésvilág minden elfutó rezzehésének rögzítésére: Petrarca a pillanatot akarja megragadni, s a pillanatok változékony játéka mélyén rejtőző önmagát. A vers önvizsgálat, de ugyanakkor egy bűvész mutatványa is, kinek a tökéletes forma cél, szeghetetlen parancs, mely csorbát nem■ tűr, s a tökély érdekében vállalja az érzelmi retust. Laura trubadúrja az első impresszionista költő.

Ez az ambivalencia, változékony impresszivitás lényének alkotó eleme, s megnyilvánulásai végigkísérik egész életén és ösz- szes művein. Fő munkáinak bölcseleti írásait tartja, ragyogó cicerói stílusban emelkedett szellemű könyvet ír a világ megvetéséről, holott a dicsvágy megszállottja, s nem nyughatik addig, mígnem a Capitoliumon világraszóló pompával a költők fejedelmévé koronázza a nápolyi király; a babérkoszorút aztán keresztény alázattal és felülmúlhatatlan formaérzékkel szent Péter sírjára helyezi. Másik könyvét, a remeteélet dicsőítésére írja, mert csak az elvonult magányosság, a csendes szemlélődés ad a léleknek nyugalmat, a kevéssel beérés érlel dús szellemi gyümölcsöket, s őriz meg a világ csábításaitól; maga azonban fáradhatatlanul forgolódik a világi hívságok piacán, folyton vándorúton van. bejárja Európa fejedelmi és nagyúri udvarait, gyűjti a kitüntetéseket, az elismerés jeleit éppoly buzgalommal, múlt a becses kéziratokat a kolostorokban. Hallatlanul merész szavakkal ostorozza az ayignoni pápai udvar romlottságát, melyet minden baj kútfejének tart, ám. ugyanakkor, s ugyanott fölveszi az alsóbb napi rendeket, hogy fogadalmak terhe nélkül egyházi javadalmakra tegyen szert ugyanennek a romlott udvarnak kegyéből, Belőlük aztán nagyvilági életei él, mert valóban nagyvilági ember, kedves, eszes, tehetséges, művelt, szeretetreméltó, nőiesen finom, érzékeny, mélykedélyű, amellett kétségkívül jószándékú, idealista, tudásvágytól égő. fáradhatatlan munkás.

S különös, de tény, hogy mindebben nincs semmi álszentség, képmutatás. Petrarca mindig őszinte; csakhogy sohasem egész lényével az; hisz abban, amit mond és tesz, de hallgatólag fenntartja a jogot, hogy az ellenkezőjét mondja és tegye, ha azt érzi igaznak. Gátlás nélkül követi .,bűnös” hajlamait, köny- nyedén vétkezik, de éppoly könnyedén és őszintén adja át magái a bűnbánó töredelem- nek. Szakadatlanul keresi a világ zaját, a külső benyomásokat, s miattuk szakadatlanul vágyódik. a belső magányra, melyet viszont nem tud hosszasabban elviselni. Minden eszközt fel- fULsznál cl világdicsőség és múló javak elnyerésére, s ugyanakkor minden tehetségével törekszik a szép, jó és igaz javaknak örök emléket állítani. Való. hogy ezt a kettősséget leveleiben őszintén beismeri, innen a világfájdalom.

S ebben van az igazi jelentősége: Petrarca az első modern ember, —- idenltalan, mégis értékkereső, de az életnek értelmet adó, szilárd értékeket sem. ma- fában megtalálni, sem. megteremteni nem tudta.

VARKONYI NÁNDOR.