Tolna Megyei Népújság, 1968. május (18. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-25 / 121. szám

Bodrogi Sándor: " . - & , • M * U I •v> tá-fs.--"»’ Kvi\ ' ­- Kern tör tétiéi a Kopasz: Oroszlánban — Ne szomorkodjon! A maga útja Athénben is a csillagokig vezet. Nehéz lesz éljutnia odá­ig, pedig maga tehetséges, olyan, amilyen egy században kettő-három ha születik. Ez a sorsa, menjen elébe, dolgozzon, ha pedig valaha szük­sége lesz egy szövetségesre, a laboratóriumá­ban egy napszámosra, csak írjon nekem. — Egy kénsavgyárba megyek -y mondta WocheCk. A mennyországba utazik — mosolygott csendes szomorúsággal a lány. — Ahol maga dolgozik. . . Na de isten áldja, ne szomorítsuk egymást. Hilde a fiúhoz lépett, megcsókolta. Wocheck a karjába zárta és váratlanul, ön­maga előtt is érthetetlen hévvel viszonozta a csókját. Azután szinte lábujjhegyen kihátrált a szobából. Az utcán még a magasba tekintett, de Hilde ablakai sötéten néztek vissza rá. — Egy éven belül úgyis visszajövök — fo­— 31 — gadkozott, mert nem sejtette, hogy soha többé nem tér ide visisza... Az athéni gyárat az idő tájt szervezték. Az első üzemegységek dolgoztak már, a környék lakói könnyező szemmel közlekedtek, a füsittisz_ tító berendezések használatát itt semmiféle rendelkezés akkoriban nem irta elő. Munkatársaiban nem sole öröme tellett. Fél­tékenyen és ellenségesen fogadták. Wocheck véleménye szerint egy közepes ismeretanyagot nyújtó, bajor középiskola növendékei több tárgyi tudással rendelkeznek, mint itt a mér­nökök. Igaz. ezeket a szakembereket az athéni viszonyokhoz igazodóan fizették. Wocheck a fi­zetési napokon egész vagyont vitt haza. A Né­metországból jött vezérigazgató pedig azonnal a kegyeibe fogadta. Amikor megtudta, hogy az élőlényekbe beépülő vasvegyületek keletkezése során lejátszódó asszimilációval kíván foglal­kozni, néhány hét türelmet kért, hogy kiokos- kodhassa, miképpen lehet a segítségére. Pár hét elteltével a vezér valóban jelentke­zett. Mérnökét nem is a hivatalába, hanem a la­kására invitálta. Nem kertelt, azonnal a tárgy­ra tért. — Elképzeléseinek az a része. miképpen asszimilálja a szervezet a vasat, bennünket nem érdekel. Mi nem életre teremteni, hanem növényi kártevőket pusztítani vagyunk hiva­tottak. Ha olyan vegyszer kikísérletezésével kívánna foglalkozni, amely a mi gyártási arcu­latunknak megfelel... a helyzet némileg mó­dosulhatna. önnek, fiatal barátom, arra kellene összpontosítania, hogy megtalálja azt a vegy­szert, amely az élő anyagban lévő vas pilla­natok alatt történő kivonására alkalmas. Tud­na vállalkozni ilyesmire is? — Megkísérelném. — 32 — ■— Azért el ne bízza magát. Legfeljebb évi háromezret kaphat, vagyis egy laboránst és egy asszisztenst maximum, — Közölte. — Ráadásul az ön munkaidejének jelentős részét, legalább­is hivatalosan, a kénsavgyári technológiák tö­kéletesítése foglalja le. No de maga olyan fia­tal ... Sók ideje van. Gazdálkodjon véle. A vezér a villa kapujáig kísérte Wochecket. A mérnök a búcsú után hosszasan sétált az alvó és tobzódó, a koldús és királyi Athén utcáin. Amikor elfáradt, leült egy padra. A város fölött mintha az égről függne alá, az Akropolis sötét tömbje feketélett. Az utcai lámpák, mint szétgurult gyöngysor szemel, fénylettek a sö­tét hegyoldalban. Kanyargós, szűk utcák futot­tak ^ki ide a térre, sűrű olaj illat úszott a le­vegőben. A tenger felől csendes, langyos, hús szél fújdogált. Wocheck nyugtalanul és lázasan gondolko­dott. Megértette. a vezérigazgató milyen körmönfont hozzáértéssel csalta őt lépre. Az ugyanis „egyetlen percig sem volt kétsé­ges Wocheck előtt, hogy ha sikerül megtalál­nia azt az anyagot, amely az élő szervezetben felraktározott vassal viharáé gyorsasággal egyesül, félelmetes fegyvert ád a Farben ke­zébe. Fegyvert — a szó valódi értelmében. Hiszen nemcsak a növényi, de az emberi szer­vezet is nagy mennyiségű vasat épít, használ és hasznosít. A vegyszer, amely a vérben lévő vasat és vastartalmú vegyüüeteket szétbontja, azonnali halált okoz. Nem kell az adódó el­lenségeket egyenként, katonánként legyőzni — egész ezredefcet, hadosztályokat lehet egy pil­lanat alatt kikapcsolni a harcból. — 33 — Azonnali belépéssel alkalmaz beremendi munkahelyére — építésvezetőt, ipari technikust, művezetőt, szállítási előadót, anyagkezelőt, raktárost, térmestert, normást, bérelszámolót valamint irodavezetőt, (közgazdász képesítéssel) szakvizsgával rendelkező gyors- és gépírót. Bérezés: képesítés, gyakorlati szaktudás figyelembevétele mellett. jelentkezés: Dunaújváros, Kenyérgyár u. I címen levélben a vállalat személyzeti osztályán. 26. sz. Állami Építőipari Vállalat (229) Keresse fel a Bonyhádi Fmsz kiállítását Bonyhád, Szabadság tér 2. sz. alatt A helyszínen megvásárolható hűtőszekrények, gáztűzhelyek, mosógépek, televí­ziók, rádiók és egyéb háztartási villamos gépek, nagy értékű iparcikkek. A megvásárolt árut házhoz szállítjuk. Tagjaink részére a megvásárolt áruk összegének dupláját írjuk be a vásárlási könyvbe, mely után visszatérítést fize­tünk. OTP-hitellevélre ■ is kiszolgáljuk a kedves vásárlót. (296) Fukuoka — Sasebo — Nagasaki L égvonalban alig több, mint 50—50 kilo­méternyire van egymástól ez a három ja­pán város. Hazánktól sok ezer kilométer választja el. S hogy Hukunaga-isao újságíró kollégám sok társa nevében ismét áthidalta ezt a végtelennek tűnő távolságot, annak története van. Szomorú és szép története, pe idézzük Hu- kunaga-isao-t, az 1968. május 14-én Fukuoka- ban keltezett levelét: „Azt hiszem még nem késő, noha a PACO áp­rilisi számának 170—171. oldalán közölt A béke 22. évében című eszperantó nyelvű felhívása alatt 1966. decemberi dátum van, hiszem, hogy soha nem késő összefognunk és kiáltanunk: a béke kedves, de törékeny ékszere a világnak. Vigyázzunk hát rá emberek!-” „Az emberiségnek mindenkori joga a borzal­mak elleni tiltakozás. Nekünk japánoknak, kö­zöttük a toll szenvedélyes harcosainak sokszo­ros jogunk. Hiszen Fukuoka mindössze száz ki­lométernyire van Nagasakitól, ahol a világtör­ténelem legborzasztóbb tomegmészárlását haj­tották végre 23 évvel ezelőtt az amerikaiak. Az újságíró jogát erősíti az a szomorú tény is, hogy mindössze negyven kilométernyire élt Nagasakitól a Minden Borzalom Legszörnyűbb Órájában.” Döbbenetes a levél, amelyet eszperantó nyel­ven írt és küldött hozzám Hukunaga-isao. Egy ember a sok millió japánból. Egy tiltakozó em­ber a tiltakozók milliárdos béke-hadseregébol. Hogy a Tanú szavainak erejével késztessen ben­nünket is újabb és újabb tiltakozásra a világ­ban lejátszódó vagy még csak készülődő em­bertelenségek ellen. Hogy emlékeztessen és fi­gyelmeztessen. Mert: „Sajnos nemcsak két évtizedes emlékeink van­nak. Az atomőrület hétfejű sárkánya újra meg újra kidugja fejét a felhőkből és tengerekből. Az amerikai stratégiai légierő atombombákat cipelő járőrgépei nyíltan és titokban átrepül­nek országok és földrészek felett. S nem tudni, hogy a kísérleti jelleggel kilőtt rakéták vezér- löagyába {nilyen célpontokat programoztak be. És nem tudni, hogy az atomenergiával meghaj­tott repülőgép-anyahajók milyen vizekre futnak ki holnap. Tegnap Japánban jártak... Tegnap Sasebo kikötőjében állomásozott a sárkány egyik feje. Tegnap csak Sasebo kikö­tőjében vonultak fel sok ezren, naponta. Mun­kások, tudósok, diákok, hogy fergeteges titako- zással kiharcoljuk a repülőgép-anyahajó kiuta­sítását a japán vizekről. Harcolnunk kellett — és ez a szörnyű! Harcolni a naponta kivezényelt ötezer rendőrrel szemben, akik különböző dip­lomáciai érdekekre hivatkozva védték ezt a ten­geri szörnyeteget. Ellenünk. A tegnapelőtti ál­dozatok ellen. Hát ezért kiáltunk át az óceáno­kon: kiáltásunkkal, s ha kell, testünk élő falával védjük meg a békét.” Hukunaga-isao elmondja, hogy a japán tele­vízió szinte szünet nélkül közvetítette a saséból eseményeket. Mi is láthattunk képsorokat ebből a harcból, abból a brutalitásból is, amelyet a japán rendőrök alkalmaztak a tüntetőkkel szem­ben. A tüntetőkkel, akik szünet nélkül vonul­tak a megbénult kikötővárosba. „Nem engedhetünk meg magunknak — foly­tatja Hukunaga — egyetlen pfercnyi pihenőt sem. Hiszen Vietnamban az atomfegyveren kívül már minden korszerű gyilkos fegyvert kipróbáltak az amerikaiak. S a Vietnamban becsapódó bom­bák az emberiség testén ütnek sebeket, s a Viet­namban robbanó vasutak, hidak az emberiség egymáshoz való békés közeledésének útját tépik fel. A vietnami anyák sírása a mi könnyeinket apasztja, értünk búvik a szüleit veszített gyer­mek a bozótba, értünk fog fegyvert a mesék ámulatára éhes fiú és lány a dzsungelekben. Ér­tünk, mindannyiunkért, az emberiségért. Kell, akarnunk kell visszaadni a vietnami népnek a békét a biztos és boldog holnapok tu­datát. A gyermekeknek a mesét, az öregeknek a rettegés nélküli alkonyokat. Mert ma még csak huszas erősségű volt a radioaktivitás a sa- seboi öbölben, az anyahajótól száz méternyire mért adatok szerint. Ez még veszélytelen az emberre. De a planktonokat már megfertőzte, s a halak planktonokon növekednek, s aszta­lunkra ezek a halak kerülhetnek holnapután! Ez is láncreakció! Olyan szörnyű bilincs, ami­ből Idejében kell kitömünk. Szorítás, amelynek zárja ma Vietnamban van, s csak a béke jel­rendszerére nyílik.” Hányszor feltettük már magunkban a kér­dést: milyen messze van tőlünk Vietnam. És hányszor döbbentünk rá, hogy túlságosan is közel. Szinte karnyújtásnyira vannak tőlünk a borzalmak. S Hukunaga-isao levele tovább erő­síti bennünk az érzést: karnyújtásnyira közelí­tettek meg bennünket a borzalmak. De e rádöbbenés felelősségünket is kell, hogy sokszorozza. Hiszen azt is jelenti, hogy lefog­hatjuk az őrület kezét. Ezernyi eszközzel. Til­takozással és anyagi támogatással. Soraink mind szorosabbra fogásával. „Nem vagyunk egyedül a harcban — irja be­fejezésül Hukunaga-isao. — De soha nem lehe­tünk sokan, elegen, amíg minden békeszerető ember egyetlen nagy kézfogásra nem nyújtja kezét. Roppant erejű kézfogásra hívunk hát minden magyar békeharcost. S kérem, akár egyének, akár eszperantó szervezetek kapcsolat­ba kívánnak lépni velünk leveleikkel, keresse­nek meg a következő címen: Japanio, Hukuoka- ken, Mii-gun, Ogoori-maci, Macuzaki, Huku­naga-isao.” C sodák és borzalmak között nő fel nemze­dékünk. De rajtunk múlik, hogy eltipor­juk a borzalmak újra meg újra feltáma­dó hétfejű sárkányát, s megvalósítsuk a leg­szebb emberi csodát — a Békét. A békét, amely­nek megóvására az atomőrület 300 000 áldozatá­nak jeltelen sírja figyelmeztet, s egy tegnap­előtti szörnyű világégés több millió fejfája. Erre figyelmeztet a fukuokai levél. KÁTAY ANTAL \

Next

/
Oldalképek
Tartalom