Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-20 / 300. szám

1 % 4 'TOT,WA MEGYEI WEPÜ.TSAG 198?. december 20. ^!ll!II!lll!llllllllllllllllllllillllllllllllllllllllHlllllllllllllllllllllllllllllllllllMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIMIIIIIIIIIlllllllllIllllllllllllllllllllimilllllllllllllimi!llllllllllimilllllIIIII!llllllimillll!I!imil Huszonöt éve dolgozik be­osztásában Takács István 56 éves paksi hídőr. Ö a Duna Tolna és Baranya megyei sza­kaszának legidősebb hídőre. Hadirokkantként került a MAHART szolgálatába, s két évtizednél régebb idő óta név­telen szereplője a rádió víz­jelző szolgálatának. Legutóbb ugyan két évig tá­vol, Baján dolgozott, ugyan­csak a hajózási társaságnál, decemberre azonban újra visz- szakérte magát Paksra. — Majdnem egy hétig jöt­tünk holminkkal a Dunán egy pontonon Bajáról — említi Margit néni, miközben szor­galmasan rendezgeti, takarítja az új és mégis régi lakást. Jó a visszatérés oda, ahol több mint húsz éven át élt együtt a család, jóban-rossz- ban. — Innen ment férjhez három lányom — magyarázza A DUNA PAKSNAL... a dolgos háziasszony. Elmesé­li, hogy az egyik lánya Ber­linben él, német fiatalember­hez ment feleségül. Nemsoká­ra meglátogatják őket a berli­niek. De eljönnek majd az itt­honiak is, egyik fiuk az óbu­dai hajógyárban, a másik a bajai posztógyárban dolgozik, a harmadik katonai szolgálatát tölti. A fekete bajuszú, jó tartása Takács Istvánról senki sem gondolná, hogy gránátszilán­kokat hord az egyik lábában, a második világháború emlé­keként. A fél karját pedig egy vasúti vagon nyomorította meg Baján; a sebek beforr­tak, csúnya nyomai azonban még jól látszanak — Mennyi a hídőri fizetés? — Ezerháromszáz forint. Eb­be beletartozik a raktár keze­lése, az iroda és a váróterem takarítása is. — És a vízállásjelentésért mennyit kap? — Százötvenet egy hónap­ban. Ezért a pénzért vesződ­ni ... Lemondóan legyint. Pista bácsi mégis a legelső „ügyfele” a helyi postahiva­talnak a reggeli nyitáskor. Ennyiért is lelkiismeretesen ellátja ezt a „mellékes” te­endőjét. Naponként reggel és délután méri a folyam víz­állását, valamint a lég- és vízhőmérsékletet, amelynek eredményét Budapestre távira- tozza. Télen-nyáron, hófúvás­ban és esőben egyaránt pon­tosan eleget tesz ennek a kü­lön megbízatásának is. — Mi volt n legérdekesebb élménye a 25 évben? — Mondhatni, a legveszé­lyesebb: amikor egyik kislá­nyom hároméves korában be­leesett a Dunába. Mindig bele­dobott valamit a vízbe, s agy­szer ő pottyant bele. Utána- ugrottam, a ladikok alatt ki­halásztam, a lábam — pont a rokkant — azonban beleakadt a kötélbe. Szerencsére arrajött egy szomszédasszony, aki oda­sietett és elvette kislányomat. Az 1956. évi jeges árban nyakig érő jégből „bányászta ki” a mércét, s az is előfor­dult, hogy a mérőszerszámot elvitte az árvíz. A Duna ré­gen volt ilyen alacsony, mint mostanában, Paksnál decem­ber 7-én mérték az idei leg­alacsonyabbat: 97 centiméter volt csak a folyam vízállása. Természetesen ez nem azt je­lenti, hogy bárki könnyen át- lábolhat a Dunán. Van egy pánt, amit a Duna vonalán végig egyidőben, nulla pont­ként megállapítottak, s onnan számítják felfelé és lefelé. A paksi hajóállomásnál például körülbelül négy méter mély víz lehet még a jelzett alatt. Mintha Pista bácsi vissza­tértével a Duna is „megembe­relte” volna magát: újra nö­vekedik a vize. BALLABÁS LÁSZLÓ l!!ll!t!EI!l!llli:ilIIII!ill)IIIIIIinillí[IIIIIEE!iIII5!CIE!lEII!lllllHIIIIIIIIIIIIIIIIimiinilllllllllllllllillll!lllllllllllillllilllllIEiiUIIII!llillll!illll!l!lllIii!IIIIIIIIIIIIIir.illi!IIIIiillimmsm!llimiilíSiSEÍÍibiilEll Ilyen ez a háború... Puskák és rakéták III. Puskások. Több mint kétmillió milicista áll fegyverben. Idősek, fiatalok, asszonyok, lányok. Az el­ső légitámadás, amit Vietnamban átéltem, úgy talált, hogy éppen reggelihez készültem a szállóban. Asztalomnál állt a kedves és csi­nos felszolgál&lány. Ekkor üvöltött fel a sziréna. Az óvóhelyre igye­keztem, talán még egy perc sem telt el, az én felszolgáló isme­rősöm már sisakkal a fején, kezében puskával elfoglalta őr­helyét. Várt, s amikor megjelen­tek a gépek: tüzelt, karabély­ból. S ezt teszik ezren, tízezren. — A franciák elleni háború­ban — mesélték az ifjúsági lap szerkesztőségében — nagy sze­repe volt a puskának. Ez a né­pi háború még elevenen él az emberekben. Az amerikaiak tudományo 5 módszerekkel pusztítanak és a legkorszerűbb technikát hasz­nálják. Természetesen a véde­kezés is csak úgy hatásos, ha korszerű a védelem haditechni­kája. Vietnamban minden em­ber tudja: védelmük erősítésé­ben felbecsülhetetlen segítséglet kapnak a Szovjetuniótól. Az egyik amerikai katonai jelentés szerint Hanoit és Haiphongot több mint 200 kilövőhelyről vé­dik a rakéták. S a vietnamiak megtanultak bánni a korszerű fegyverekkel. Van Dhat őrnagy így mesél el egy ütközetet; — En vezettem egységünket. Hatszáz méterre lehettem a tá­madók vezérgépétől, amikor ki­adtam a parancsot: össztűz a vezérre. Eltaláltuk, mert meg­billent, de jött tovább. Manő­verezni kezdtünk. Gépemmel gyors fordulatot vettem, hogy oldalba kapjam. Nem került rá sor. Zuhanó manőverrel alám került, majd eltűnt. Nyolc el­lenséges gép volt. Kettő nem tért vissza. Egyszer a hajnali órákban Van Tin főtiszt légvédelmi egységét látogattuk meg. Ezek a harco­sok eddig hatvanhárom közvet­len légitámadást éltek át. Van egy raj, a kilences. Heten van­nak. Mindannyiukra jutott egy- egy megsemmisített amerikai gép. A fegyver aranyat ér. De nem kisebb értékű az a segít­ség, amit élelemben, ruhanemű­ben, különböző felszerelésekben kapnak a Szovjetuniótól cs a többi szocialista országtól. Ott voltam Hguyen Hue iskola ün­nepségén, amikor átadták a ta­nulóknak a magyar édesanyák forintjaiból vásárolt konzerv- és gyógyszerszállítmányt, gyap­jútakarókat, rádiókat. Találkoz­tam azzal az ifjúsági rohambri­gáddal, amely a magyar fiata­lok „Vietnami műszak”-jainak béréből eljuttatott kerékpárokon szállítja az építőanyagot, fel­szereléseket. Király Ferenc KEPREGENYVALTOZAT- SARLÓS ENDRE JNVKOftYVE; % Emészti meg..." ^„TmeikAD TÖ RÖK, AZT MOMD-J , JA A SEREGEK URA, ÉS FÜSTTÉ 'jÉGETEAA SZÉKÉ REIT. OROSZLÁN^ KÖLYKEIDET KAM» WßAA EO-mNEJCV^ postvor. E2RÉVEL JÖNNEK . KETEN MARADTUNK. A ^ ZASZÜÖA lO e>Öt-... 1,.' Szabó László: mvrdMsoás gSiSSfc— £s WS3SZAVÁCÁS (Kéaaek harm) — Előttünk áll az a másik kocsi. Jöjjön, abba kell átszállnunk. Amikor átszálltak, a volánnál ülő japán be­mutatkozott. — Yamamoto — mondta. A kocsi elindult. Megint csak csend ült hármó­juk közé, mintha valamennyien a gondolataikba mélyedtek volna. Blake nem merte megtörni a csendet. Blake félni kezdett. Csak amikor kiértek a hollywoodi dombok közé, akkor szólalt meg a gépkocsit vezető japán: — Engem érdekelnek az ön tervei, hogy visz- sza akar kerülni a flottához... — De én csak vicceltem... — próbálta Blake el­vágni a további ajánlatok lehetőségét... — 13 — — Ne komolytalankodjék... Mondjon el min­dent Jimmie Campbellről. Mindent, amit tud — mondta jelentőségteljesen Yamamoto. , — Tulajdonképpen kicsoda ön, s hogy képzeli, hogy én a flottá egy hivatásos tisztjéről felvilá­gosítást adjak? Az ilyesmit a törvény bünteti... — Ugyan már, ne legyen nevetséges... Hallgas­sa csak... Valami kattant, s Blake a következő pillanat­ban felismerte a saját hangját. Szó szerint az a beszélgetés hangzott el, amelyet Konóval koráb­ban folytatott, s amely elsősorban arra irányult, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból, s megtudja a zömök kis japántól, tulajdonképpen mik a tei vei és céljai. De eközben a magnetofon néhány olyan mondatot is felvett Blake szájából, ami il­letékesek kezében kissé kellemetlen színbe hoz­hatta volna az amerikait. Blake úgy tett, mintha figyelmesen hallgatná a magnetofont. Ám eköz­ben azon törte a fejét, vajon mit feleljen most? mondja meg, hogy az egész Campbell-históriát ő találta ki? Hogy ilyen nevű ismerőse nincs is? Hogy vannak barátai a flottánál, de nem a Pennsylvánián? Hogy azért tudott a Pennsylva­nia hawaii tartózkodásáról beszélni, mert volt flotta-társai mesélték neki: kikötés közben Ho­noluluban látták a zászlóshajót? Ha mindezt elárulja, akkor végképp nem tudja leleplezni Konót és társát, aki minden jel szerint főnök lehetett, vagyis magasabb rangú. Márpe­— 14 — dig most már egyre világosabb — hiszen zsarol­ni akarják —, hogy kémkedés áll a háttérben. Hátha még azt is tudja, hogy a japán hírszerző szolgálat tisztjei százszámra költöztek át egy-két évvel előbb az Egyesült Államok területére, ahol különböző, jelképes üzleti vállalkozásokba kezd­tek, vagy éppenséggel egyszerű „halászként” ten­gették az életüket a tengerparton, s azóta egyre- másra keresik a kapcsolatokat a flottához... Kü­lönösen a csendes-óceáni partrészeken... Blake tulajdonképpen azért érezte magát ku­tyaszorítóban, mert sejtette, mibe keveredett. Ez esetben viszont az egészet már előzőleg meg kel­lett volna beszélnie az ONI-val, a flotta hírszer­ző és elhárító szolgálatával. Mégis úgy döntött, hogy tovább folytatja a já­tékot... — Hát rendben... — sóhajtott egy nagyot. — És mit kapok ezért? Nem szeretem a bizonyta­lant... Tudni akarok előre mindent... És azt is, hogy nekem mit, kell tennem... — mondta kissé akadozva, nehézkesen, s közben kinézett az autó ablakán. Odakinn zöldelltek a fák, a korai nyár pompás zöldbe borította a hollywoodi dombokat. — Hogy mit kell tennie, azt mi majd pontosan megmondjuk... — felelte Yamamoto. — Havi ezer dollár, és minden akció után két-kétezer... Rend­ben? iiitiiiiiiiiiiiiiiiiiEiiiEiiiiiiimmiiiiimiHimiiiimiMiiiiMiifim

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom