Tolna Megyei Népújság, 1968. április (18. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
Csontos Gáborj Keskeny völgyben alakult ki a támadás. A hegyeken körben tüzérségi fegyverek dörögtek. Kun az út mellett, egy nagy fa tövében hasalt már hajnal óta. A hátát nyomta a borjú, puskáját keresztbe fektette maga előtt. Nem látott semmit az úton, nem értette, miért kell annyi ideig hason feküdni. Szerette volna megmozgatni a -tagjait. Éhes volt, de mégis legjobban a cigaretta hiányzott. Rágyújtani azonban nem volt szabad, ezt a parancsot kapták. Később hallotta, hogy valahol hátul kiabálnak, valaki jelentett, de nem értett belőle egy szót sem. Az őrmester hangját természetesen felismerte. Megnyugodott, hogy elég messze van tőle az őrmester. Körülötte néha reccsentek az ágak. A katonák közül némelyik, a parancs ellenére felült és a hátát nekitámasztotta a fának. Kun is megmozdult. Előbb az oldalára fordult, majd összekucorodott. Megint eiszébe jutott a cigaretta. A zsebébe nyúlt és előkapart egy összelapított „Honvéd”-et. A tenyerével ellenzőt csinált a tűznek, s ahogy felvillant a láng, mindjárt beszippantotta a cigarettába. Úgy szívta, hogy a markába fordította a parazsát. Az első füstöt egészében lenyelte, a másodikat belefújta a zubbonya ujjába. Ahogy felemelte a tekintetét, pillantása összeakadt az őrmesterével, aki az úttest túlsó oldalán hasalt egy bokor tövében. Mereven nézték egymást, aztán Kun önkéntelenül elnyomta a cigarettát a tenyerében, a csikket meg bedugta a zubbonya felső zsebébe. Az őrmester négykézláb átszaladt az úton, s intett Kunnak:-r- Gyerünk hátra! — De sehova nem mehettek, mert felettük hirtelen megzendült az erdő. Belenyomták a fejüket az avarba. Nehéz lövedékek sivítottak, s jól hallatszott, hogy a szemközti hegy oldalában robbannak. Az őrmester felemelte a fejét: — Gyerünk! Ezek csak a németek. Megindultak egy keskeny csapáson visszafelé. Kun örült, hogy hátrafelé mennek. Csak minél messzebb onnan, ahol lőnek. Közben arra gondolt, hogy mégis át kellene szöknie az oroszokhoz. Hetek óta egyébről sem beszéltek egymás közt De az őrmesternek mindenütt ott volt a füle, s már jó néhány katonát kiköttetett. „Ha átszöknék, a magam részéről befejezném ezt a koszos háborút". Ekkor az őrmester rákiáltott: — Állj! Kun megállt. Az avar szárazon csörgött a lába alatt. — Cigarettáztál?! — Igenis, őrmester úr. — Tudod, mi jár annak, aki az első vonalban megszegi a parancsot? — Kigombolta a pisztolytáskáját, elővette a fegyvert és a föld felé tartva meg- meglógatta a kezét. Kun szeme kimeredt, most értette meg, hogy az őrmester le akarja lőni. Állt szerencsétlenül. — De csendes vagy, Kun! — tá masztotta a hátát egy fának az őrmester. Cigarettacsomagot vett elő, ki pöckölt egyet a pisztoly csövével, a szájába illesztette, majd Kun felé tartotta a csomagot: — Nem akarsz rágyújtani? — Nem akarok, őrmester úr — hadarta Kun ijedt alázatossággal, hátha ezzel segítene magán. De az őrmester csak a vállát vonta meg: — Úgy is jó. Akkor hát... — Igenis, őrmester úr — motyogta Kun. Az őrmester elővette az öngyújtóját — jAVkor hát én szívem el a te utolsó cigarettádat. Kun elködösült szemmel bámult a gomolygó füstbe s arra gondolt, hogy a front golyói mindeddig megkímélték, de mi haszna belőle ... — őrmester úr — lépett előrébb s lekapta fejéről a sapkáját. — Ne gyere közelebb! — kiáltott az őrmester. — A sapkádat meg vedd fel. Hogy állsz előttem?! — Igenis! — kiáltotta Kun és összekapta magát. Az őrmester folytatta: — Nyíltan megszegted a parancsot. Le kell téged lőni, mint a kutyát. Ez teljesen szabályszerű. Kun agyát elöntötte a vér. Felmérte a távolságot kettőjük között. Három ugrás, gondolta, mire az őrmester felemelné a pisztolyát, ő már üthetne. A barmot is le tudta ütni az öklével... De az őrmester megsejtette szándékát, mert ráirányította a pisztolyt: — Mi az, nem veszed "tudomásul, hogy ez teljesen szabályszerű? Kun földhöz vágta a sapkáját: —■ Ez is szabályszerű! Hogy a katonának nincs rohamsisakja! Hogy tizenkét töltény jut egy puskára! Aztán roham, szgbályJANKOVICH FERENC: Áprilisi ébresztő szerűen bele a halálba! — Egészen megvadult a saját hangjától. Az őrmester nyersen felnevetett: — Mondjad csak! Úgy is utoljára beszélsz.. ■» Ebben a pillanatban leszakadt rájuk az ég. Mintha valami óriás test zuhant volna a fák koronái •közé. Nyakukba vágódtak a galy- lyak, levelek kavarogtak a levegőben és kesernyés füst árasztott el mindent. Kun állt tovább mozdulatlanul, egy vékony ág akadt a vállára, közelről látta a szakadt leveleket. Egészen közelről fegyverropogás hallatszott és egyes lövések hangja. Kun az őrmestert kereste a szemével. Félig hanyatt, félig oldalt egy csonka fatörzsön hevert, kényelmesen hátra Vetett karral, mintha napozna. Igaz, fél karja és feje hiányzott, a megritkult lombkoronán át éppen rásütött a szomorkás nap. — Valami akna lehetett — motyogta Kun maga elé. Lerázta magáról a gallyat. Elővette a félig szítt cigarettát. Nyugodtan végigszívta, aztán hasra vetette magát és kúszni kezdett — előre. : Kbressz föl engem, Április, fényes szellőkkel rázz, repíts szerte világgá — messze, hol kigyullad újrá a Bokor... Tavaszidéző vagyok én. örökszülető költemény, örökváró ei-nem-múló, állal öklömön búsuló — ...Mert Magvető, kenyérszegő, De véget ért a búsulás, majd Szántód partjain ülő mert új Nyájat hajt a Juhász napraváró barangoló, s ahol megy, ott új fény pereg': majd véres Dunából úszó való szabadság, emberek. Nem híg, üres szó-áriák, mitől visszhangos a világ: de hit s jótettel szeretet, való szabadság, emberek. HEGEDŰS LÁSZLÓ: Ozorai úton A böjti szél még csutaleveiét, száraz kukoricaszárt zörgetett. Azért tavasz volt már: a nap sütött, gyéren zöldülő vetések fölött. Elszórt tanyák, puszták közt. a tetőn utat róttam lovaim-keresőn, kiket még a harc előtt Ozorán hagytam. S kitűnt, már csak hírük után mentem. Menekülve az ágyúszó elől. temetőjük lett a Sió. S a szép barna lányt, kit egy éjjele« megcsodáltam, amíg völgyön-hegyen fegyverek hada dörgött, ropogott, mint asszonyt láttam viszont, boldogot. Róttam az utat. kicsit szomorún, s a nap ásütött a dore borún. Másnap délelőtt már Tamásiban egy szőke lányért hevültem vígan. Szép sem volt, s gondom lett volna elég, de hát húszéves voltam az se még. MUNKA ÉKotroczó tofcván felvéteted INTERNACIOMLE DACHAUBAN Én nem itthon, szabadultam fel és nem is április negyedikén. Mikor Magyarországról az utolsó német katona is kitakarodott, nálunk, a dacharui koncentrációs lágerben még élet-halál urai voltak az SS-ek. A front ugyan már gyorsan közeledett, de mi mégis attól féltünk, hogy számunkra már későn érkezik. Még otthonról, a börtönből hoztunk magunkkal egy közmondást, ezt itt több nyelvre lefordították és szerte a barakkban ezzel jellemezték a helyzetünket: „Ahol a legközelebb a segítség, ott a legnagyobb a veszély". Joggal tartottunk attól, hogy lemészárolnak bennünket, mielőtt kiszabadítanának az amerikai katonák. S, hogy nem sokat tévedtünk, mutatja, hogy az egyik raktárban megtalálták a számunkra előkészített, mérgezett kenyéradagokat, csak éppen már nem merték köztünk kiosztani. Onnan, Dachauból nézve, egyébként is gyakran látszott feje tetején állni a világ. A láger két_ részre oszlott: egy nyílt és egy zárt táborra. Az elsőben, a láger területén szabadon mozoghattak a rabok, az utóbbiban minden barakkot külön drótkerítéssel vettek körül. Mi, akik ott laktunk, csaknem légmentesen el voltunk zárva a külvilágtól. Naponta két •újság is járt ugyan hozzánk: a Völkischer Beobachter, a náci párt hivatalos lapja és a Münchener Zeitung, dehát ezekből csak egy esetben kaptunk „megbízható" információt- Berlin clestének hírét ugyanié es erősítette meg, hogy a Völkischer Beobachter egyik napról a másikra elmaradt. A Münchener Zeitung viszont még akkor is a végső győzelemről cikkezett, amikor messziről már hallottuk az ágyúk moraját. A mi részlegünk lakóinak óriási többsége a politikai elítéltek piros háromszögét hordta a kabátján, legalább tíz nemzet ellenállóit zsúfolták össze a barakkokban. Mi azt hittük, hogy a közös ellenség elleni gyűlölet teljes egységbe forrasztja össze a Háft- Ungeket, a legteljesebb szolidaritás jegyében. És valóban, nem egyszer találkoztunk az önfeláldozás és együttműködés csodálatos eseteivel, de az SS-eknek mégis rendszeresen sikerült egy-egy sovinisztát ta- lálniok barakk- és szobaparancsnoknak. A barakk ilyenkor pokollá alakult mindazok számára, akik ellen irányult a sovinizmus. Számunkra is nem egyszer jelentett a szobaparancsnok gyilkosabb i'eszélyt, mint az SS-ek. Február elején például még öten voltunk életben magyarok, ebből néhány nap alatt négyet pusztított el, míg végül a dühöngőt halálra ítélték és kivégezték saját honfitársai. Bennünket Patton amerikai tábornok csapatai szabadítottak fel. A harcoló amerikai katonák bevonulása még gyönyörű volt, percek alatt elintézték a tornyok őrzőit, átgázoltak a drótakadályokon, s aztán borzalommal és szánalommal néztek ránk, a mi elképzelhetetlen nyomorúságunkra. Másnap már a rendfenntartó csapatok vették át a tábort: Naponta láttuk a jól tartott pribékeket, amint biztonságban vonultak kisebb munkák elvégzésére és ha egy-egy különösen hírhedt gyilkost fedeztünk fel közöttük és kitört a felháborodás, őrzőik megvédtek őket, mondván: a hadifoglyokat oltalmazza a hadijog. Mi nem voltunk hadifoglyok, bennünket nem védett semmi. Továbbra is ugyanazt az élelmet kaptuk, amit a németektől. Illetve kapott még mindenki — egy negyedkilós zsíros húskonzervet is —, és ki tv-' dott volna ellenállni a kiéhezettek közül? Ebbe a konzervbe ötezer ember pusztult el néhány nap alatt. A nyugati foglyok hazaszállítását azonnal megkezdték az amerikaiak — a többi ott maradt és segített magán, ahogy tudott. Kiszöktünk a táborból, hogy kiássuk a frissen vetett krumplit a földből, vagy élelmiszerre cseréljük be a SS-raktárokból szerzett ruhákat. Az őrség utánunk lőtt... Aztán közölték velünk, hogy nyitva áll előttünk az egész világ, Ameriátől Skandináviáig, mindenhová mehetünk — csak haza nem... Április harmincadikén szabadult fel a tábor. .4. rabok egyöntetű kívánságára másnap megünnepeltük május elsejét. Az amerikai parancsnokság beleegyezett a gyűlésbe, azzal, hogy ez felszabadulásunk ünnepe lesz. A tábor lakói egész éjjel dolgoztak. Virággal ültették tele az utakat és elkészítették a felvonuló nemzetek zászlaját. Másnap délután legalább tízféle, nemzet Zászlaja alatt vonultak a koncentrációs tábor volt foglyai a tábor főterére. Az amerikaiakat három csoport képviselte az ünnepélyen. A táborparancsnok és közvetlen környezete, egy díszszakasz — és a zenekar. A táborparancsnok rövid beszédet mondott, majd a tömeg ajkán hirtelen felharsant az Interna- cionálé. A parancsnok elsápadt, mereven bámult az éneklőkre, aztán kényszeredetten sapkájához emelte a kezét. Ezt látva, a díszszakasz is vigyázzba merevedett Aztán persze elhangzott a „Yankee doodle” is és akkor mi álltunk vigyázzba udvariasan. De mindenki érezhette, hogy ez már csak ráadás. A dachaui tábor tíz nemzetisége az Internacionálé-val ünnepelte a felszabadulást. ERDŐS LÁSZLÓ
