Tolna Megyei Népújság, 1968. március (18. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-20 / 67. szám

4 TOT NA MEGYEI NÉPflJS*0 1968. március 20« Tíz éve halászntesier A kocsolai Vörös Csillag Tsz halgazdálkodása övék óta a legeredményesebbek közé tar­tozik nemcsak Tolna megyé­ben, hanem az országban is. A negyven holdat kitevő ta­vakban évről évre tíz mázsá- nyinál magasabb az átlagos halhozam. Tavaly például 12 mázsa volt a holdanként! brut­tó „haltermés”, s egy kilo­gramm hal hűsít hét forint költ­séggel „állítottak elő”. Az állandóan kiemelkedő ho­zam az intenzív tűgazdálko­dásnak, takarmányozásnak kö­szönhető. Piringer József ál­lattenyésztési brigádvezető, a szövetkezet halászmestere, tíz éve vezeti a haltenyésztést. Előzőleg a dombóvári tógazda­ságban dolgozott több éven át, ott tanulta meg a haltenyész­tést, s tudását a szakirodalom szorgalmas tanulmányozásával is gyarapította. Irányításával a tavakat ugyanúgy előkészí­tik a bő termésre, mint a szán­tóföldek talaját. Tavasszal pél­dául sertéstrágyával, mésszel és szuperfoszfáttal trágyázzák a vizet A szerves anyagokkal telített tavakban dúsan fejlőd­nek majd a halak természetes táplálékai, a planktonok. A halak etetése olyan olcsó, se- lejttakarmányokat is felhasz­nálnak, amilyeneket más álla­toknál nem értékesíthetnek, így. például a keverőüzemből csillagfürtöt, csépléskor pedig búzaocsút hordanak a tavak­ba. Megelőzik a halak „húsvé­ti betegségét”, a has vízkórt amely tavasszal fenyegeti az állományt, s megfelelő gyógy­szert kevernek takarmányuk­ba. Piringer József a halászlé fő­zésének is mestere. A halász­kunyhó előtt rézkon dórban fő­zött halpaprikása a tsz-be lá­togató küldöttségnek, köztük a külföldi vendégeknek is él­ményt jelent. S az idén még több kocsolai hal jut majd a piacokra és a tányérokba, mert bővül a tsz tógazdasága. A Vörös Csillaggal egyesült dalmandi Béke Tsz tízholdas tavát, húsz holdra növelik — és amint Piringer József közöl te —, az ősszel már összesen hatvan hold tavát akarnak le­halászni. (B. I,) Bakó Jenő felvétele. A mi kis szomszédságunk i. Szekszárd, Rákóczi utca 24. Szüle udvar, ódon, időverte, gondozatlan falak. A körtefa törzsén szögesdrót. Mindenből árad a barátságtalan hangulat. Hosszú létra nyújtózkodik az udvar közepe felé, de úgy, hogy a másik vége egy fáskamra aj­taját nyomja. Ki tette ezt oda és miért?^ Az ember megáll és tűnődik. Választ keres a nevetségesnek tűnő jelenségre, ám csakhamar kiderül, hogy ez nem is any- nyina nevetséges, mint inkább siralmas. Pozsonyi Károlyné háztulaj­donos: — Én tettem oda, hogy vegyék észre magukat ezek a- •. Akár­hányszor felmennek a padlásra, mindig ott hagyják a feljáró­nál és ilyenkor fel tudnak men­ni a macskák is, és egész éjjel ugrálnak a padláson, én pedig nem tudok tálük aludni. Bállá Mártonné, lakó: — Tényleg ott hagytuk, de miért? Azért, mert előtte fel­mentem a padlásra, és Pozso­nyiék elvették a létrát, amikor még fenn voltam. Sokáig le sem tudtam jönni. Olyan düh fogott el, hogyha akkor hirtelen le tu­dok jönni, ón nem is tudom, mit csinálok. Amikor az uram észre­vette, hogy fennrekedtem, visz- sza tette a létrát, s akkor hagy­tuk ott Ezek a... (nem írom le, hogy minek titulálták a házi­gazdát), mindent elkövetnek el­lenünk, hogy elűzzenek ben­nünket a lakásból. Cserék Sándomé, a ház egyik lakója: « — Nem is igaz, hogy akkor vették ei a létrát amikor Bal- láné fenn volt. Ezt csak, azért találta ki az a... (azt sem írom le, amit Cserákné mondott Bal- lánéra), hogy mocskolja a házi­gazdáját Mert az egyebet sem csináL Mindez a napokban történt, de már több mint egy évtizede így zajlik az élet a szekszárdi Rákóczi utca 24-ben. Bailáék szerint már 153 bíró­sági és más hivatalos tárgyalá­suk volt. Hal a bíróság előtt áll­nak, hol a tanács igazgatási osz­tályának kell közbeavatkozni. Legutóbb a szekszárdi járásbíró­ságon 800 forint pénzbüntetésre ítélték Bállá Mártont, könnyű testi sértés bűntette miatt: meg­verte Pozsonyi Károlyt, a házi­gazdát. De közben folyamatban van egy polgári perük: Pozso­nyiék kérték Bailáék kilakolta­tását, Bailáék pedig viszontkere­settél éltek, kérik a bíróságot, hogy a tulajdonos akarata elle­nére tegye lehetővé számukra a lakáscserét. Találtak ugyanis egy partnert, s az hajlandó lenne ve­lük cseréim, de ebbe a háztulaj­donos nem egyezik bele. Három bírót kérdeztem meg a Bállá—Pozsonyi-ügyről: dr. Kun- ezer Jenőt, dr. Szigeth Ferencet és dr. Hadnagy Zsoltot. Mind­hárman foglalkoztak vele hiva­talból, s amikor említettem a Bállá—Pozsonyi nevet, mindhár­man elképedtek, s valami ilyes­félét mondtak: — Ez az az eset, amikor a bírónak a feje megfájdul már a pereskedők- nevének hallatára is. Lapunkban egy rövid hír je­lent meg Bállá Márton 800 fo­rintos pénzbüntetéséről. Ezután BaHáné bejött a szerkesztőségbe reklamálni, hogy tulajdonképpen nem az ő férje volt a bűnös, ha­nem a Pozsonyiék nem hagyják őket nyugton. Időközben Pozso- nyiné is többször bekopogtatott hozzánk. Amikor elhatároztuk, hogy írunk e témáról, mindenekelőtt a közvetlenül érdekelteket keres­tem fel. Érdemes leírni, hogy külön-külön hogyan vélekednek erről az esetről. Íme vázlatosan a Balláékkal folytatott beszélgetés: — Mikor és hogyan kezdődött ez a veszekedés? — 1957-ben. Ez a ház akkor államosított volt, Pozsonyiék is éppúgy bérlőként laktak benne, mint mi. A férjem még a házas­ságunk megkötése előtt kapott itt egy szobát, azt, amelyikben most is lakunk. Lakást nem kaptunk, közben gyermek szüle­tett, természetesen itt próbáltunk olyan megoldást keresni, ami le­hetséges. A szoba mellett volt égy mosókonyha. Ezt körösen használták a ház lakói, mi azon­ban kértük, hogy utalják ki ne­künk konyhának. Ki is utalták. Ezt azonban Pozsonyiék meg­támadták, azzal, hogy a mosó- konyhára mindenkinek szüksége van. Pereskedés indult, végül is­mét közös használatú mosókony­hává nyilvánították a helyiséget. De közben a városgazdálkodási vállalat épített az udvarba egy új mosókonyhát, fáskamrákat, s ez a helyiség végül is a miénk maradt. De ettől kezdve nem volt maradásunk Pozsonyiék előtt, állandóan sértegettek ben­nünket Pozsonyiék, mint régi tuüajdoosok, neon tudták elvisel­ni, hogy nem lett igazuk, azt mondták, hogy ha mi eldobtuk; a kesztyűt, majd ők felveszik. — A második felvonás akkor kezdődött, amikor kiteregettem a tiszta ruhát az udvaron lévő szárítóra. Pozsonyiók szárítója ott volt közvetlenül a miénk mellett, s amikor nekem szá­radt a tiszta fehérnemű, ők ugyanott porolták a szőnyeget. Én erre elsírtam magamat, Po_ ~ zsonyiné nekem támadt, az uram meg észrevette, kiszaladt és nem engedte, hogy megtámadjon. — Az idős asszony magára tá­madt? — Igen. — Hogyan lett ebből tárgyalás? — Mert Pozsonyiné valahogyan elesett — Mi lett a tárgyalás vége? —. Megbüntették a férjemet! könnyű testi sértésért háromszáz forintra. Sajnos, nem fellebbez­tük meg, és most ennek isszuk a levét, legutóbb is úgy ikezelték a férjemet, mint visszaesőt. Mi kérem akikor sem mentünk a bí­róságra, amikor a kutyájuk visz- szarántotta a gyerekünket a pad« lásfeljáróraL, és utána a kórház« ban ápolták. Záporoznak a történetek: az egyik tárgyaláson őket marasz­talták el, a másikon Pozsanyiékat* megesett, hogy mindkettőt. Fel-? lebbezések, beadványok, aláírás- gyűjtések, tanúkeresések. Már a történetek pontos sorrendjét sem lehet kibogozni, — Pozsonyiék 1962-ben megvá­sárolták az államtól az épületet; ismét ők lettek a tulajdonosok. A perpatvarok nemhogy megszűntek volna, hanem fokozódtak: min­dent elkövetnek azért, hogy meg­szabaduljanak tőlünk, mert hasz­nálni szeretnék ezt a lakrészt is. Mi el is mennénk, márcsak azért, is, hogy ne kelljen itt állandóan veszekedni. Ha kiutalást kap­nánk, az is jó lenne, ha a cserét engedélyeznék az is. Tessék el­képzelni, hogy lehet ilyen körül­mények közt lakni két gyerekkeL, Még a fát, hintát, vizeskádat is szogesdrófctal vették körül, hogy a gyerekek ne játszhassanak] Olyan dolgokért perelt bennün­ket, hogy a pincelejáratot nem a rendeltetésének megfelelően hasz« náljuk, mert ott tartottunk egy­két apróbb holmit. Még a hely­színre is kijött a bíróság, és vé­gül. elutasította a keresetüket, (Folytatjuk) BODA FERENC Igen! Ezt a tanácsot fogja adni. ha már ez a kedves gyerek hozzáfordult a bánatával. És majd azt is ajánlja neki, hogy ne csavarogjon állandóan Afrikában, mert ez nem vezet jóra, inkább nézzen valami állás után, mondjuk le­gyen vasutas, vagy hírlapíró, és a szolid élet idővel helyrehozza. Fene ezt a szájharmonikát! — Közlegény... — szólt a kavargó homok­zivatarban hörögve a káplár, aki végigment a szakaszon. — Maga rinocérosz?!... Pléhből van?!... Hőőő... Az emberek rakásra döglenek és itt szájharmonikával bíbelődik?... Höőőő. .. khm ... Khm... Szétszakad a tüdőm! — 142 — A déli áramlás sűrű portölcséreket kavart. Galamb udvarias érdeklődéssel nézett rá: — Valaki rosszul lett? — Ember! Négyen kaptak hőgutát délután! — Az a naptól lehet. Az emberele rogyadozva köhögtek, a kavargó portölcsérek az ötven fokos izzó légáramlás­ban jajgató pokollá tették a menetoszlopot, és Galamb a körömpiszkálójával a szájharmonika oldalán egy srófot próbált meglazítani ... Mennél közelebb értek az egyenlítőhöz, an­nál kínzóbb volt ez az állandó vándorlása a pornak. A passzát zónájában jártak. Mintha a forró talaj füstölögne, úgy röpköd állandóan a homok, és az összezsugorodó Nap parázsszerűen izzik a porfátylak mögött. — Zárkózni! Zárkózni! — ordítja a káplár, mert percenként felbomlik a menetoszlop. — kincsen srófhúzója véletlenül? — szólítja meg kedvesen Galamb. Az altiszt szitkozódva, köhögve botladozik tovább a porban. Egy katona kizuhant a sorból, többen a fejüket fogják és jajgatnak... A páncélkocsi a kis kaliberű ágyúkkal leállt. Három szédelgő mechanikus a gépből kirezgő benzinpárák fölé hajolva dolgozik az óriási gé­pezetben ... Valaki megérinti a félájult szere­lőt. Galamb áll mögötte: — Legyen szíves, kérem, hogyha ezzel a munkával kész lesz, akkor hozza rendbe a szájharmonikámat is... .. .Csak az mentette meg az életét, hogy hirtelen lehajolt, és így a kalapács néhány cen­timéterrel a feje mellett zúgott el.., — 143 — Este, mikar lehűlt a levegő, erőltették a menetelést Az egyenlítő felől szüntelenül szál­longó portölcsérek jeges, fehér sugárzásban terjengtek. A gróf úr, aki aránylag jól bírta az utat. a hidegtől ideges lett. Hlavács, a suszter ment mellette. Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy előkelő bajtársának vacog a foga. — Sohasem hittem volna, hogy emberek er­re képesek — mondta Hlavács. ■— Én jól bírok mindent, csak a hideget nem — felete vacogva. Előkelő külseje most először sínylette meg a szolgálatot. Magas homloka kö­rül őszülő haja, klasszikus arca és remek, • fér­fias alakja semmivé váltak ebben a didergés­ben. — Kedves Hlavács kollega... Én nem saj­nálnék tizenöt frankot magától, ha szerezne nekem egy ... inget... amit felvennék ez alá. Nincs több fehérneműm... és két ingben... kevésbé fáznék... Nem... valami.. s úri dolog ... kettős fehérneműt hordani... De itt olykor fel kell adni ... az etikettet... — Csakugyan ennyi pénzt áldozna? — kér­dezte Hlavács. — Szavamra... Van talán egy felesleges inge? — Az nincs, de lophatok éppen egyet — morfondírozott a cipész. — Milyent szeretne? — Nem vagyok barátja az ilyesminek;., de az eset oly kivételes, hogy eltekintek!... Ha szabad választanom a század ingei között, ak­kor ... ezét a Harricourt-ét szeretném. Úgyis mindegy, hogy kitől lopja. Vagy nem?... Har- rincourt-nak finom inge lehet.;. — Kérem. Legyen Harrincourt-é, de akkor húsz frankot fogok kérni. — 144 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom