Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
iimmmimiiiii T % \-T>.?MWR?V 1 JOBBÁGY KAROLY: Amíg a csillagszóró per cég s szikrája robbanva röpül, orrodba fojtó szaga ül, gondolkozz el — csupán egy percet — mi lenne ba... ez a karácsony éjszaka csodát tenne és szárnyat adna s a kilőtt golyó nem zuhanna erőt vesztve, hanem suhanna, száguldana a föld körül; minden kilőtt gépfegyvertöltény míg eélt nem ér — mert ez a törvény repülne, amíg ideér, nyárból ide, hol peng a tél, itt süvítene cefetül, itt verné át az égő gyertyát, hogy hullanának a cukorkák, s a „békesség” a lenge tüll, mely úgy tűnik, hogy van és altat, ölében hordja a nyugalmat s boldog jövőt nevetve szül... egyszeriben csak leomlana, látnánk kiáltva és sikoltva, átkozva létünket belül... Am ne ijedj meg! Mert hogy van vonzása a földnek, a golyó itt senkit sem öl meg ott fütyül gyilkos végzetül Távol-Keleten a vadonban, ahol ma épp úgy Karácsony van. akár csak itt, és bomba is van, téged csupán csak elkerül. HajnalodiiR. Az ablak üvegére ködös derengés kúszott és a vi- lágosodással együtt nyűik mind tágabbra a szemem. Úgy érzem, ünnep van. Valami nagy ünnep. A fenyőgerendák gyantaszaga régi karácsonyokat juttat eszembe és a félálom vakációé nyújtózkodása szétterül bennem, mint az erdőn a szabadság. Ha akarok: felkelek, ha nem akarok: nem. Holnap is nap van, sőt azután is... S az erdő ráér. Az erdő az enyém! Persze nem úgy, hogy kivághatom félét, vagy akár egy fáját is. mert az erdő nem az enyém. Nem is kellene. Ha falum lenne, akkor se a temetőt szeretném.... De az élő erdő az enyém. Levegője, gyalog- útja, vadcsapása, szállongó levele, madárkiáltása, hava, jege, csillogó égboltja, minden kósza feü/hője, vádja, hala mind az enyém, s ezért igen nagy „úrnak" érzem magam. Kivel cserélnék? Senkivel! Szívemre teszem a kezem, magamba nézek: igazán nem cserélnék senkivel? Nézem az ablakon a reggel arcát. Nézzük egymást, egyszerre ébredtünk és szeretjük egymást nagyon. — Gyere be — hívom én —, itt minden a tied. A szoba melege, álmaim meséje, takaróm simogatása, sóhajtásom megelégedettsége — minden... — Hát felkeljek? Csak ne siessünk, — csillapítom magam és melengetem szívemben az ébredés boldogságának kék madarát. Jó így. Hiszen szeretem én a barátaimat, de így most a legnimiiiitmiiitHiiiMiiiitfiiiiitiiiiifitiiitiiiiiiiiiiiiuiMiittHtiitifiiiiKiMiiitHiiiiiimfiiiiiiiimiiiiifiiimMimiiuHiHt Fekete István: Nyúlsíró jobb. Király vagyok, várúr, vagy kóbor igric — minden, amit akarok!. .. Ma nem lesz napsütés, de ez nem baj. A reggel elácsorog még egy kicsit az ablakom alatt, aztán benevet még egyszer és leszalad a völgybe, csak úgy porzik lába alatt a hó. Fúj a szél. Látom, a gyertyánfa vékony ágai itt suttyogatnak ablakom előtt és néha cinkék szállnak rá. Arra a fagyos ágra, hogy el nem fagy a oérnaszál kis lábuk! A cinkék aztán eltűnnek, - s a szél is megnyugszik. . Azon gondolkozom, hogy a király, vagy a várúr szokott-e magának parancsolni? S ha szo- . kott, hogyan szokott? Mindenesetre nyolc óra van és ilyenkor már illik felkelni. Megdöngetem a „királyi vár” falát, mert ez itt így szokás. Hallom, csapódik az ajtó és bejön Gyuri. — Milyen az idő? — Hó lesz. Jó lenne elindulni. Csupa rókacsapás az erdő. Mit tagadjuk, vége a boldogságnak. Felrángatok bakancsot, nadrágot, megiszom a teát és nyakamba hajítom a puskát — Gyerünk. A vadászház dombon áll és — mint a gazda, ha elhagyja a házatá(ját —, körülnézek. Havas, csendes, fehér világ. A felhők lassan szállnak nehéz terhükkel és az erdő néma, mint a gondolat. A túlsó domboldalon egy róka egerészik. Gyurira nézek, aki úgy tudja a gondolataimat, mint én az övét — Meg lehet próbálni. A völgyben patak, jó sűrű fűzfabokrokkal. Odáig kell lecsúszni, aztán oincogni. mint az tetÜTlLA GYERTYAFÉNYNÉL (Kiss Attila rajza) Hiímmitiiiimm imniiiimimimtimimiimmmiiitmiminmiiiiiiiiiiiiiiimiiiiimmiiiiimmimHiHiiimiüm! — Maradjon itt? — mondom. Elnyel a sűrű fiatalos. A hó puha, mint a pehely. Tíz perc alatt a bokrok mellett vagyok. Innét nem látom a rókát, de látom Gyurit, aki bólint, hogy rendben van a dolog. Régen cincogtam már, egy fogam is éppen hiányzik a megfelelő helyről, de amikor ajkam a fogamhoz szorítom és szaggatottan megszívom a levegőt, elég élethűen hangzik. (Egy király, aki cincog!). Közben nézem Gyurit, aki mozdulatlan, s ebből tudom, hogy a róka jön. Kedves csemegéje az egér, hát miért ne jöjjön? Már látom. A puska lassan megmozdul, vállárához támaszkodik. aztán végigcsattan a lövés a völgyön. Szép nagy, kanróka. Gyuri a kalapját lengett, s most megin királynak érzem magam. A róka „kabátját” hamarosan ,,legomboljuk” és most már igazán elindulunk. Ezt a környéket már felzavarta a lövés, messzebb kell menni, mert itt már hiába csalogatjuk a rókákat A mai napra ugyanis rókahívást írtam elő magamnak, s ez á nap nagyon jól kezdődött. A bundát gyorsan ki feszítjük a szárítódeszkára, s a boldogult róka „földi maradványait” kiakasztjuk egy fára, hogy a cinkék hadd egyenek. Még el se indulunk, már felfedezték a rókahúst és csipegetik szorgalmasan. Aztán tovább tapossuk a havat. Meg-megállunk, hallgatódzunk és nézzük a fák sűrűjét, hogy nem mozdul-e valami. Hallgat az erdő. Várja a hő-; esést. A dombháton régi kunyhó maradványai. A gerendák közt sar- jak nőnek, az idő őrli önmagát, s odalent a cinkék eszik a rókát. — Gyuri, menjen le az oldalban negyven-ötven lépést és hívjon a nyúlsíróval. Én itt fent maradok. Szél nincs, a róka bárhonnan jöhet s ha én is lemegyek, nem látom meg, ha ismét jön. Gyuri lecsúszik, megáll és nézelődik. Vár. Meg tudnám mondani, melyik pillanatban veszi a szájához a hívót, annyira egyformán gondolkodunk. Olyan élethűen sír fel a „halálos veszedelemben vergődő nyúl”, hogy megrándul kezemben a puska. Róka legyen a talpán, ha erre ide nem rohan osztozkodni. A sírás elhallgatott s a szemem úgy jár a dombhát és az oldal között, mint a motolla. Csend. Ág se rezdül. Csak a szívem ver figyelő élénkséggel. Hallgatom. Mintha nem is az enyém lenne. Nem tudom mikor indult el és nem tudom mikor áll meg. Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megállt, lehajolok, és megcsókolom; megcsókolom, mert szeretett engem és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szivem gyűjtötte össze. A túlsó domboldalon most mozdul valami. Messze van még... róka! Úgy jön felénk, mintha csak éppen erre volna dolga. Siet. „A nyúl elhallgatott s most az a másik róka már eszi a csemegét.. Csák a Gyuri most ne kezdjen „sírni”. A róka gyanút fogna. Gyuri is látja a rókát és áll, mint a bálvány. Idegeim, úgy érzem tovább már nem feszülhetnek. A havon simán csúszik az árny és *— sajnos — Gyurit előbb észreveszi, majd, mint engem. S akkor elugrik jobbra, vagy balra. Ezt a pillanatot kell elfogni. Úgy megy a róka Gyuri felé, mintha köves út vezetné hozzá. A finom rókafül nem téved egy millimétert sej de a gyanú ott feszül a levegőben és megtorpan a róka Gyuri alatt* hogy semmiképpen nem lőhetek. Aztán kiugrik balra. Csattan a puska kétszer egymásután. A róka szinte repül, de aztán meglassudik a futása, tétova lesz, dülöngél és elfekszik. Gyuri ismételten megemeli a kalapját és én hasonlóan visszaintek. Ezt a rókát Gyuri hívta be* fele érdem az övé, tehát ő is királynak képzelheti magát, aki a rókát ideparancsolta. A róka hátizsákba kerül, mi pedig rágyújtunk. Száll a füst. Jó nagy utat bejártunk, így jólesik az ülés. A fákról néha leszakad a hó, később pedig esni kezd. — Talán elég is volt mára? Gyuri körülnéz. — Nincs miért erőltetni. Esik a hó. Száll némán, mint az álom. A kezünkön elolvad, a kucsmánkon megmarad. Elindulunk hazafelé. Házunkon még füstölög a kémény, ablakából ránk néz a csend. A nagy kulcs gorombán csikorog az ajtóban, de a kis szoba álmos melege körülvesz, mint az ölelés. Teszek-veszek, öregesen, komótosan, amíg Gyuri odakint a második rókát vetkőzteti. Múlik a téli nap. Az ablakot már a hamvas délután árnyai simogatják, a kályhában újra fellobog a tűz és villanásai kint játszanak a padlón. Nézem őket s a két rókára gondolok. A két életre, melyet elloptam az erdőtől, a két bundára, amelyet asszonyok sétáltatnak majd a vállukon...
