Tolna Megyei Népújság, 1968. március (18. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-21 / 68. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1968. március'2% A mi kis szomszédságunk TAVASI Legutóbb abból lett a veszekedés, nogy e,szakadt a szári tókötelük, és ránk lógták, hogy elvágtuk. Amikor kimentem, rámtá- madtak késsei. En meglöktem az öreget, nekiesett valaminek és meghorzsolta magát. — A bíróság mást állapított meg... — Mást. A férjemet ítélték el, pedig az ott sem volt. Érdemes idézni a bíróság ítéletéből egy részt: „Bállá feldühödött, az idős sértettet ököllel arcba ütötte, aminek következtében az a földre került. Amikor felállt. Bállá tovább folytatta az ütlegelést, s többször is a sértett arcába ütött ököllel.” Pozsonyiéknál csak az asszony van otthon. Amikor bemutatkozom. felvidul az arca, összecsapja a kezét örömében: — Drága jó uram, mondja, ki küldte magát ide? Talán maga a jóistien? írja meg, hogy házigazda létemre milyen lakásban kell laknom. Egy szobában kell laknom a kutyával. Kettő is volt, de a másikat agyonrúgta az a .. . És Balláék felé mutatott, noha még nem is mondtam, hogy a Balláékkal kapcsolatos viszályukról akarok írni. — A lakásunk egy szoba- könyhás, kis kamrával. Nem valami előkelő, de tágasabb, mint Balláéké. — Tessék elképzelni, hogy milyen helyzetben vagyunk? 1962- ben „kénytelenek” voltunk 90 ezer forintén megvenni a saját házunkat, mert államosították, 750 forint az uram nyugdíja, és 600 forintot fizetünk havi törlesztésként. És még csak nem is rendelkezhetünk vele. mert ezek a... — Miért voltak kénytelenek ezt az épületet 1962-ben 90 000 forintért megvenni? Hiszen a lakásuk így is, úgy is megvolt, s csak kettesben élnek? — Miért, miért.. • Ragaszkodom hozzá, mert az enyém, nem loptam, az apám dolgozott meg érte baltával a kezében, mert bognár volt, s én tőle örököltlem. Ha addig élek, sem hagyom. ‘ — Úgy tudom, hogy amikor megvették, akkor is tele volt lakóval, magukon kívül másik négy család is lakott benne. — Igen. — Nem gondoltak arra, hogy azokat nem lehet kitenni? — Nem is akarjuk mind. Csak azokat, akik állandóan bántanak bennünket: Balláékat. Farkasék meg úgyis kimennek, mert előbb- utóbb kapnak lakást, ég akkor ezt a hátsó részt eladjuk. Én kivárom most már, akármi lesz is, — Úgy tudom, hogy az államosításkor maguk maradtak abban a részben, amit most Farkasék laknak, de azt eladták. Akkoriban az volt a legtágasabb. — Igen, hatezer forintért. Kellett a pénz. De ezt pedig, amit most lakunk, kétezerért vettük meg akkor is. — Tehát négyezer forint maradt a cserén? — Igen, de az altkor volt- Most tulajdonosok vagyunk, meglettük az egész épületet. és nem tűrjük, hogy akárki is bántson bennünket. — Ki kezdte a pereskedést? — Nem mi, az biztos, hanem Balláék, mert ránk támadtak. Már nem is emlékszem, hogy pontosan hogyan volt, de azt tudom, hogy én soha egy rossz szót nem mondtam rájuk. Egyszer mondtam az asszonyra, hogy Belzebub, és mégis ón vagyok a rossz, nem szégyellik, hogy állandóan ütnek-vernek bennünket. Jó. hogy elbírnak velünk, a két öreggel. Balláné nagysága szeretne nekünk parancsolni, pedig abból nem eszik. (Azt nem írom le. hogy „én egy rassz szót nem mondtam rájuk” után milyen szavakkal illette Balláékat.) Olyan lelkiállapotba sodortak, hogy már az öngyilkossággal foglalkozom. Közben megjön a férj, . Pozsonyi Károly is. Ö is sorolja az eseteket — Balláék ellen, s hivatkozik a bírósági ítéletekre, amelyek szerint Bállá valóban elkövette a testi sértést. — Ki kezdte? — Balláék. — Mindig? — Kivétel nélkül. Például, hogy csinálhat olyat egy lakó, hogy egyszerűen ajtót vág oda, ahol soha nem volt ajtó. Vagy egyszerűen felszedte a téglát a bejárata előtt, és virágoskertet csinált. És összetörnek mindent. Melyik háztulajdonos nézné ezt el? Fizetnek pár forint lakbért, ami olyan nevetségesen alacsony, hogy még a ház egyik sarkát sem lehetne belőle rendben tartani, és még ők szeretnének nekünk parancsolniBalláék is elmesélték, hogy valóban vágtak egy ajtót a szoba és a konyha közé. Ha a gyermeket fürdették a konyhában, utána csak az udvaron keresztül tudták bevinni a szobába, így hát ott nélkülözhetetlen volt egy ajtó. Csakhogy ők azt állítják, hogy ez még akkor történt, amikor a ház államosított volt, Pozsonyiék viszont azt, hogy akkor, amikor mór ők voltak ismét a tulajdonosok. A bíróságon mindenesetre elutasították Pozsonyiék keresetét. mert a ház állagát ez nem rontotta, hanem javította, s Balláék lakásviszonya' ezáltal megjavult. A virágoskertet is engedély nélkül készítették Balláék. Ezt viszont megszüntették velük határozati lag. — Most meg minden áron cserét akarnak kierőszakolni — mondja Pozsonyi Károly. — Ha a bíróság ezt megítéli, törvénysértést követ, el, és természetesen megfellebbezem az ítéletet. — Mi legyen Balláékkal? — Az ő dolguk, de innen menjenek, mert amilyen emberek, egy percig sem vagyunk biztonságban. A háztulajdonos Pozsonyi Károly és a lakó Bállá Márton konyhájának bejárati ajtaja alig egykét méterre van egymástól, amikor ki-bejárnak, majd egymásba botlanaik, ám ennek ellenére ajánlott levélben érintkeznek egymással. Mennyi haragnak, gyűlöletnek kell összegyűlni ahhoz, hogy két család közt ilyen viszony alakuljon ki! , Tulajdonképpen nem is érdemes azon meditálni, hogy melyiknek van igaza. Mégcsak azon sem, hogy 11 évvel ezelőtt melyik tette a másik elé az első szalmaszálat. A perek is hol ilyen, hol olyan eredménnyel végződtek. Ha összességében nézzük, az feltétlenül megállapítható, hogy egyik sem maradt adósa a másiknak. Nem lehet elvitatni Pozsonyi- éktől a tulajdonosi jogot: megvették a házat, érthető, hogy igyekszenek érvényesíteni a tulajdonosi érdekeiket. De ezt a jogot ilyen viszálysorozattal érvényesíteni, semmiképpen sem erkölcsös. Balláék is egy család, érthető, hogy igyekeztek jobbá tenni a lakásukat, s nem akarnak kiköltözni az utcára. Nem a jelenlegi tulajdonos jóvoltából kerültek a lakásba, hanem kiutalás alapján. Csakhogy nagyon 6ok esetben ők Tegnap, ebéd után, pontban tizennégy óra huszonkét perckor megjött a tavasz. Köszöntöttük már március 1-én js a tavaszt, az a, meteorológiai volt, s bizony nem napfénnyel, meleggel, virágbomlással köszöntött vissza. A mostani: a csillagászati tavasz. Talán „ö” elhozza, a csillagokban hihetünk. A Nap már a Halak és a Vízöntő határán jár, most már hiába hozhat még hózáport is a szeszélyes március —, megérkezett, itt van, tegnap délután tizennégy óra huszonkettő perckor volt érkeztének a pontos ideje. Ekkor fordult Földünk évi járásában úgy a Nap felé, hogy mindkét arcát — az északi és déli féltekét — egyformán világítja meg. A Nap járásában hihetünk... Tegnapi éjszakánk, álmunk pontosan annyi ideig tartott, mint nappalunk, a Nap pontosan keleten keit és nyugaton nyugodott, úgy mondjuk: napéjegyenlőség. Hiába: megérkeztünk a tavaszba, s nincs megállás, máris elindultunk a nyár felé. Az idő még az „évszakhoz képest kicsit hűvös”, de a nők már eldöntötték a tavaszi divatot. Szabályos tavasz érkezett? Nem a Meteorológiai Intézettől érdeklődtem, hanem a már 90. életévéhez közeledő Réthly professzortól, a meteorológia hajdani egyetemi tanárától. „Tavasz ez?”. „Tavasz — mondja az ezüsthajú bölcs —, nálunk minden lehet, ha nem is o krónikás időket hívom tanúnak — ezen a napon egész hadseregek hulltak hóviharokba, és régi feljegyzések szerint, tavaszon már arattak is, — de hosszú élétem emlékeit, s eszerint mondom: nálunk minden lehet. 1938-ban huszonnégy fokos melegben már fürödtek a fiatalok, 1913-ban pedig méteres hóban jártunk. Azért szép, mert: kezdet, a ezért minden lehet”. Tavasz kezdődik, a csillagok, bizonyítják. Tavasz és szerelem. A Vénus a hajnalégbolt-, ról átjön az esti égboltra. (Hajnalban ki nézné? Alszanak még ilyenkor az esti csillagnézők). Eljött az esti séták, vallomások, csillagnézések ideje. Feltűnnek már a tavaszi csillagok. Napnyugtával már felfénylik az Arcturus, Tehénpásztor ő, s a mitológia szerint a Nagymedvét őrizte, hogy le ne szökjék az égről. (Ha a párodnak mutatod a Göncölt, akkor a Nagymedvét mutatod, az Ursa Majort, a Göncöl azonos vele). Ennek is szép, tavaszi története van. Areas görög ifjú beleszeretett Dianába, Juno istennő vadásztársnőjébe. (Juno Jupiternek az öregedő, féltékeny felesége volt). Juno ezt nem tudta elviselni, ezért bosszúból medvévé változtatta Arcost, s feltette az égre és Arcturust, a pásztort bízta meg őrzésével. Akik pedig még éjfélkor is a parkban, utcán vannak — a csillagnézésben gyorsan, tavaszai elszalad az idő —, azok harangkonduláskor, éjfélkor az Oroszlánt is láthatják az égem — kőbányai '■— sem a legjobb megoldást választották. Hol ők provokálták a házigazdát, hol pedig viszont. Arról nem is beszélve, hogy a házigazdát többször alaposan helybenhagyták, s erre mégcsak az sem mentség, amit ők állítanak, tudniillik, hogy a házigazda rájuk támadt stb. Van-e kiút? Mi következzék ezután? Arra semmi remény, hogy Balláék és Pozsonyiék bármilyen bé- kítgetés, hatósági vagy társadalmi beavatkozás következtében akárcsak lojális viszonyba is kerüljenek egymással. A 11 év alatt felgyülemlett haragot egyik sem tudja lenyelni, továbbra is fenyegetőzik mindkettő. Egyetlen megoldás mutatkozik elfogadhatónak, az hogy el kell egymástól távolítani őket. A Po- zsonyiékat nem lehet kiköltöztetni, mert nekik tulajdonuk a lakás, tehát csak Balláékról lehet szó. Balláéknak akármilyen módon, de lehetővé kell tenni, hogy onnan elkerüljenek. Ennek a másik oldala persze az — s ezt sem szabad elhallgatni —, hogy ha mondjuk kiköltöztetik Balláékat^ akkor Pozsanyiékat állami költségen megszabadítják a lakóktól, s ez sem igazságos. Az viszont nem tűrhető, hogy ilyen viszonyban éljenek emberek. BODA FERENC — Miért éppen húszat? — Micsoda kérdés? Egy finom ing mindenhol drágább. A Nadov ingét olcsóbban is számíthatom. Nyolcnapos menetelés után elérték az utolsó térképezett oázist, Agadírt. Erről inkább csak tudták, higy van. A század fele beteg volt. Pokoli zaj, bőgés csörpmpölés töltötte be a kis oázist, amely már porral betemetve, elképzelhetetlen légyfelhőkkel feküdt a vigasztalan Szahara egyhangú, sárga síkján ... Az állatok nyerítettek és üvöltöttek, mert a legyek fürtökben csüngtek róluk. Mindenféle védekezés hatásta'annak bizonyult ellenük. A partizánok és a légionisták között helyéz— 145 -kedtek el a rabok és a hatalmas arab csendőrök. Nem volt ajánlatos a szabadcsapatot a katonasággal összeereszteni... Még így is kiütött a ribillió. mert kávézni a légionáriusok most is csak odajárnak a partizánokkal utazó vén kávéfőzőhöz, egy pohár meleg italra. Titokban még pálinkát is kapták, bár ez a kantinos szabadalmai közé tartozott. De a kantinosnak nem volt kmirha pálinkája. Ez egy szörnyen átható, pornódé- és keserűmandula- illatú, erős szesz, amit mindenféle virágból erjesztettek. A kávéfőző körül mindig egy kis karéj légionista ült törökülésben, és megvitatták az eseményeket. Örömmel üdvözölték a közeledő Galambot. Mint ő mondta, az arabbal, együtt Zenés Kávéházat nyújtanak a Szaharában. De ma nem a szokott bakugrásokkal jött. Komoran bandukolt, és nem vette elő a hangszerét sem, miután leült... — Elszomorít a helyzet — mondta sötéten. — Engem is... legyintett az óriás Nadov, mert igazán reménytelenül állomásoztak itt, betegen, rongyosan, egy ijesztően halálos pontján a világnak, elzárva a társadalomtól. Galamb élénken emelte fel a fejét. — Szintén ellopták egy ingedet? Elképzelhetetlen, hogy milyen meglepetések érhetik az embert a Szaharában... Ellopták az ingemet. Mindössze két ingem volt... Egész finomak... A másik is ilyen kék-sárga csíkos volt. fehér pöttyökkel, mint ez itt rajtam. Valódi mű- selyem ... — Nagyon szomorú volt. — Parancsolsz kávét, rumi úr, vagy kmírhát — 146 — — rikácsolta fülsértő, rekedt, sipító hangján a vén arab. — Erős szagú, jó ízű kmírhát... vagy finom kávét... — Kávét adjon, kisfiú — mondta búsan. Ha egy arabot magázott, ez feltűnő jele volt nála a rossz kedvének. — Nekem kmírhát — lépett oda izzadtan Ri- kajev, a dán borbély —, de gyorsan.. p<hü... a hőség... — ő is kigombolta a zubbonyát, mint a többiek — .. .és a legyek... a legyek megölnek... Ezrével zsongtak, kinyíló szájakba, szemekbe repültek, a kávéfőző hiába lengette rongyát. Tömött csomókban zsongtak Galamb megkapta a kávéját, és búsan kever- gette. A kávéfőző bement a sátorba és hozott egy nagy kannát, ebben tartotta a tartalék pá linkáját, de most megcsúszott, és szörnyű!.. Az egészet Galamb nyakába öntötte. Végigfólyi rajta a maró szagú ital tetőtől talpig. — Hülye! — kiáltotta késégbesetten Galamb, és felugrott. — Ez a szörnyű szag most napokig gyilkolni fog — Bocsáss meg rumi úr — rikoltotta papa- gálysirámát az öreg és rongyával törölgetni kezdte. — Ö, de átkozott ügyetlen vagyok... A katonák röhögtek. Legalább valami derűs mozgalom kavarta fel az oázis áporodott, rek- kenő melegét. Ekkor harsaid fel Troppauer Hümér csata- ordítása: — Ide hozzám, katonák! ötven gouimier-vei verekedett a költő. — 147 —
